|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.02. 23:21 - |
Az országút mellett fut végig párhuzamosan a háborúk óta felújított vasútvonal. A betonúttal a városban élők nem igazán törődtek, hiszen kevésbé van szükségük rá, mint a kint élő száműzötteknek és lázadóknak, így az utat kisebb kátyúk, és nagyobb kráterek tarkítják szabálytalan időközönként. Autókat havonta egy-kettőt látni már csak; ha épségben is maradt az autód, az olajat kivétel nélkül a burkok alá szállítják már. |
[11-1]
Futólépésben a kvad kormánya mögé pattant, és egy dudálással felhívta magára a távolban ücsörgő Seven figyelmét. Az android egyelőre azt sem tudta, miről van szó, de rögtön leugrott a póznáról, és a vállán átvetett lövészpuskával odakocogott a járműhöz, majd felpattant a rakománynak szánt részre, a menetiránynak háttal. Mindig szerette szemmel tartani, mi van a háta mögött.
Rowan az anyósülés elé szerelt kis fiókból előrántott egy gyűrött térképet, és Lucas kezébe nyomta.
– Legjobb lenne éjjel behatolni, de hogyha előbb oda akarunk érni, mint a hiénák, akkor nincs idő baszakodni. – mondta, és beizzította a motort. – Tudsz aknát szedni? – kérdezte, és minden további kecmec nélkül rátaposott a gázra, mert ez a reag már így is túl hosszú. |
Rowan és Seven pár hete külön egy őskövület rádióért vándoroltak vissza ahhoz a benzinkúthoz, ahol korábban csempészekkel akadtak össze, abban a reményben, hogy sikerülhet a megfelelő jelet fogni vele. Mire odaértek, a rádió darabokra szedve hevert a kisbolt pultján. Valaki gyorsabb volt náluk, és kitépte a szerkentyűből az összes használható alkatrészt, a vázat pedig trehányan szanaszét hagyta. Vadállat.
Az egész eset-nek az lett a foganatja, hogy Rowanben ismét reményt ébresztett a felfedezés, és lelkes rádió-vadászatba kezdett, aminek hónapokkal később lett meg az eredménye. Egy elhagyatott külvárosi házban szert tettek ugyanis egy barna aktatáskára emlékeztető rádióra, ami százévesnél is idősebb lehetett, de az alkatrészeinek valaki eléggé gondját viselte ahhoz, hogy túlvészeljék az éveket – na meg az apokalipszist és a pokoli hőséget. Ami azt illeti, a gazdája talán még most is a sivatagban toporzékol valahol, a rádiótolvajok édesanyját küldve melegebb éghajlatra. Már, ha van a poszt-apokaliptikus infernónál melegebb éghajlat. Valószínűbb azonban, hogy azóta sem tért vissza a házába, és inkább az alapvető életműködéseket hiányolja, mintsem a rádióját.
Akárkié is lehetett a ketyere, ezzel a valamivel aztán várhatta, hogy adót fog. Bár kívülről csillogott a kislány, de legfeljebb dísznek volt jó. A tulajdonos valószínűleg nem értett a rádiókhoz, ami egyébként szokatlan egy olyan személytől, aki huszadik századi rádiókat őrizget odahaza. Maga sem tudta, miért, de Rowan sokat gondolkodott már azon, miféle szerzet lehetett a szerkentyű korábbi tulajdonosa, és arra jutott, talán inkább emlék-, mintsem használati tárgyként tekintett az ősrégi, de közel sem egyszerű berendezésre.
Nem csoda, hogy a hiénák megették reggelire, mormogta magának Rowan, miközben antenna híján egy régi lámpazsinórt kapcsolt (vagyis próbált kapcsolni) a két terminálra fémcsipeszekkel. Egy apró, szebb napokat valószínűleg nem látott motel verandáján ült, fehér kerti széken trónolva, amelyről már pattogzott a máz. A tornácot is fehér deszkákból ácsolták, ezt azonban már félig magába temette a narancsszín homok, a szintre vezető három fokos lépcső egyik korlátja pedig hiányzott, helyén egy hegyes fakaró meredt az ég felé.
Seven a motel melletti benzinkút mellett őrködött, mivel nem igazán volt "Pihenj!" üzemmódja. A közeledő lépteket egy kilométerről kiszúrta, ezért már messziről figyelte a közeledő férfit, akit a rendszere Lucas Bennettként ismert fel. Benne egyébként az volt a jó, hogy sem Lucas nem értette Ryant, sem Ryan Lucast. Hiába nézett ki huszonévesnek, Ryan emberi években tulajdonképpen Lucas nagyapja is lehetett volna. "Hogy ityeg?" Mit akar?
