|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.02. 23:32 - |
A parkolóház közelében található ez a tanya, sokszor lézengenek itt a csoportok tagjai, ha éppen egy kis távolságot akarnak tartani az "otthontól". Nem mondható kihalt területnek, és látszik, hogy rendszeresen látogatott hely. Olyan, mint mondjuk egy park. Kevesebb növénnyel, több... lommal. Sajnos a halastavat sem sikerült még betelepíteni. |
[18-1]
Chelsea-ben még mindig ott lappangott az indulat, ami főként a kezeinek remegésén mutatkozott meg leginkább. A fejében Sam mondatai visszhangoztak, ahogy azt mantrázta, miszerint szó sem volt arról, hogy a lány nem tudta visszafogni az indulatait, egyszerűen nem akarta. Legszívesebben Nicole orrát is átplasztikázta volna, amint amaz szólásra nyitotta a száját, ám Robena önmagában elég visszatartó erőnek bizonyult ahhoz, hogy ne ugorjon neki a másiknak egy „KINYÍRLAK!” rikkantás kíséretében. A félelem dolgoztatta benne az adrenalint, egy pillanatra se hagyta lankadni a figyelmét, és fura érzése támadt a gyomra tájékán.
Úgy érezte, hogy egy komplett fenyőerdőt ki tudott volna pusztítani a haragjával, csupán ezzel kettő, azaz kettő darab probléma volt: nem volt a közelben sehol sem egy tisztességes erdő… és fa sem.
Némi megkönnyebbülés lett úrrá rajta, amint a csoportvezető kihirdette az ítéletet, s vele fordítottan arányosan lett feszült Nathan és bandája. A fiú éppen egy nyájas mosolyt küldött Tessa felé, miután túltette magát a helyreigazítást követő fájdalmon, amely csakhamar lelohadt az arcáról a nő hangja hallatán.
A kötelező olvasmányok címe hallatán egyenesen-képletesen megnyúlt az arca, és falfehérré vált. Segélykérően pillantott Nicole-ra, aki válaszul csupán visszahunyorgott rá, amolyan „Ez a te sarad, megtettem azt, amit kértél tőlem, gyökér.” módon, egyértelműen visszautasítva a kérést. A lány egyáltalán nem kívánkozott holmi haramiák közé, akik így-úgy-amúgy ölnek, fosztogatnak, gyújtogatnak, és egyéb undorító dolgot művelnek, amihez zéró gyomorral rendelkezett.
Fő a kényelem, monda vala egy bölcs, és ezzel a teóriával Nicole bőszen egyetértett. Még hogy vásárra vigye a bőrét Nathan miatt! Ki hallott ilyet?
– Ne aggódj, drágám, Brady nem mozdul a két méteres közeledből – szúrta oda félig-meddig megvetően, álláspontot változtatva, némileg reménykedően, hogy ezzel szerez egy jó pontot Robenánál. – Nem leszel egyedül. Talán még a plüssmackódat is elcsórja a fekvőhelyed mellől – nevetett fel röviden, búcsúzóan végigfutatta a tekintetét a jelenlevőkön, és a haját hátradobva, színpadiasan távozott.
Magamutogató liba, morgott magában sötéten Chelsea, és a szemeit forgatva vette tudomásul a büntetés ráeső részét. Semmi kedve nem volt a kerítést nézegetni, főleg, hogy az őstehetségének hála csak rosszabbított volna a siralmas helyzeten.
Nathan Seth beszólására morgott, akár egy rossz kutya, és egy sokat ígérő pillantást küldött Chelsea felé. A Hayes lány megránduló arcizmokkal és egy megremegő, ökölbe szorított kézzel vette tudomásul. Biztosra vette, hogy ez a szituáció közel sem itt ért véget.
– Kösz – biccentett Seth-nek, majd lenézett az ütést elszenvedő kezére, ami már elindult a vörösödés és dagadás útján. Chels a szemeit égnek emelve vette tudomásul, de esze ágában nem volt elslattyogni Tessáig, csakhogy végighallgasson egy újabb „Vigyázhatnál jobban magadra!” kezdetű papolást, amit úgy sem szívlelt meg sosem.
A díj emlegetésére egy – az öccse mosolyához nagyon hasonló – csorba, büszke mosolyt villantott.
– Egy orrbeveréssel már vezetek ellened. És ezt nyugodtan vedd kihívásnak – vonta fel az egyik szemöldökét, végül Robena irányába fordult. – Bocs a zűrért. Ha nem gáz, Shay után mennék, mert kinézem belőle, hogy útközben beleesett a Vezúvba. – Valójában azért aggódott, hogy Nathanék időközben az öccsét, mit terveztek vele. Ám, ezt a világért sem vállalta volna fel.
Amennyiben Robena elengedte, esetleg a büntetésre vonatkozó információkkal, bárminemű köszönés nélkül lépett le a színről.
Az pedig nem volt reszortja.
(Chelsea el) |
Mondhatnám, hogy az arcán ülő gúnyos mosoly hamar lehervadt, ám igazából csak szélesebb lett; ha valaki elég közelről nézte volna, talán láthatja, hogy az arcizmai megfeszülnek, keze pedig szorosan ökölbe szorul, míg végül épp csak egy hajszál választotta el attól elfehéredő ujjait, hogy felsértsék a bőrét. Nem mintha az sokat rontott volna a közérzetén, vagy akárki vette volna valaha a fáradtságot, hogy huzamosabb ideig figyelmet szenteljen neki. Hogy a reakciója annak volt-e köszönhető, milyen látható undorral viseltetnek iránta Nathanék, vagy az dühítette-e, hogy próbálják rákenni Chelseára az egészet (a kétségbeesett tekintetére csak egy ugyanennyire hasznos tehetetlen pillantással tudott válaszolni, meg egy vállvonással), vagy egyszerűen a büszkeségét sértették, azt nehéz lett volna meghatározni. Mindenesetre, biztonságosabbnak tűnt a gunyoros vigyor mögé bújni, mint hagyni, hogy megint magával ragadják az indulatai, mostanában elegendő szarság került a számlájára az elkövetkezendő egy-két hét erejéig. Sosem volt nehéz feldühíteni, egy idő után szinte magától hagyta, hogy vörös köd ereszkedjen az agyára, egyszerűbb feladatnak tűnt később elszenvedni az erőszakossága árát, mint megpróbálni egy műanyagpalackba szorítani egy atomrobbanást. A bűntudatával meg csak megbirkózott, akadt elég hely neki.
– Tessáért? De ő olyan messze van! – forgatta meg a szemét egy öt éves kisfiú érvelését és testbeszédét bevetve, rágondolva arra a hosszú-hosszú, nagyjából öt perces útra, ami a nőig vezetett volna. Már épp fordult volna sarkon, hogy, ahogy mindig, a helyzet vesztesének átszellemülten mártír arckifejezésével trappoljon el Tessáért, amikor Nathan klikkjének egyik gorillája súlyát meghazudtoló fürgeséggel kocogott el mellette. A férgek elhagyják a süllyedő hajót, állapította meg.
– Nem csak hiszem – közölte vészesen összeszűkült szemekkel, amely nem sok jót ígért, majd hamar erőt vett magán és elsimultak a vonásai. Amennyiben Robena rá is rászólt, úgy ártatlanságát és a vezetői hatalom előtti meghunyászkodását bizonyítva maga elé emelte a mancsait. Nathan felvetését természetesen nevetségesnek találta, de egy pillanatra kihagyott az agya, amikor Robena helyeselni látszott. Tényleg csupán egy rövidke momentum volt, azután fokozatosan szélesedő vigyorral, és a mellkasa előtt büszkén összefont karokkal, mintha ugyan az ő érdeme lett volna az az élvezetes arckifejezés Nathan és kompániája arckifejezésén.
Épp csak akkor hervadt le a vigyor az arcáról, mikor a saját neve is említésre került.
– De most már megint miért én? Robenaaaaa! – nyüsszögött, nyűgje mögött olyan komoly indokkal, mint egy porszem a sivatagban. Persze tudta, hogy a büntetőmunka Malcolm miatt jár, és kész volt elfogadni, de nem lett volna önmaga, ha nem duzzog előtte egy sort. El kellett ismernie, az, hogy nem egyedül kell mennie, hanem közben ő élvezheti Chelsea bűbájos társaságát, a lány meg el kell, hogy viselje maga mellett, egészen jó időtöltésnek tűnt. Morcosan rúgott bele egy kavicsba, ami elég messze elpattogott, mielőtt elnyelte volna a puha homok.
Így vagy úgy, ezután nem igen figyelt a Nathanék felől várható esetleges hőbörgésre, inkább rugdosnivaló kavicsokat keresett, és csak akkor emelte fel a fejét, mikor a tömegnek nem nevezhető nézelődő sereg (Tessa immár Nathan orrát vizsgálgatta) oszladozni kezdett. Amint a fiú felállt, hogy távozzon, és Seth közelébe ért, azért megszólította.
– A helyedben azért nem aludnék túl mélyen este... Vagy egyedül – jegyezte meg, mintegy mellékesen, majd szélesen rávigyorgott, és integetett bekötött kezével. – Jobbulást az orrodnak!
A fenyegetésének nem volt semmi háttere, egyszerűen szerette volna éreztetni a másikkal a nyilvánvalót, hogy esze ágában sincs ennyiben hagyni a dolgot, és egyébként is, megérdemelte. Nem tudta, mennyi ráhatása lesz Nathan közérzetére, de ha csak egy kicsit is rosszabb neki tőle, Seth már boldog ember volt. A hangja elég halk volt ahhoz, hogy a kissé távolabb állók már ne hallhassák, de ha mégis Robena fülébe jutott volna egy-két szó, Seth megforgatta a szemét, és igyekezett többet nem törődni a dologgal. Megvárta, amíg mindenki eloldalgott, és akkor lépkedett közelebb lusta, elnyújtott lépésekkel az ott maradó Chelseához és Robenához.
– Azt el kell ismerned, Robena – kezdte egy jóllakott macska kajánságával –, hogy Nathan is egy gyöpös gyökér. Ez meg kurva jó ütés volt! És nem csak azért tetszett, mert nem én kaptam. – Felnevetett, nem törődve azzal, hogy talán jobban is megválogathatná a szavait a csoportvezető előtt, aztán Chelsea felé fordult. – A végén meg kell verekednünk a "Senki Földje Legbalhésabb Tagja" címért, eh? |
Robena végtelenül szórakoztatónak találta volna a lány előadását, ha nem tudja, hogy ő ezt minden szavával komolyan gondolja. Ha még mindig olyan kontrollálhatatlan dühvel rendelkezett volna, mint Chelsea, valószínűleg első pillanatban megmondja Nicole-nak, kinek a nevét koptassa, most azonban csupán kíváncsi(nak tűnő) tekintetét fordította a lányra, hogy meghallgassa a magyarázatát. Körülbelül annyira várta, mint hóember a tavaszt.
- Hát persze - értett egyet hümmögve, és ha igazán udvariatlan lett volna, a lány mondandójának a közepén kiereszti az ásítást, ami az arcizmait kínozta. Fogalma sem volt, hogyan fogja a Föld ilyen emberekkel a hátán túlélni, mint ez a lány; vagy inkább, mint az új generáció kilencven százaléka. Sokan mindössze a szerencsének köszönhetik, hogy túlélték a háborút, és ez meg is látszott rajtuk. Robena sajnos nem sokukban látott annyi potenciált, ami egy kis felelősségérzettel értelmes, felnőtt embert faraghatna belőlük.
De ami azt illeti, látott valamit, amin ő viszont változtathat.
- Nathan, ha egy időre befognád a szádat, talán nem fájna olyan rohadtul az orrod. Maradj nyugton! - Néha ő magát is meglepte, hogy nála pár évvel fiatalabb emberekkel úgy kellett beszélni, mint az óvodásokkal. Míg elindult az említett felé, végignézett a csapaton, és biccentett a srácnak, akinek a legtisztábbnak tűnt a ruházata. - Brady! Vedd le a felsődet. - A fiú tekintetét meglátva összehúzta a szemeit. - Csináld! Nathannek vérzik az orra. Lehetséges, hogy el is tört, de ezt egyelőre nem tudjuk, míg a kezét az arcára tapasztja.
Egy grimasznak tűnő, pillanatnyi mosollyal átvette a felsőt, és kifordítva a sérültnek nyújtotta.
- Ennek meg kell tennie egy időre. Valamelyikőtök legyen olyan szíves, hogy elmegy Tessáért. - Ezek közt a körülmények közt jól jött, hogy több embernek is volt orvosi tapasztalata, és Robena mind közül Tereshában bízott. Tudta, ha Nathan kekeckedne a nővel, az egész biztosan helyrerakná majd; pont ahogy az orrát is, ha szükségeltetik. - Ő majd biztosra megy. Talán Seth is besegíthetne, ha már ilyen készségesen ajánlgatja a szolgáltatásait.
Hátra sem nézve tudta, hogy egy kis habozás után engedelmeskedik valaki. Bár a showra mindenki kíváncsi volt - tekintve, hogy a nő még húzta is az időt Nathan "elsősegélyével" -, Robena kiadott egy utasítást, és a hangja ezúttal többet tartalmazott, mint egyszerű kedves kérés. Ezt ők is észrevehették. Talán legtöbbször kellemesen és nyugodtan bánt a csoporttal, de ha szükség volt rá, határozottan kíméletlen tudott lenni.
- Csend. Nathan, komolyan úgy akarsz viselkedni, mint egy hormontúltengéses tinédzser? - Ugyanis ő nem értette, hogyan akarhat bárki is azokra az időkre emlékezni, sőt, még fel is eleveníteni őket. A tizenéves kor Robena rémálma volt. Örökké szarul álló haj, folytonos változások, és idegesítő fiúk. Szeretné azt mondani, jó, hogy mára legalább egy valami nem változott, de sajnos nem tehette meg. Sóhajtva megrázta a fejét, és megállta, hogy ne rázza ki a hideg; a Nathan-féle pasik kergetik állandóan a rémálmaiban, hátukra kapott családi házakkal és csaholó kiskutyákkal a lábuk körül.
- Szóval... Azt mondjátok, elzárás? - Nézett körbe, immáron tisztes távolságot tartva a bandavezértől. Ha nem tartaná mindig ezt a pár métert, társai jogosan hihetnék, hogy most azért nem megy közelebb hozzájuk, mert fél, elragadnák az indulatok. - Ami azt illeti, nem látok semmi kivetnivalót az ötletben. Nathan, ha ennyire eltökélt híve vagy a szexizmus népszerű hitének, nyilván nem bánod, ha neked, mint fizikailag és szellemileg fejlettebb lénynek kell elsőnek elvinned a balhét a vállaidon. Valószínűleg meg sem fogják érezni a büntetés súlyát - szúrta közbe leheletkönnyű gúnnyal. - Még az orrodnak is jót fog tenni, hiszen ha nincs melletted senki, nem felejted majd el, hogy pihentetned kell.
Kivárt egy másodpercet, és nyugtázta magában kis csoportja tagjainak arcát.
- Akinek bármiféle hozzáfűznie van a dologhoz, minden bizonnyal szívesen csatlakozik Mr. Brewerhöz a letöltésében. Külön helyeken, természetesen, hiszen másképp nem lenne elég nagy a csönd a bölcs gondolatok áramlásához - fűzte hozzá, leborulva Nathan elméje előtt. - Egyezzünk meg öt napban, azalatt a duzzanat is elmúlik. Ha esetleg amiatt aggódnál, hogy elmegy a hangod a kihasználatlanságtól, megígérhetem, mindennap beugrom hozzád, hogy mesélhess kicsit, mennyire voltál produktív abban a hosszú-hosszú időben, míg nem láttuk egymást. Ajánlhatom a bevált "Gyengébbek és fiatalabbak verbális és/vagy fizikai bántalmazása - miért ne?", valamint a "Miképp beszéljünk és viselkedjünk lakótársainkkal konfrontácó elkerülése végett" nevezetű témákat. Chelsea - fordult az említett felé. - Azt hiszem, neked a "Mit kezdjünk az öklünkkel harag esetén" olvasmányt, és egynapnyi birtokkörüli javítómunkát javasolnék. Seth egész biztosan szívesen elkísér téged, és míg felméritek a kerítés állapotát, megbeszélhetitek, mit tanultatok. Ó, és Malcolm! - Rámosolygott Nathanre, mintha az csak most juttatta volna eszébe a tábor másik önjelölt seggfejét. - Szerencsére neki is jut még dolog elvégzésre. |
Chelsea nagyot fújt Robena figyelmeztetésére, anélkül, hogy egy futó pillantást is vetett volna a nőre; ahhoz túl dühös volt az előtte görnyedező görényre, aki éppen a rögtönzött hattyúhalált adta elő szörnyű ripacskodással. Nathan azt az elvet vallotta, hogyha már sikerült kigenerálnia a balhét, ráadásul a csoportvezető előtt, legalább szóljon egy hangosat, még ha ezzel egyfajta imázs-csorbítás is járt – hiszen egy gyenge lány ütötte le úgy, mint a taxiórát. Ám, ezzel ellentétben jogosan állíthatta azt, hogy Hayesben túltengett az agresszió, amelyet nem félt levezetni olyan ártatlan embereken, mint például ő. A fiú szentül hitt a meginghatatlannak beállított tervében, ezen felül még Robenát is belerángatta az egész szituációba, feltételezhetően a nő tudta nélkül. Hát, mi ez, kérem, ha nem zsenialitás?
Chels vett egy mély lélegzetet, hogy viszonylagos nyugalmat erőltessen magára. Még mindig buzgott benne beszólás keltette indulat. De legalább azt kapta ez a gyökér, amit megérdemelt.
Nicole, a klikk egyetlen lánytagja, egy sokatmondó pillantást vetett a társaira, aztán fintorogva elhúzta a száját, ahogy végigmérte Seth-et, amely nem különösebben volt meglepő a lány esetében. Minden csoportban lézengő iránt végtelen lenézést tanúsított, s csupán örülni tudott annak, hogy ez a három tökfilkó – köztük a görnyedező Nathannel – felfedezte a reflektorigényét és teljesítették is. Ugyan, nem az ő ötlete a balhé kirobbantása, mégis rámaradt az akció mocskos része: a magyarázkodás.