Seven ujjatlan kesztyűbe bújtatott mutatóujjával Luke-ra bökött, majd egyik tenyerét az ég felé fordította, és a másiknak ujjbegyeit egy íves mozdulattal az előbbihez érintette. Ezt követően egyik kezét a halántékához érintette, majd "rock-and-roll" kézjelt formált vele, és letette.
– Már megint te? – kérdezte jelnyelven, de Lucas természetesen nem vette az adást, úgyhogy tovább is ment a szomszédban felszisszenő Rowan irányába, akit épp most csípett meg egy-két volt.
Az antenna beszerelése volt az egyik végső fázis, de ahogy a végső fázisok általában: nem akarta az igazságot. Rowan már többször ki- és becsavarozta a fedelet, hogy ellenőrizze a benti kábelek állapotát, amik stimmeltek, úgyhogy az antennával lehetett a gond.
– Gyerünk... – dünnyögte két pólus között, és precízen összeillesztett egy kábelt egy fémgombbal, eredménytelenül. Lucas eközben megállt a veranda lépcsője előtt, Rowan pedig vetett rá egy futó pillantást.
– Már megint te? – kérdezte érdektelenül, és vissza is tért a kábeleihez.
– Megjött Humor Herold... – nyugtázta Lucas szellemes közbevetését a szeme előtt csavarodó kábelekre meredve, és tett egy utolsó próbát, mielőtt még a vendégére figyelt volna. Sikertelenül.
Nos, nagyjából most lett elege a rádiózásból. A szerkezetet a földre ültetve állt fel a székéből, és a verandát tartó egyik póznának vetette a vállát, várakozóan Lucasra összpontosítva minden figyelmét.
– Beinvitálnálak, de egy kicsit kupi van odabent. – szabadkozott jó házigazda módjára. Mivel az ajtót valaki letépte és elvitte, Lucas Rowan háta mögé pillantva beláthatott a helyiségbe, amelyben nem sok bútor maradt; helyette a földön heverő üres konzervek, injekcióstűk, és graffitik díszítették. Lucas, úgy tűnik, értette a célzást, és egyetértett, így hát rögtön a lényegre tért.
A jó hír hallatán Rowan már majdnem örülni kezdett, de túlságosan régóta rohadt már odakint ahhoz, hogy előre igyon a medve bőrére. Lucas nem baktatott volna el idáig csak azért, hogy megossza vele a saját kincsét, de ha mégis, azt nem golyóálló mellényben tette volna. Doyle szemei végig mérték Bennett öltözetét és fegyverzetét, majd az arcán állapodtak meg, kérdőn felhúzott szemöldökök alól pislogva rá.
Lucas végre kinyögte a hír kellemetlenebb felét is, mire Rowan feje megértően a mellkasára bukott: áh. Ezután vékony vonallá szűkülő ajkakkal felpillantott, eltűnődve pásztázta kicsit a láthatárt felemás színű szemeivel.
– Hányan vagyunk? – kérdezte, és miután választ kapott, továbbra is a távolba meredve bólogatott egy párat. Szóval hárman. Oké. – Neked tényleg elment az eszed, Bennett. – nyögte ki még mindig a távolba meredve, majd visszafordította tekintetét Lucasra.
– Negyedet kérek. – fektette le a feltételeit rögtön. Cane-ék voltak vagy százan, Rowanék pedig csak ketten, ő mégis negyedet kért – nem volt teljesen fair, viszont a két jómadár segítsége nélkül nem csak, hogy harcképtelenné vált volna Lucas csapata, de talán még el sem ért volna a rakományig időben.
Ha Luke-kal megegyeztek egy arányon, akkor Rowan sarkon fordult, és megindult a ház beltere felé. A küszöbön egy pillanatra még eszébe jutott valami, ezért megtorpant, és hátra fordulva Lucasra mutatott. – És ha van antennájuk, az az enyém.
Ezután eltűnt a motel belső terének árnyékában, és percek múlva egy gépfegyverrel jött ki. Meg sem állt az odakint várakozó Lucas előtt; egyből futólépésben pattogott le a veranda lépcsőjén, a motel és a benzinkút között parkoló terepjáró kvad felé véve az irányt. Volt egy feladata, és munkaidőben nem szokott külön köröket futni a morál érdekében. Meg munkaidőn kívül sem.
Luke előtt elhaladva megkocogtatta a férfi egyenruháját, ami tompa kopogással válaszolt. Ezzel Doyle látszólag elégedett volt, mintha érett görögdinnyére talált volna.