– Robena, Robena, Robena – sóhajtott fel teátrálisan a fekete hajú lány, és a megszokott gesztusaként, hátradobta a hosszú haját. – Könnyebb lenne felsorolni, mi nem hiba Hayesben. Mi csak beszélgetni szerettünk volna vele, de látod-látod… fura kommunikációs eszközei vannak, nemde? – A szeme sarkából rásandított Seth-re is, jelezve, hogy ugyanez a megállapítás vonatkozik a fiúra is, annak ellenére, hogy az affér nem különösebben az ő személye ellen volt kihegyezve. – Szerinted szabad ezt így hagyni? Ki tudja, legközelebb mikor rohan ki… de, ami a legfontosabb: ki ellen? – csóválta meg a fejét ciccegve. Mögötte a két srác félig egyetértően, félig elismerően bólogattak, és képzeletben kalapot emeltek Nicole eszméletlen logikája előtt. – Meg, persze, ismered Nathant, nemde? A légynek sem ártana. Sőt, még a provokációig sem jut el agyilag – nevetett fel röviden, mögötte pedig az említett sértődötten felhorkantott, majd fel is jajdult, ahogy megpróbálkozott az orra kiegyenesítésével.
Chelsea kínjában az arcát fogva hangosan felröhögött.
– Ezt melyik pizsamádban álmodtad meg? – érdeklődött hitetlenkedve a szőke hajú ördögszekér, miközben a szemeiben felgyűlő könnyeit törölgette le a kézfejével. Tény és való, Nicole beszédjében volt valamennyi igazság, viszont szerény véleménye szerint, soha nem rohant ki olyan ellen, aki ne érdemelte volna meg. Mondjuk, a felidegesítése körülbelül olyan könnyű volt, mint a gyufa kihúzása a skatulyából: egy szempillantás alatt be lehetett pöccinteni.
A büntetés hallatán Chelsea összerezzent és jól hallhatóan nyelt egy nagyot, amin Nicole látványosan jól szórakozott. Sőt, még azon is, ahogy a szőke kitágult pupillákkal fordult Seth felé, ezzel egyértelműen lerítt róla a tömény kétségbeesés és félelem. A józan eszével tudta, mire megy ki a játék: valamilyen oknál fogva ki akarták rakni a szűrét a csoportból. Hogy poénból vagy esetleg komoly megfontolásból, arról semmilyen tudomása nem volt.
– Nem is tudom.
– Én viszont igen – jelent meg mögötte a vérző orrú Nathan, s szólalt meg orrhangon. – Természetesen, nem akarhatjuk, hogy cicust száműzzük, ugye? – nézett le Nicole-ra, jelezve, hogy a szerepe immáron véget ért, és ugyanazzal a lendülettel visszaléphet az eredeti pozíciójába. A lány a szemeit égnek emelve vette ezt tudomásul. – Lehet, egy kis elzárás nem ártana neki. A nagy magányban jönnek csak igazán a bölcs gondolatok! – bölcselkedett, azzal Chelsea felé fordult. – Nem igaz, cicus?
Az említett kezei ismételten ökölbe szorultak.
– Nem. Vagyok. Cicus! – tagolta el a mondatot, minden egyes mondatot külön kihangsúlyozva. Csupán egy leheletnyit könnyebbült meg; elzárás. Az nem olyan gáz. Persze, Samtől így is meg fogja kapni a neki címzett fejmosását, azonban jelenleg az tűnt a legkisebb gondnak.
– Dehogynem, cicus. Dehogynem. – Ez azonban jóval nagyobbnak tűnt. Meg az anyád térdprotézise cicus! – Te meg minek vagy itt? – intézte a kérdést a maga bájos modorában Seth-hez. – Semmi közöd az egészhez. Vagy azt hiszed, nekünk is csinálhatsz monoklit, mint Malcolmnak? |
– De én szenvedek, asszonyom! – közölte hörögve, tekintetét az égnek emelve. Pontosan jól tudta, Robena mennyire utálja a magázást, vagy a hasonló megszólításokat, de ő kábé pont ugyanennyire utálta a "Mr." megszólítást, amibe most is beleborzongott. Ha a vezetéknevén szólították, az nem zavarta ennyire; sőt, a legtöbben igazából azt hitték, a Reese a keresztneve. Nem mintha különösebben érdekelte volna. – Utólag nem ér igényelni? Lelki kártérítés? Gyermekjóléti szolgálat? Valami?
Amennyiben erre akárcsak egy figyelmeztető pillantást is kapott, tett egy lépést hátra, és védekezőn maga elé emelte a kezét, megadása jeleként. A kajánság ennek ellenrée is felfelé kanyarította a szája sarkait.
Nem lepődött meg azon, hogy Robena Chelsea-t vette a védelmébe, bár azért sértette. Csak azért, mert lány, forgatta meg a szemét. A nővére is mindig ezt csinálta, valamiféle tudatalatti női összetartozás lehetett e a látatlanban védés, petefészek a petefészekért, vagy hasonló. Ezirányú sértettsége viszont, mint kábé mindig, hamar a sarokba került, amikor a hátuk mögött zajló események eszkalálódtak. Morcosan összeráncolt szemöldökkel meredt Nathanék felé; habár vele konkrétan soha nem volt gondja, tudta, hogy kábé olyan, mint Malcolm, csak abszolút hiányzik belőle a megnyerő hazugsághoz szükséges ész. Nem volt túl sok kedve balhézni (igazából sosem volt, az csak úgy megtörtént, ő meg már elfogadta a gyűlöletet), főleg most, Malcolm után, meg úgy, hogy Robena is látja. Habár nem volt egy észlény, azt azért érezte, mikor nem szabad kihúzni a gyufát, mert vannak olyan tüzek, amiket képtelen lenne eloltani.
– Hé, Chez – próbálta megragadni a lány karját, ám még ha sikerült is, ami meglepő lett volna, akkor is legfeljebb a könyökét érintette meg, mielőtt Chelsea nyílegyenesen kilőtt volna, mint a rakéta. Igazából még Seth maga is ledöbbent azon, hogy egy pillanatra képes volt azt hinni, majd valaki hallgat rá.
Egy fáradt sóhajtás és égre pillantást követően futólépésben követte, habár így is már csak akkor ért oda, mikor Chelsea maga mögé parancsolt Shayt; zsebre vágta a kezeit, és az utolsó néhány métert ráérősen tette meg, mert esze ágában sem volt addig közbelépni, míg nem volt muszáj, ahhoz túlzottan is tisztában volt Robena közelségével. Habár látta a lányon, hogy elég hamar el fog szakadni nála a cérna, azt nem sejtette, hogy ilyen hamar; jogos, az a beszólás megérdemelte.
– Ohohoho, öreg! – nevetett fel prüszkölve. Nem nagyon tudott elképzelni kellemesebb látványt, mint ahogy Chelsea valaki más orrát töri be. Nagyon erőlködnie kellett, hogy ne kezdjen el görnyedezni a rötyörészése közben, habár a szeme így is bekönnyezett, és elégedetten törölte le a szeme sarkát az ujjával. – Akkor ő most igényelhet ápolgatást? |
Robena egyik szemöldökét felvonva pislogott Seth-re, és arra gondolt, ha nem Chelsea veri meg, kénytelen lesz ő leereszkedni, és pozíciójához méltatlanul megtanítani a fiút egy kis jó modorra.
- Ha majd más hibájából sérül meg, Mr. Reese igényelheti az ápolgatást. Most azonban úgy értesültem, nem ez a helyzet. Még egy ilyen megjegyzés, és megismerkedhetsz közelebbről is az eltakarítandó hulladékkupacokkal. Talán útközben megtanulhatod, az ember miként különbözteti meg őket az emberi lényektől, ráadásul még önkéntesekkel is összefuthatsz az esedékes orregyenesítés miatt. Micsoda véletlen lenne! - Kedves mosollyal az arcán nézett végig mindkettőjükön. Ha több empátia szorult volna belé, még bátorítón meg is simogatja mindkettejük felkarját, de ezt szerencséjére egyikük sem igényelte. Robena rég elkönyvelte magában: jól tette, hogy az érzelmeit megtartotta magának. Nem tudott volna mit kezdeni az esetleges ölelkezős mentoráltakkal. - Mehettek - intett végül, de az engedélye sajnos addigra már nem számított egyik fiatalnak sem - mindkettejüket lekötötte a hátuk mögött lejátszódó incidens.
Vajon túl nagy kérés lett volna Robenától, ha egyszer az életben viszonylag békésen telik el egy napja? Talán saját Sorsa bünteti, mert ellen ment volna saját lényével és kötelezettségeivel, hogy egy icipicit szórakozzon?
...Igen, valószínűleg túl nagy kérés lett volna. Gondolatban vállat vont; ezzel ő maga is egyetértett, és elnézést is kért Jertől, attól függetlenül, hogy még csak meg sem kérdezte a férfit a délutánról. Talán jobb is így. Elkerülhette a felesleges csalódásokat az öccse részéről.
Nagyot sóhajtva szegődött Chelsea (és nagy valószínűséggel az őt követő Seth) nyomába, és attól függetlenül, hogy kellett-e közbelépnie, vagy sem, egyelőre csupán tiszteletbeli megfigyelőként vett részt a konfliktusban. Persze az elejétől kezdve tisztában volt vele, hogy ez nem marad így sokáig. Elismerően hümmögött Chelsea ütését látva, de amint Nathan kétrét görnyedt, idejét találta közbelépni. Eleget látott.
- Uraim, Nicole. És Chelsea! Elég. Nincsen szükség ilyen felesleges agresszióra, kérlek. - Elégedetlen pillantását végighordozta az arcokon, kivétel nélkül mindannyiukén, és arra gondolt, mennyire nem szeret ilyenkor a vezető szerepében tetszelegni. Akármi is történjék, mindig ő az, aki a büntetést kiszabja, ezáltal újból magára vív minden haragot. Nem mintha ez meggátolná bármiben is.
Karba tett kézzel felvonta a szemöldökét, és tettetett érdeklődéssel fordult csapata gyengébbik láncszemei felé.
- Nos, mit mondotok, milyen alapon bűnös Chelsea? És Nathan milyen jogon ártatlan? - Rohadtul nem érdekelte őt a többiek véleménye, hiszen magában már rég levonta a szükséges következményeket. Mindenesetre halvány mosoly játszott az ajkán, ahogy a válaszokat várta, és szokása szerint nem törődött a sebesülttel, de ha bárki is a segítségére sietett, meghagyta tevékenységében. Robena Cane aztán nem fogja seggfejek vérével szennyezni a kezét. Valójában nem ezek voltak a gondolatai (csak pezsy szórakozott), Robena szimplán jobban törődött a kialakult helyzettel, mint egy törött orral. Elsőkézből tudta, hogy Nathan nem fog belehalni - neki is volt már szerencséje a szenvedő és a szenvedtető szerepében is tetszelegni -; mindenki más pedig tegyen saját belátása szerint.
Ami azt illeti, pár másodperccel később meg is gondolta magát. - Szedjétek fel.
Megvárta, míg Nathan klikkje engedelmeskedik, végül oldalra döntött fejjel, elgondolkozó kifejezést öltött az arcára, és újból csoportja tagjai felé fordult. - Mit ajánlanátok a vétkesnek? |
– Persze, ápolgatni – bólogatott Chelsea serényen. – Ágyba ne vigyem neked a reggelit? – vonta fel az egyik szemöldökét kérdően. Odáig még nem terjedt a lelkiismeret-furdalása, hogy önként és dalolva pattanjon a nővérke szerepébe, pláne, valószínűleg csak rondított volna az amúgy is nem túl fényes állapoton. Arról nem is beszélve, hogy a saját sebeitől is megfordult a gyomra, és mikor tíz éves korában a szerencse mellé szegődött, s felbukott egy nagyobb kőben, a térdén levő vágásra – amelynek emlékét az ott éktelenkedő heg őrizte – is alig mert rápillantani.
Seth kérdésére rosszat sejtve fordult hátra, az öccse irányába, és szinte abban a szent pillanatban elkomorult az arckifejezése. A nagy látványosság befejeztével a tömeg jó része már szétoszlott, s napirendre tértek, ám egy kisebb bagázs megállt közvetlenül Shay mellett. Az egyikük – Chelsea sejtése szerint a bandavezér – nagy vigyorral szólította meg a lány öccsét, mire az zavartan válaszolt valamit. A kérdező srác röhögve mutatott Shay felé, miközben hátrafordult a sleppjéhez, akik hasonló vihogásban törtek ki, mint a vezetőjük. A fiúhoz legközelebb álló lány odavakkantott egy mondatot, mire Shay lesütötte a szemeit.
Chelsea-nél elpattant a húr; mély lélegzetet véve, ökölbe szorult kezekkel indult meg feléjük, amit hamarosan ők is észrevettek, és hasonlóan az előzőhöz, most felé mutogattak vihogva. A Hayes lány magára erőltetett egy kínvigyort, miközben az agyában röpködtek a különbnél különb szitkok a kis csapatra vonatkozóan, és nemes egyszerűséggel félresöpörte a Samnek tett ígéreteinek sorát.
Közelebb érve felismerte a vezért; Nathan már csak távolról hunyorogva is egy ütnivaló baromnak nézett ki, amin nem sokat segített az sem, ha közelebb kerültél hozzá. Első számú szórakozása volt mások gyengeségének kigúnyolása, ráadásul ezt sikerült egy olyasfajta magabiztossággal megfűszereznie, hogy komolyan elhitte magáról, hogy ez jól áll neki és megengedheti ezt a viselkedést. Természetesen, a feljebbvalóival szemben, mint például Robena Cane, mindig is a mézes-mázos hangnemet ütötte meg, ezáltal egy hírhedt, alávaló, kétszínű görényként vonult be a csapat történelmébe, aki a megfelelő machinációval úszta meg a mocskos dolgait.
Szó, mi szó, Chelsea szemében nem volt más, csak egy undorító féreg, aki szerint a nők csupán kis kezes macskák, akiket etetni kell, néha megvakargatni az állukat, hogy elhiggyék, törődnek velük, és dorombolva, mintha mi sem történt volna, odébbállnak.
– Csatlakozol a társasághoz, cicus? – köszöntötte Nathan nagy mosollyal, zsebre dugott kezekkel. A húszas évei közepén járó férfi (? – Chelsea ezt erősen megkérdőjelezte) már most jót derült a kialakult szituáción, aminek a kicsúcsosodását a lány lobbanékony természetében remélte. Tény és való, rettenetesen unatkozott az állandó túlélés mellett, és élvezte, hogy megtalálhatta a legújabb játékát.
– Kit szólítottál te cicusnak? – lépett Nathanhez közelebb Chelsea. Az ökölbe szorult kezei megremegtek.
– Látsz te itt magadon kívül valakit, aki cicus lehetne? – kacsintott Nathan cinkosul. A lány szemei összeszűkültek, mintegy figyelmeztető jelként, hogy a Chelsea vulkán egy percen belül ki fog törni, amennyiben Nathan nem vigyáz jobban a szájára. Jelenleg nem érdekelte, hogy többen is figyelik, köztük Robena. Egyáltalán nem.
Ez a köcsög végre meg fog bűnhődni.
– Házszámot tévesztettél – erőltetett mosolyt az arcára. – Shay, te menj vissza Samhez – pillantott át válla fölött. Amint az öccse szólásra nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, újból megszólalt: – Gyerünk! – utasította ellentmondást nem tűrő hangon, majd visszafordult a fiú irányába. – Mit mondtatok az öcsémnek?
– Csak az anyukátokat emlegettük fel – vont vállat Nathan. – Hogy milyen kár, hogy egyik gyereke sem kellett neki, és jól itt hagyott titeket a pác… – Chelsea lendületből húzott be Nathannek. A fiú felordítva kapott az orrához és dőlt törzsből előre, viszont mielőtt a többi tag vagy akár Nathan is feleszmélhetett volna a hirtelen jött ütés okozta meglepetésből, gyorsan elhátrált viszonttámadás elkerülése végett.
– Ne emlegesd fel őt, te rohadék, különben esküszöm, hogy a sajátod alkatrészekben, egy zacskóban fog viszontlátni – közölte Chels ridegen, a jobb öklét (amivel megtisztelte Nathan orrát) rázva, remélve, hogy úgy távozni fog a fájdalom.
Hogyha Robena ott volt, vagy esetleg az érkezés státuszában volt, a klikk maradék tagjai (egy lány és két fiú) azonnal a csoportvezetőhöz fordultak a panasszal, miszerint Hayes jogtalanul lapította be a drága Nathanük orrát. |
Seth-nek kellemesen kellett csalódnia, ami Robena válaszát illette. Nem kapott semmi fejmosást, semmi lenéző pillantást, amiért Seth Reese megint nem tudta kordában tartani magát... Semmit.
Utált kellemesen csalódni.
Valahogy úgy érezte, hogy így nem volt lezárása a dolognak. Nem érdemelte meg ezt így; kellett lennie valami folytatásnak, mert a dolgok sohasem alakultak fényesen. Elvégre, elég komolyan összeverekedtek Malcolmmal, és ha a többiek nem állítják le, nem volt benne biztos, hogy önmagától képes lett volna felmérni a helyzetet. Sohasem ölt embert;ez mondjuk azért, lássuk be, nem olyasmi volt, amit az emberek vígan szétharsognak a világba, mert ennek olyan alapnak kellett volna lennie, amit inkább nem hoznak szóba, és mégis. Nem tudta, mennyi, vagyis, hogy inkább mennyire kevés is elég ahhoz, hogy visszafordíthatatlan dolgok történjenek. Úgy érezte, nem is szabadna megtudnia;és hogy így maradjon, valaki másnak kell korlátot szabnia a számára, ha már önmagának nem megy. Robena azonban, úgy tűnt, egyelőre nem akar ez a személy lenni.
– Nem hiszem, hogy ott lenne – felelte, továbbra is a kezét szuggerálva. Felvonta a szemöldökét, és halkan, megvetően horkantott. – Azt mondta, ránéz Malcolmra. Tuti rögtön ki is engeszteli.