– Szép, ezzel akár felderítő is lehetsz. Mi fedezünk. – jelentette ki útközben tárgyilagosan, de igazából számított némi ellenvetésre. |
Luke nehezen döntötte el, hogy jól boldogult-e a kinti életben, vagy eljutott arra a szintre, hogy nem érdekelte. Az igazság az, hogy már hosszú hónapok óta csak megszokásból kezdte úgy a reggeleket, hogy elővette a megtépázott farmerje zsebébe süllyesztett képet, rajta élete négy hölgyével. Mikor a kép készült két éve – két éve, de egy örökkévalóságnak tűnt, egy másik világnak, álomszerűnek –, Rory csak a szemét forgatta, amikor Luke elővette a modern masinákhoz képest otromba szerkezetnek minősülő polaroidgépet, a képen is ebben az állapotában lett megörökítve. Bár míg a burkon belül tartózkodott, biztosra vette, hogy az ősz haj- és szőrszálait megszámlálva megkapná a pontos idejét annak, Aurora mikor vált abból az édes, gödröcskés-maszatos kislányból „apa, ez tök gáz!” szemforgató-hisztérikává, most bármit megadott volna érte, hogy ismét hallja. Hogy szemtől szemben álljon vele, és ne csak a forróság és az elmebaj űzzön vele csúfos tréfákat a homoki délibábokkal.
Dawn és Emma kérés és kérdés nélkül pózoltak mosolyogva a kamerának; sokkal jobban hasonlítottak egymásra, mint Dawn az ikertestvérére, és mindketten sokat mondóan közelebb is álltak Genesishez, aki majdnem ilyen jelentőségteljesen húzódott a repülője mellé. A kép már túlélt robbanást, esést, vizet, homokvihart, gyűrődést, de a küzdelmeinek nyoma is maradt, a felület megtört, az arcok elmosódtak. Luke néha elgondolkodott, neki vajon mennyi idő kell, hogy elmosódjon a családja emlékképei között. Még az ideérkezése után nem sokkal Reese szenvtelenül közölte, hogy már régebb óta sütteti a hátsóját a napon, mint amennyi időt Jennyvel töltött. Tekintve, hogy ezek előtt nem sokkal azt is Luke tudomására hozta, hogy hímegyedi szemszögből nézve Genesis alacsony testzsírszázaléka, szimmetrikus ábrázata, és látható formás másodrendű nemi jellegei elgondolkodtatták, vajon mennyire alapos, ami a vörösre festést illeti, nem volt meglepő, hogy egy nagy pofon kis gazdája lett, egyenesen az állánál, ököllel. Az sem segített túlzottan a helyzetén, amikor azzal próbált védekezni, hogy azt hitte, a lánya.
Ezek a kis taknyosok, morgott az eset után nem sokkal, egy csepp tisztelet sincs bennük, mit tanított nekik az apjuk, ha nem ezt? Aztán mikor duzzogva kuporgott az összeeszkábált kis sámlin Tessa sátrában, a nő pedig a zúzódott öklére borított (hozzátenné, felettébb nagy élvezettel) alkoholt, elmondta neki, hogy nagyrészt semmit, mert a legtöbb kinti kölyöknek egy apa luxusnak számít. Egy józan apa pedig inkább délibábnak.
Próbálta megtalálni a helyét Robena csoportjában; segített, ahol tudott, ezeknek a szemtelen kölyköknek is, akik élvezettel csipkedték az őszülő oroszlán bajszát, de nehéz volt úgy túltennie magát a tényen, hogy igazából egy fal választja el őt a saját szemtelen kölykeitől, hogy az a fal ott virított a látóhatáron. Néha úgy érezte, egyenesen gúnyolódik vele;bár az is lehet, hogy csak a pocsék pálinka volt az oka. Morgan bizonyára értékelni tudta volna a lőre íztelen ütősségét, Luke pedig néhány hónap után Morgant is értékelni tudta volna, holott az első hetekben a pokolba kívánta. Ha szedte volna a dilibogyóit, most nem lenne itt, bizonygatta. Bent volna, a falon túl, a legnagyobb problémáját az jelentené, hogy túl sok az ablak a házában, és nem tudja az összeset biztosítani légpuskával az önjelölt Rómeók ellen, péntekenként pizzát rendelne, megvívna a parkolóhelyért Erlingtonnal az őrs előtt taco kedden, és esténként nem egy kupac homok várta volna haza, hanem Jenny, aki minden bizonnyal gömbölyű pocakkal is gond nélkül seggbe rúgná, ha le akar lopni egy sültkrumplit a tányérjáról.