Millió és egyszer közölte már a nővérével, Malcolm pontosan mekkora pöcs is igazából, és mennyire át is veri őt, mikor kedvesen szól hozzá, és bókol, akitől Seth-nek lassan hányingere volt. Lana azonban nem volt hajlandó meghallgatni őt, és meggyőződése volt, hogy Seth csak azért nem kedveli a férfit, mert így kevesebb időt tölt vele, amire a fiú csak fintorgott. Jó hogy nem majd féltékeny lesz! Nem gyerek már, és néha kifejezetten terhesnek érezte a nővére jelenlétét, ám ettől függetlenül is... A testvére volt. És örömmel törte be akárki képét, ha bántani akarták. Na nem mintha ezt valaha is a tudomására hozta volna, leginkább még magának sem vallotta be, hogy nem Malcolm maga idegesíti ennyire, hanem az, ahogy a nővérével bánik.
Szíve joga hülyének lenni, ha az tetszik neki. Nem az én gondom, csak aztán ne bőgjön nekem este.
Chelsea kérdésére felnézett, majd Robenára pillantott. Nagyon úgy festett, hogy el lettek engedve, ám Seth-nek a legkevésbé sem fűlött a foga egyedülléthez. Elvigyorodott, és közelebb lépett a lányhoz.
– Segíthetnél nekem – ajánlotta kajánul, oldalra billentett fejjel. – Bal kézzel béna vagyok, segíthetnél ápolgatni... Vagy újra betörheted az orrom. Amelyik jobban esik. Csak most kérlek, a másik irányból, hogy egyenes legyen!
Ó, igen. Seth-nek semmi kedve sem volt hazamenni, és malmozni. Sokkal viccesebbnek tűnt, ha a mai napját Chelsea provokálásával tölti, és ezért egy kis ütlegelést is szívesen kibírt volna, csak és kizárólag ettől a Pulykatojástól, aminek pszichológiai hátterét nem csak azért nem kívánta bolygatni, mert még csak le sem tudta helyesen írni a "pszichológia" szót. Vigyorogva, enyhén előre dőlve várta a lány válaszát, majd ha jött, ha nem, automatikusan az érkező hangok irányába fordította a fejét.
– Az öcsédnek vannak barátai...? – hunyorgott maguk mögé összeráncolt szemöldökkel, majd elhúzta a száját, és felemelte maga elé a kezét, ahogy visszafordult Chelsea-hez. – Nem sértésből. Természetesen. |
Chelsea-nek a nyelvére kellett harapnia, hogy ne reflexből válaszoljon Seth élcelődő kérdésére. Igaz, az ígéreteihez és a szabályokhoz rugalmasan alkalmazkodott, így alapból nem rengette volna meg a lelkivilágát, ha nem fogadott volna szót Samuelnek, viszont tisztelte annyira Robenát, hogy ne közvetlenül az orra előtt pattogjon egy sort. Ugyanakkor a tisztelet tanúsítása mellett a csoportvezető amolyan példaképként is lebegett a Hayes lány előtt, s pontosan azt az ideált testesítette meg, amivé ő is szeretett volna válni: egy független, vezető nő. Ez pedig akkora löketet adott a feminista elveinek, hogy szinte játszi könnyedséggel hagyta figyelmen kívül a konzervatív, hímsoviniszta megjegyzéseket, amelyeken jobb napjain teljes mértékben kiakadt.
– Mennyi az esélye annak, hogy a következő egy órában elfelejted ezt a becenevet, Sethie fiú? – érdeklődött ártatlannak tűnő, oldalra fordított arccal, figyelmen kívül hagyva a kérdésének feladásra vonatkozó részét. Nem volt ingerenciája arra, hogy elmagyarázza, mégis mennyire van kedve az egész lövészethez, pláne úgy, hogy bizonyos mértékben ez felért volna egy lelkizéssel, amitől végképp kirázta a hideg. Chelsea így is félve szembesítette magát azokkal az érzelmekkel, amelyek bizonyították, ő is ugyanúgy érző ember, mint mások a környezetében, nemhogy mást is belevonjon…
Még csak az kéne. Ránk szakadna a mennyezet.
Chelsea-nek bőven elég volt a tudat, hogy életében először fogott a kezében egy fegyvert, és nem éles helyzetben állt neki bénázni. Ráadásul, szigorúan véve egy emberi alakú élőlény határozottan nem sörösüveg formájú és nagyságú, tehát a találati esély is jóval nagyobb volt… más kérdés, hogy az ellenfél nem fog olyan mozdulatlanul ücsörögni az oszlopon, mint az üveg.
A lány elnyomta a sóhaját, és ezzel a lendülettel eresztette el a füle mellett a Robena hangjából kiérződő merevséget. A helyére visszaállva még egyszer hátrafordult, meggyőződve arról, hogy Shay nem csinált magából udvari bolondot az eltelt egy-másfél perc alatt, végül szenvtelen arckifejezéssel nézte végig Seth bravúrját, majd az átkozódását.
Egyedül Robena pillantása tartotta vissza attól, hogy odalépjen a fiúhoz, bár, észre sem vette, mikor lépett előre egyet ösztönszerűen. A fogait összeszorítva bámult le a kopottas színű tornacipőjének orrára, és mielőtt több szemtanúja is akadt volna az aggódásának, gyorsan vissza is hátrált. Mély lélegzetet véve kezdte el fixírozni a hozzájuk legközelebb eső épület falát.
Chelsea az egész „Mit művelt már megint ez a hülyegyerek?” mizériát az ominózus orrba verésig vezette vissza, amiért nem volt mersze utólag bocsánatot kérni. Tulajdonképpen arra sem emlékezett, mivel bőszítette fel annyira, hogy egy vérző orrot produkáljon a másiknak, de akárhogy is képzelte el a „Hé, bocs, nem akartam.” kezdetű beszélgetést, furább szitut nem is tudott volna kreálni magának. Ez viszont nem hátráltatta meg abban, hogy időnként – mikor esetlegesen Seth idejét érezte a piszkálódásnak – visszaszúrjon a szavaival.
A lelkiismeretem. Az tehet róla. Amúgy nem érdekelne. Egy cseppet sem. Pff.
Visszapillantott a kialakult helyzetre, nemtörődömséget erőltetve magára.
Robena szavaira akaratlanul is felvonta az egyik szemöldökét, és hangtalanul nevetve csóválta meg a fejét, újból a tornacipőjének szentelve minden figyelmét.
– Köszi az ajánlatot. Lehet, hogy később élek vele. – Amint Sam leállt ezzel a nők védtelenségéről szóló dumával, tette hozzá némán. – Esetleg tehetek még valamit, vagy mehetek? – tette fel a kérdést merő udvariasságból. Valójában esze ágában nem volt itt tovább strázsálni. Főleg nem bolondot csinálni magából több ember előtt, amiért képtelen volt egy üveget eltalálni.
De ez utóbbiról nem kellett senkinek sem tudnia. |
Nem igazán tudta, hogyan kéne reagálnia a kettő marakodására, ezért egy pár másodperces maga elé meredés után inkább nem is csinált semmit. Nem az ő dolga volt eldönteni, hogy Chelsea és Seth hogyan viselkedjen egymással, és attól függetlenül, hogy éppen ő volt az, akire a figyelmüket irányítani kéne, meghagyta nekik a szabadságot. Egészen addig, míg valóban megtették, amit ő kért tőlük. Homlokát rosszallón összeráncolta, és a száját makacsul összeszorította, de nem mondott semmit. Nem. Az. Ő. Dolga. Egy ideje gyakorolta már, hogy ne szóljon bele mindenbe, amihez egyébként semmi köze, mégis fedi az érdeklődési köreit. Sajnos ez a két fiatal különböző módokon különleges fontossággal bírt Robena számára, így nehezen engedte el a rendre utasításukat. Majd megoldják.
- Semmi gond, Chelsea - válaszolta mereven a lövést követően, míg átvette a fegyvert. Igyekezett nem felsóhajtani; nagyon úgy tűnt, nem csak a békés környezetről szőtt álmait kellene elengednie. A csoporttal töltött idő alatt sajnos arra is ráábredt, hogy nem képes leladni az elvárásaiból. Már most biztos volt benne, hogy a lány így, vagy úgy, de meg fog tanulni lőni, ha ehhez az is kell, hogy végleg megutáltassa vele magát. Robena Cane híve volt annak, hogy ne adjuk fel, és ha ő a maximumot ölte bele valamibe, hát mástól is ugyanezt a szintet követelte meg. A személyes érzések egyébként sem voltak olyan fontosak, hogy a kezdeti sikertelenség okán megfosszák pártfogoltját a profizmus örömeitől. Szinte érezte, amint Chelsea hanyagul a válla felett célozva ripityára töri azt a mocskos üveget. De nem. Seth volt, aki időközben újra a kezébe vette az irányítást, és bármi is volt az, ami koncentrációra késztette, megtette a hatását. Robena nem tudta megfékezni magát, összecsapta maga előtt a két kezét, majd mikor észrevette, mit csinál, visszafogott tapsolásba kezdett. A túlzott lelkesedésnek nem volt itt az ideje, még ha fel is buzgott benne a büszkeség jóleső érzése. Ezek után újra a kezébe fogta a pisztolyt, és gépies mozdulatokkal kiürítette a tárat, anélkül, hogy közben egy másodpercnyi figyelmet is szentelt volna Seth szűkölésének. Teljesen tudatosan, természetesen. Hagyta a fiú kirohanását lecsengeni, anélkül, hogy bárki beleszólt volna; és ennek érdekében még Chelsea irányába is vetett egy figyelmeztető pillantást. A nadrágja korcába dugta a pisztolyt, a maradék golyót pedig rettentő biztonságos módon a zsebébe szórta. Ez a ruhadarab legalább nem volt lyukas, így nem kellett aggódnia amiatt, hogy úton-útfélen elpotyogtatja majd őket, ezzel valamiféle modern Juliskát játszva. Annyi biztos volt, hogy nem számított senkire maga mögött, aki hőst játszva felszedegetné az elszórt darabkákat, hogy a megmentésére siessen. Robena egyébként sem várt már senkire, hogy megoldja helyette a problémáit.
- Malcolm egy gyöpös gyökér - ismételte meg egyhangúan, és valahogy a tény, hogy ezt hangosan kimondta, nevetésre késztette. Egy szívdobbanásnyi ideig magában szórakozott csak, végül visszarendezte az arcvonásait, és bólintott. - Értem. Majd megbeszélem vele az esetet. Tőled csupán annyit kérnék, Seth, hogy menj haza a nővéredhez, és mutasd meg neki a kezed. Mondd meg neki, hogy velem voltál. Biztos vagyok benne, hogy büszke lesz, ha megtudja, összevetve sikerrel zárult a napod. Amint meggyógyultál, szeretném, ha folytatnánk. - Chelsea felé fordult, azon gondolkozva, miféle motivációt adhatna a lánynak, ami megváltoztatná a korábbi kijelentését, aztán - miután rájött, hogy továbbra sem sikerült semmi kedvességet, és kedvelhető tanárnénis motiválóképességet a személyiségébe csempészni -, úgy döntött, kihasználja a legminimálisabb tekintélyt, amit csak kaphat. Sosem gondolt magára úgy, mint feljebbvalóra, inkább, mint egy szellemi vezetőre. Vagy valami ilyesmi. De tudta, ha egyszer olyanná válik, mint Lincoln, végképp megérdemli az emberei bizalmát. Addig pedig leginkább vakon támaszkodott rá, és remélte, nem zuhan a következő lépésénél egy magányos, sötét lyukba. - És tőled is, Chelsea. Nem rosszabb, mint egy foghúzás. Talán a végén nyersz is valamit belőle; ha mást nem, tapasztalatot. |
Nem mondhatni, hogy Seth kifejezetten okos lett volna; nagyon sok dolgot nem értett, és nem tanult meg, főként azért, mert nem volt hozzá elég türelme, vagy egyszerűen, mint annyi minden mást, halálosan unalmasnak tartotta. Viszont teljesen ignoráns sem volt, főként ami az embereket illette, másként képtelenség is lett volna túlélni, így Robena célzása sem kerülte el a figyelmét. Egy pillanatra megijedt, hogy talán majd most felhozza a témát, elvégre, a csoport vezetőjeként aligha kerülhette el a figyelmét az ilyesmi... Megkönnyebbülését, mikor végül sem újabb komment, sem hegyibeszéd nem jött, égre emelt tekintettel és egy grimasszal fejezte ki.
Ugyanilyen némán válaszolt Chelsea-nek is: összeráncolta az orrát és igazán felnőttes, férfias módon, kiöltötte rá a nyelvét. Szórakoztatónak találta a lány agresszivitását, legalábbis egy bizonyos pontig, főleg azt, mennyire nem nézte volna ki belőle ezt a viselkedést. Igaz, egy szép pofi vajmi kevés lett volna ahhoz, hogy egészben átvészelje valaki a világot. Ott volt például Lana, aki még Chelsea-nél is alacsonyabb volt, de Seth tapasztalatból tudta, pontosan mekkorát képes ütni vagy rúgni, stratégiai pontossággal kiválasztott helyekre... Elég volt csak egy gyors párhuzamot vonnia a lány és a testvére között, máris lehervadt a vigyor az arcáról, és újabb, nagyrészt undorodó grimaszt vágott.
– Ilyen gyorsan feladod, Pulykatojás? – hajolt előre, háta mögött összekulcsolt kezekkel és leplezetlen, kárörvendően mulató vigyorral az arcán. Nem ez volt az első alkalom, mikor így hívta, és arra sem lenne az első alkalom, hogy a lány ezen felmérgesítve csípős szavakkal, vagy annál is csípősebb tettlegességgel válaszoljon. Pontosan jól emlékezett az első alkalomra, amikor is Chelsea nemes egyszerűséggel orrba vágta, úgy, hogy vérezni kezdett. Valamikor akkor dönthette el, hogy kedveli őt, főként piszkálni. A nővére már közölte vele, hogy ha ennyire tetszik neki Chelsea, akár a copfját is meghúzhatná a homokozóban, ám erre a rágalomra Seth csak hörgő torokhanggal és szemforgatással válaszolt.
Tudta, hogy Robena előtt Chelsea is kénytelen volt visszafogni magát. Nem mintha egyébként nem ragadta volna meg az alkalmat.
– Hadd próbáljam meg még egyszer! – lépett vissza Robenához, úgy érezve, eléggé lenyugodott korábbi sikertelensége miatt. Mindig is szerette nézni, ahogy mások felsülnek. Ha és amennyiben a nő rendelkezésére bocsájtotta a fegyvert, ismét beállt a megfelelő helyzetbe. Most egy kicsit máshogy, oldalra döntve tartotta a fegyvert és a fejét is; hogy vak szerencse volt-e, az nem is volt kérdés, Seth mégis hangosan felkiáltott örömében, mikor az üveg csörömpölve széttört a belé csapódott golyó nyomán. Diadalittasan szorította meg a fegyvert, majd a vigyor rögtön le is olvadt a képéről, amint zsibbasztó fájdalom nyilallt a kezébe.
– Hogy azt a rohadt, édes... – szitkozódott össze-vissza, próbálva lefejteni sajgó ujjait a ravaszról. Elgyötört képpel nyújtotta oda sem nézve a fegyvert, a semmibe, remélve, hogy valamelyikük elveszi, miközben ő a kezét nézegette, először kötésen keresztül. Amint volt valaki, aki elvegye tőle, a fogát szívva tekerte le róla az anyagot, nem igazán figyelve a másik kettőre. Morcosan, a szemöldökét ráncolva nézett le a kézfejére, ami duzzadt volt, ronda, sötétebb-világosabb lila, és azt körülvevő zöld foltokkal, a mutatóujja bütykéből pedig valami véres, átlátszó anyag, talán genny szivárgott a húzódástól felszakadt sebből. Tiszta higiénikusan köpött egyet a kötésre, hogy aztán feltörni kívánkozó szitkait és nyögését visszaszívva törölgesse le a folyadékot.
– Nem az én hibám volt, jó? – válaszolta a semmibe, a fel sem tett kérdésre, bár a szavait igazából Robenának címezte. Idegesen kapta fel a fejét és nézett a nőre, bár ez inkább maga és a helyzet ellen irányult. – A klisével ellentétben nem velem van a gond, hanem Malcommal. Az egy gyöpös gyökér. Te is tudod, hogy az! Jött a hülyeségeivel, és... Nem tudom. Csak adj büntetőmunkát, és lépjünk túl rajta, ha lehet. |
Robena kérdésére megrázta a fejét válaszul; leginkább csak bosszantotta a nevelőapja figyelmetlensége, amiért hagyta egyedül kóricálni az öccsét. Shay mindig is kalandvágyó volt, és a veszélyességi mércéjét gyakorlatilag lehetetlennek tűnt kiütni, ebből kifolyólag valakinek rajta kellett tartania a fél szemét, nehogy valami túlzottan vakmerőt kövessen el. Chelsea legtöbbször magára vállalta ezt a feladatot, ezzel betöltve félig-meddig az édesanyja által hagyott űrt, kárpótolva valamennyire a veszteségeket, ám a türelemmérője a tegnappal kezdődően egyenes ívben zuhanni kezdett. A lányban érett a gondolat, hogy nemes egyszerűséggel megfenyegeti Shayt, hogy nyomkövetőt fog szerelni az alsónadrágjába, de ismerte már magát annyira, hogy tudja, öt perc múlva feleannyira se lesz mérges a srácra, mint előzőleg.
Sam csak kerüljön a szemeim elé…
A szurkolócsapat említésére szúrósan pillantott fel Seth-re – Chelsea ilyenkor határozottan utálta, hogy nem nőtt ő is égimeszelőnek –, majd átvette tőle a fegyvert.
– Shay neked is szurkolt, hogy ne lődd lábon magad, gyökérkém – szúrta oda vigyorogva direkt, hogy egy kicsit táncoljon Seth idegein. Újabban be nem vallott hobbijai közé tartozott mások felbosszantása és a passzív magatartás, ami egyáltalán nem nyerte el Samuel tetszését. A lelke mélyén ugyan sejtette, hogy sokkal több dologban ütött vissza Briannára, mint amennyi illendő lett volna, de valahogy nem tudta kontrollálni ezeket… és nem is akarta.
Miközben Chelsea odalépett Robenához, nem kerülte el a figyelmét az öccse ovációja és csápolása, amelyeket Seth biccentése váltott ki belőle. A mosolyát elnyomva újból megforgatta a szemeit tudomásul véve, hogy Shay nagy valószínűséggel új legjobb barátot avatott… ebben a hónapban immáron harmadjára. Szokás szerint.