Ahogy nem kevés erőfeszítéssel felért a homokbucka tetejére, és némi kapálózással azt is megelőzte, hogy visszaguruljon, ösztönösen beletúrt a szakállába. Sosem növesztette meg korábban, sőt, minden reggel kínosan ügyelt arra, hogy megborotválkozzon. Abban sem volt biztos, hogy így bármelyik ismerőse felismerné, elsőre biztosan nem. Nem mintha számított volna; úgysem látja őket többé.
Eme gondolatot követően lelkében rőzsedalokkal indult meg lefelé a lejtőn, a szó legszorosabb értelmében. Robenának nem kellett kétszer kérnie, hogy egy ráérős pillanatában, amely igazából az elmúlt két évének minden másodpercét jelentette, vessen egy pillantást néhány hírre, amit az elmúlt napokban kaptak. Csak remélni tudta, hogy jó helyen keresi Rowant, aki gyorsabban váltogatta a táborhelyeit, mint Cohen szenátor a szeretőit, mikor azonban az elhagyatott, és ami azt illeti, a háború alatt félig fel is robbantott benzinkút előtt egy kidőlt póznán ülve megpillantotta Sevent, egy megnyugodott sóhajt hagyta el a száját. Így is több árnyalattal barnább volt már a kelleténél, nem hiányzott neki a felesleges sivatagi korzózás.
– Hé, haver – köszöntötte az androidot, már messziről vigyorogva. – Hogy ityeg? – Lényegében mindegy volt Ryan válasza; nem azért, mert nem érdekelte, hanem mert ő és a jelnyelv olyan messze álltak egymástól, mint a yorkshire pudding a finomtól. Ettől függetlenül lelkesen vigyorgott tovább. – Ebből egy szót sem értettem, de azért jó srác vagy! – közölte, majd ha tehette, még vállon is veregette; megszokásból. Aztán a benzinkút ajtajához lépett, és kinyitotta; szintén megszokásból, mert amúgy mellette a fal nagyjából egy évtizede berobbanhatott. Odabent, ami már majdnem idekint volt, megkereste Doyle-t, aki valamiért épp egy rádióval ügyködött.
– Remélem, nem a tévé macit akarod fogni – vonta fel a szemöldökét. Ő túlzás lett volna azt állítani, hogy Rowan a barátja volt; kölcsönös bajtársias tisztelet, inkább azt mondta volna, mert bár Luke szívesen tartotta volna akként számon, nem volt egészen biztos abban, hogy bárkinek szüksége lenne az ő barátságára. Ami, persze, öreg hiba, hiszen milyen humorkoktélról is maradnak le! Nem beszélve az egyéb vele járó dolgokról, mint a halálos fenyegetések karjaiba való rohanás, andalgás a perzselő sivatagban hatvan kiló málhával a hátukon, és persze az olyan egzotikus helyek meglátogatása, mint Dűne 1 vagy Dűne 2, érintve Elhagyatott Starbucksot és Drogtanyát.
– Kaptunk egy fülest – kezdett bele rögtön, feleslegesnek ítélve a szócséplést. – Egy elhagyatott szállítmányról, ami elakadt a homokban. Még nem biztos, hogy bármi értékelhető van benne, vagy nem hordták máris szét, de DC-ből ment Phillybe, talán nem főtt mogyoróval akarták kiszúrni az ottaniak szemét.
Sokat mondóan igazította meg a puskája szíját, ami át volt vetve a hátán. Biztos volt benne, hogy Rowan is tudja, nem csak baráti sétafika miatt jött el idáig; eleve azt a golyóálló egyenruhát húzta fel, amit annak idején még a csempészeknél kapott. Miért kell a szállítmány megtekintéséhez Rowan? Miért nem jött más, vagy többen? Miért feltételezi, hogy egy-két órán belül nem pakolták ki teljesen a platót, beleértve a platót magát?
– A K-17 területén van – tette hozzá, ezzel magyarázatot adva a fel nem tett kérdésekre. Emberi nyelven: mert legalább 48,6%-ban öngyilkos küldetés. Azt pedig a legjobb párban csinálni. |
Miközben Tucker végighallgatta a lány monológját, a fölényes mosoly végig ott lapult a szája sarkában, de a szemeiből lassan kiszökött a vidámság. Mindenki, akibe akár csak egy hajszálnyi életösztön is szorult, az nagyjából most kezdhetett imádkozni. Hihetetlen, de sokakból még a falon túl töltött idő sem tudta kiszívni az istenükbe vetett hitüket. A rabok szapora lélegzetvétellel kapkodták tekintetüket a férfi merev arcizmai és a vakmerő lány közt, aki szemmel láthatóan trambulinnak nézte fogva tartója idegeit.