– Nem – felelte teljesen őszintén, egyáltalán nem kertelve a csoportvezető kérdésére. Az elismételt magyarázatot összeráncolt szemöldökökkel igyekezett megjegyezni, azonban úgy tűnt, mintha az információ bement volna az egyik fülén, hogy aztán a másikon távozzon is. Egyre inkább irritálta Samuel hanyagsága, valamint az, hogy képtelen volt elfogadni Shay enyhe visszamaradottságát, és a józan paraszti esze halk hangja azt sugallta, ő fogja hamarosan saját magát lábon lőni. Kétszer. Minimum.
Szuszá, Chels. Szuszá.
– Oké – bólintott, végül egy kezdő sutaságával lövő pózba helyezkedett. Még megvárta, hogy Robena valamennyire eligazítsa, amennyiben azt szükségesnek érezte, aztán a sörös üvegre pillantott. Túlzottan nem érdekelte, hogy célba talál a golyó avagy sem, így a csalódottság hulláma nem érte el, amint célt tévesztett, egyedül a homlokát ráncolta.
Tényleg marad Jobb Ököl és Bal Ököl, veregette meg a vállát képzeletben, ezzel egyetemben tisztán lesütött róla a színtiszta lemondása az ügyről. Minden bátorítás vagy annak tűnő megnyilvánulás ellenére visszaadta Robenának a fegyvert.
– Ezt én inkább elpasszolnám, ha nem gáz – sandított a nőre, azzal visszaállt az eredeti helyére, majd kifújta a levegőt. Megtette azt, amit Sam kért. |
Rezzenéstelenül figyelte, ahogy az első golyó elrepül, és a céltól messze landol valahol a romos épületben falában, majd bólintott a kérdésre. Természetesen annak a kis házikónak már nem igazán ártott egy újabb lyuk, és Robena attól sem félt, hogy bárki megesebesülne a környéken, hiszen nyomatékosan megkért mindenkit, hogy tartsa magát távol a délután a lövöldözés helyszínétől. Így is túl sok embert elvesztettek már, egy újabb baleset senkinek sem hiányzott. Persze ennek ellenére is hallotta, és látta, hogy a hátuk mögött emberek lófrálnak; nem is lehetett volna másképp. Voltak olyan szerencsések, akik még soha életükben nem láttak fegyvert, még inkább akcióban őket, és hiába a háborúk, valamiért még mindig kíváncsiak voltak rá. Mintha nem lenne milliónyi veszteség, ami ezeknek a borzalmaknak köszönhető. Robena abba az irányba nézett, amerre Chelsea korábban, és a magasba emelte a kezét - nem tudni milyen okból, hogy inteni akart-e, vagy elküldeni a lelkes kukkolókat, de ezután a lány felé fordult, és halványan felvonta a szemöldökét. - Zavarnak téged? - A választól függően döntött, hogy foglalkozzon-e tovább Shayjel és a köré gyűlt kis kompániával, mindenesetre ezt követően rögtön visszafordult, hogy szemügyre vegye Seth állását, és javítson rajta.
- Mondanám, hogy próbálj egy kicsit lazítani, és hunyd be az egyik szemed a fókuszáláshoz, de látszólag ezzel nincs problémád. - Hangszíne nem árult el haragot, habár mikor először meglátta a fiút, legszívesebben rögtön feltette volna a kérdéseit szokásos, számonkérő és pattogós stílusában, de Chelsea is ott volt, Robena pedig sosem volt híve a felesleges nyilvános megaláztatásoknak. Ellenben szúrkálódó megjegyzéseket szívesen tett, és ez egy olyan alkalom volt, amit nem hagyott volna ki. - Szabadulj meg az érzelmeidtől, és tartsd fesztelenül a vállad. Ha a megfeszülő izmaid akadályt jelentenek, a találati pontosság egy kezdő lövésznél szinte a nullára csökken. A segítő kezed támaszd ki, vagy állj terpeszbe. Nehezedj a hátsó lábadra! A lábaiddal korrigálhatod, és egyensúlyba hozhatod, amit a karoddal nem sikerül egyenesen tartani.
A második lövés sem hozott sikert, de jobb volt, mint az előző. Robena biccentett, s míg a pisztoly gazdát cserélt, fejét több irányba elforgatva újból felmérte a környéket. A nap, mint szinte mindig, kíméletlenül sütött, a növények pedig nem kaptak vizet, és teljesen kiégtek. Nem csoda, hogy szinte sosem láttak állatokat; nehezen élt meg volna bármelyik is itt a pusztaságban. Robena az égre nézett, és arra gondolt, régen Texasban legalább lovaik voltak az embereknek. Mára csak a lábuk maradt, meg az a pár ócskavas, amit járműnek hívnak. És az olaj is fogyott. Minden fogyott.
Mielőtt még az aggodalma az összes levegőt kiszorítaná a mellkasából, megköszörülte a torkát, és Chelsea-hez fordult. - Emlékszel még, mit kell tenned? - Nemleges válasz esetén ugyanolyan türelemmel, mint korábban, elmagyarázta a lövés folyamatát. A lány kicsit a fiatal önmagára emlékeztette, kezdve a pesszimizmusával, na meg a hátul szurkoló öccsével. Robena véleménye szerint a lány egy kicsit lelkesedhetett volna jobban, de nem bánta. Talán ha végeztek itt, meglátogatja a saját öccsét. Régen voltak el csak úgy, kettesben. - Menni fog - tette még hozzá, és újra hátrált két lépést. Keresztbe tett karokkal figyelt végig; azon tűnődött, mit csinálhatna a délután. Sajnálatos módon a sivatag kellős közepén nem akadt túl sok szórakoztatási lehetőség. Ha máshol lennének, elvinné Jert moziba. Vagy az a kis vakarcs rávenné, hogy menjenek játékterembe, ő pedig úgy tenne, mintha semmi kedve nem lenne hozzá, csak hogy az öccse kérlelje, és újra megölelje őt. "Kééééérlek, Rob! Robbie!". Jer szent meggyőződéssel hitte, hogy a nővére ki nem állhatja a becenevet, de Robena valójában nagyon is szerette. Az öccse miatt, mert ő adta neki, és csakis ő hívta így. Ha bármikor bárki más meg merte volna próbálni, egész biztosan kétszer megbánta volna utána, mire is adta a fejét. |
Unott, kifejezéstelen arccal bámulta és piszkálta a jobb öklén lévő, piszkos kötést. Valahol az anyag alatt érezni vélte a szíve lüktetését, ahogy lehorzsolt, megduzzadt, és minden valószínűség szerint megrepedt bütykei sajogtak. Nem volt elviselhetetlen, habár kellemes sem, ám Seth szerint akkor is megérte, még ha a nővérének más is volt a véleménye. Az állkapcsa megint összeszorult irracionális dühében, ahogy arra az ordenáré pöcs Malcolmra gondolt, akinek az állkapcsát igyekezett fényesre csiszolni a minap. Marhára nem az ő hibája volt – egy kisebb csapattal voltak körülnézni, hátha találnak valami használhatót az egyik romos épületben, annak a gyökérnek pedig kezdettől fogva irritálva a képe. Aztán tett valami megjegyzést Lanára, pontosabban a testi adottságaira, és aztán... Nem igazán emlékszik semmire, csak arra, hogy képtelen volt visszafogni magát, az ökle pedig harmadszor meg negyedszer is a másik állába csapódott; Malcolm nem számított a hirtelen támadásra, ám amint észbe kapott, ő is visszaütött, Seth füle csengeni kezdett, aztán olyan erővel került a kemény betonpadlóra, hogy minden levegő kiszorult a tüdejéből. A többiek végül szétszedték őket, és gyűlölködő tekintettel ostorozva egymást fejezték be a túrát. Ezt-azt találtak is. Amint visszaértek a táborba, mérgelődve az egyik eldugottabb széléhez trappolt, ahol végül a nővére megtalálta és kérdőre vonta.
Esze ágában sem volt közölni vele, hogy miatta történt a dolog. Milyen gáz lett volna már?! A hős-komplexusos kisöcs, akit a végén épp olyan laposra kalapáltak, mint a másikat... Nem, ehhez nem fűlött a foga. Lana végül a lehetőségekhez mérten megtisztította és bekötözte a sebét, bár láthatóan megsértődött Seth-re, nem mintha ez zavarta volna. Megszokta. A nővére egyébként is valami kifordított módon csodálta Malcolmot... Csak vak volt minden másra.
Egyszer valamikor régen kapott egy király tippet: ahelyett, hogy érzésekkel problémázna az ember, csak legyen halott legbelül. Minden ugyanolyan pocsék lesz, de legalább nem fog érdekelni. Igyekezett ehhez mérten nemtörődöm módon állni a dolgokhoz.
Mikor Robena beszélt, figyelt rá, de igyekezett csak minimális szemkontaktust teremteni. Vajon tudta? Kinézte volna Malcolmból, hogy első dolga volt a vezetőhöz rohanni, hogy közölje, Seth milyen orvul rátámadott. Tudta, mi jön ilyenkor: egy kis pluszmunka. Csodálatos.
Épp a kötésre pillantott le, mikor a fegyvert feléjük dobták, és csak a szerencsén múlott, hogy elkapta. Egy pillanatra értetlenül meredt le rá, majd forgatni kezdte a kezében. Nem sokszor volt esélye fegyvert tartani a kezében;az olyan luxus volt, amit anno nem engedhettek meg maguknak. Talán ha anyánál lett volna... Valami "hülyeség" szerűt morgott nem létező bajsza alatt, úgy lépett előrébb, hogy átadja a fegyvert Robenának. Végig figyelt rá, de szigorúan csak a kezére, és amit az mutatott.
Az ujjai nehezen hajlottak; grimaszolva, a fogát szívva kényszerítette mégis őket, hogy a ravaszra csavarodjanak, és használható kezével támasztotta meg, majd próbálta leutánozni Robena korábbi beállását. Célzott, első nekifutásra lőtt, és hatalmasat ment mellé – nem látta pontosan, de a lövedék valahová a végeláthatatlan homoksivatag homokjába talált.
– Francba – engedte le a fegyvert csalódott haraggal. Gyorsan Robena felé fordult. – Megpróbálhatom még egyszer?
Amennyiben igenlő választ kapott, és esetleg tanácsot is, újra beállt. Ezúttal kicsit több időt szánt a célzásra, lehunyta az egyik szemét (remélte, hogy az a rosszabbik - legalábbis, ha a most nyitva lévőt csukta be, egy fokkal homályosabban látott messzire), és... megint rontott. Most viszont egy fokkal közelebb volt, a golyó az állványba csapódott be. Ez a közelség viszont nem tudta megnyugtatni. Érezte, hogy megint kezd felmenni benne a pumpa, ahogy ösztönösen összeszorította a fogait, és inkább fejet csóválva leengedte a pisztolyt.
– Próbáld meg te – adta oda Chelsea-nak, vetve egy futó pillantást mögé, majd jól láthatóan biccentett a minden bizonnyal engedély nélkül ott lévő Shaynek. A lány öccse azok közé tartozott, akiket többé-kevésbé kedvelt, még akkor is, ha néha kicsit... túl energikusnak tűnt. – Legyen értelme a szurkolócsapatodnak. |
Chelsea sejtette, Samuel miért próbálta rávenni arra, hogy tanuljon meg lőni, még ha a lány reakciójától tartva nem is mondta ki azt: lány volt. Márpedig, ha ne adj Isten, a születésedkor kiderül, hogy ezt a nemet fogod erősíteni életed végéig, a szülők (avagy Chels esetében nevelőszülő) szemei előtt leperegnek azok a veszélyek, amelyek ebből adódóan az illető nő neműre leselkednek. Mit nekünk ózonlyuk? Félj, mert lány vagy, gyengébb és védtelenebb, mint a férfiak.
A lány alig hallhatóan dörmögött valamit, a mondandóját egyáltalán nem érdeklődő és hallgató füleknek szánva. Határozottan morcos hangulatban ébredt, amin az esetleges csicsergős madarak, de még Shay csorba vigyora sem segített sokat. Az pedig egyenesen rátromfolt a duzzogására, hogy Samuel még figyelmeztette arra, mennyire bánjon tiszteletteljesen Robena Cane-nel, ha már egyszer feláldozta az idejét mások tanítására. Nagyon.
Mert mintha annyira neveletlen lennék, mi? Azért élni még én is szeretnék.
Összerezzent a lövés hangjára, majd az azt követően összetörő üveg csörömpölésére. Hiába mutatott jól a fegyver a csoportvezető kezében, továbbra is bizalmatlanul méregette azt; valahogy jobban esküdött a két öklére. Az elmúlt tizennyolc év során nem úgy ismerte meg Jobb Ökölt és Bal Ökölt, hogy cserbenhagynák kínos helyzetekben, noha még egy pofon erejéig sem csépelt el senkit. Persze, más szempontból nézve a pisztoly és a puska is multi funkciós támadófegyvereknek minősültek: senki nem panaszkodott még, hogy mikor a markolattal megsuhintották a fejüket, az egy cseppet sem fájt nekik.
A fegyver „érkezésekor” ösztönből lépett hátra, teret adva Sethnek, egyúttal átadva neki a kezdés lehetőségét is. Kezdetleges passzív ellenállást és figyelést tanúsítva dugta a kezeit az édesanyjától örökölt fekete dzsekijének a zsebébe (Brianna, a híres magyar nótával ellentétben nem egy képet, hanem néhány ruhát hagyott hátra, mielőtt elment). Robena magyarázatára csak fél füllel figyelt oda, míg a jobb lábával dobolni kezdett szabálytalan ütemben.
Pár perccel később hátrasandított a válla fölött, és egyből kiszúrta a biztonságos távolban drukkoló Shayt. Chelsea-ből ösztönösen szakadt ki egy megfáradt nyögés és hangtalan sírást imitált. Ez utóbbi végül egy szenvedő grimaszba torzult, miután a féltestvére drukkolásnak nevezett csápolásba kezdett, és a szemeit forgatva összpontosított újból a lövészórára.
– Anyám… – sóhajtott fel halkan a fejét csóválva. Biztosra vette, hogy kicselezte Samet, csakhogy mozizzon egyet. Már megint. |
Robena Cane gyűlölte, hogy folyamatosan emberekbe botlik, akárhová menjen is. Máskor, kifejezetten szép - és ritka - napokon viszont igazán élvezte, hogy ez a sok ember mind követi őt és hallgat rá. Voltak alkalmak, amikor a tűz fényénél a szűk baráti köre tagjainak az arcába nézett, és egészen elérzékenyült... Vagy valami olyasmi. Nem tudta, mit kezdett volna nélkülük a hatalmas pusztaságban. Természetesen egyedül is túlélte volna a kinti tartózkodást; elég független ahhoz, valamint a túlélési ösztönei is az ózonburkot verdesnék, ha egyáltalán lenne felette. Egyszerűen csak arról van szó, hogy szerette ezt a kellemes közösséget, ami ennyi emberből, megannyi lehetőségből áll, és akik vele vannak, bármi történjék is. Illetve, ha kérdezik, kapásból fel tud sorolni legalább tíz dolgot, ami miatt elhagynák őt, és csak azért nem többet, mert egyszerre csak tíz ujját tudja felmutatni... Szóval szimplán örült, hogy van társasága, még ha nem is tűnt úgy. És emellett biztos volt benne, hogy ha egyszer egy hétnél tovább kellene saját magával veszekednie, inkább fejbelőné magát. Tudta, hogy szörnyen kiállhatatlan vitapartner. Ez a nap is egy ilyen jó nap volt számára.
- Hogy pisztolyt használsz, vagy puskát, mind ízlés kérdése. Én a pisztolyt jobban szeretem. Sokkal kisebb, általában könnyebb, és kitámasztás nélkül is egyszerűen használható. Emellett egy kezed is elég hozzá. - A pisztoly hangos durranással elsült, egy fél pillanattal később pedig éles csörömpölés hallatszott. Robena arcán széles vigyor terült el, és még egy halk nevetést is megengedett magának, amint hátat fordított Chelsea és Seth kettősének, hogy a napfényben messziről megcsillanó zöld sörösüveg szilánkjainak helyére egy új koszos üveget állítson. Korábban felajánlotta már a csoportnak, hogy megtanít lőni bárkit, aki elég bátorságot és potenciált érez magában. És csak csendben imádkozott, hogy ne legyen felesleges lövedékpocsékolás az egész. Gyorsan le is kopogta a pattogzó zománcú oszlopon; ha szükség lenne tüzérségre - Adja isten, vagy létezése esetén bármiféle felsőbb hatalom, hogy ne legyen -, minél többen tudnak lőni, annál jobb. És ha ehhez golyók kellenek, hát beáldozza őket.
Miután visszasétált Chelsea és Seth mellé, a markába ürítette a tárat, végül a kettő reakcióiban bízva feléjük dobta a fegyvert. Az egyikük minden bizonnyal elkapja majd. Az arca immár visszarendeződött szokásos merev ábrázatába; most tanított. - Ez egy félautomata. Ha van lőszered, - Kinyújtotta a markában tartott hat töltényt is. -, és eljutsz odáig, hogy meghúzd a ravaszt, kilő egy golyót, és magától csőre tölt. - Biccentett, és kinyújtotta a karját, hogy visszakérje a fegyvert, és a mutatóujjával végigmutogassa a művelethez nélkülözhetetlen részeket. - Ehhez először töltsd meg a tárat. Ütközésig told a markolatba, aztán biztosítsd ki a biztosítókart, és húzd hátra, majd engedd el a szánt. Ilyenkor kerül előre az első lőszer a csőben. Amint meghúzod a ravaszt, kicsit meg fog húzni, erre fel kell készülnöd. Ja, és próbálj pontosan célozni - mosolyodott el végül, visszaadta a pisztolyt, és karba tett kézzel hátralépett párat, hogy ne álljon a lövő terébe. |
A parkolóház közelében található ez a tanya, sokszor lézengenek itt a csoportok tagjai, ha éppen egy kis távolságot akarnak tartani az "otthontól". Nem mondható kihalt területnek, és látszik, hogy rendszeresen látogatott hely. Olyan, mint mondjuk egy park. Kevesebb növénnyel, több... lommal. Sajnos a halastavat sem sikerült még betelepíteni. |
[18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