Tucker szerette, ha megadták magukat. A térden csúszva megtett Canossa-járások, a reszkető esdeklések, a nézők feszült némasága – igen, ezektől jött rá a kangörcs. Semmi sem korbácsolta fel jobban a vérét, mint mikor kierőszakolhatta valakiből az alázatot, és csak akkor érezte magát nyeregben, hogyha mások méltóságát lépten-nyomon a sárba tiporta. Beteges löketet adott neki a tudat, hogy azt tehet, amit akar, és mások is azt teszik, amit akar. A burkon kívül olyan birodalomra tehetett szert, ahol egyetlen zsaru sem tuszkolhatta be a hátsó ülésre; pirulákkal sem tömhették, mint holmi libát; és ami a legfontosabb: senki, de senki nem oszthatta ki őt.
Mire Chelsea a mondandója végéhez ért, Tucker már bele sem kezdett a szokásos színjátékba. Nem állt szándékában tovább leplezni dühét – kifejezéstelen tekintetét Chelsea szemébe fúrta, és gunyorosan lomha ütemben tapsolni kezdett. Nyakának fölényes lazaságából és az ajkaira húzott keskeny mosolyból csak úgy csöpögött a cinizmus. Mindennek tetejében még fel is állt, csak hogy a hülyék is értsék, és hogy a lánynak még jobb rálátása nyíljon a sliccére. Két tenyere minden ütésnél hamar elillanó porfelleget pöfékelt, és a fedélre húzott ponyva lyukain keresztül átszűrődő fénysugarak mentén látszott, ahogy a hirtelen légmozgás felkavarja a levegő világító porszemcséit. A csempész sem tűnt sokkal tisztábbnak, mint a szüntelenül porban fetrengő rabok, hiszen a karaván napok óta vánszorgott Philly felé.
A tunya taps lassan végleg elhalt, és a férfi elnémulva vetett egy pillantást a rabok felé. Némelyek állták a tekintetét, és szemükben égő gyűlölettel meredtek vissza rá – Tucker kedvencei. Ó, ha látnák magukat! Azt hiszik, számít itt még a becsületük; azt hiszik, hogyha makacsul kapaszkodnak a rég elvesztett méltóságukba, akkor nem eltaposott férgek módjára fognak meghalni. A passzív ellenállás volt az egyetlen rendelkezésükre álló eszköz, ami segíthetett nekik feldolgozni a mérhetetlen megaláztatást, aminek a csempészek alávetették őket, és amit talán életük végéig kell majd elszenvedniük azután, hogy a piacra kerülnek. Persze voltak okosabb egyedek is, akik hajlandóak voltak az együttműködésre. Ez a típus mindig úgy nézett ki, mint egy reszkető csivava, ami minden percben össze akarja hugyozni magát, de ettől függetlenül hallgat a gazdája utasításaira – összességében egész jól ki lehetett jönni velük. Tökéletes szolgák lesznek belőlük.
Néma csend. Tucker egy idő után visszafordította fejét az est díszvendége felé. Az ajkai egyetlen másodperc alatt préselődtek vékony vonallá, jelezve, hogy várhatólag valamiféle erőfeszítést fog tenni. Az összegyűjtött energiát egy ízelítőnek szánt rúgásba fektette, és a bakancs orra tompán puffant Chelsea oldalán. Ennél is kellemetlenebb lehetett kis híján Scott vértócsájában landolni, ahogy a rúgás az oldalára billentette a lányt.
Tucker ezután vetett egy kérdő pillantást a rabok felé, mintha csak a reakciójukat szerette volna megfigyelni. Nem mindegyikük volt megkötözve, hiszen felállni is alig volt energiájuk, nemhogy az őrökre támadni – ennyi spórolás tehát bőven belefért. Viszonylagos szabadságuk ellenére senki sem moccant, de még csak egy pisszenés sem hallatszott válaszul. Alvadt vérrel pingált arcok fordultak a fal felé, de egy sem Chelsea felé; kicserepesedett, remegő ajkak kapkodtak levegőért, de egyikből sem jöttek szavak. Mintha a fogadtatással nem lenne elégedett, a csempész még egyet odasózott Chelsea-nek, ezúttal a gyomort célozva.
Senkinek nem volt ellenvetése.
– Látod, kicsilány? Épp erről beszéltem. – mondta Tucker lágy hangon, majd elhallgatott. Fejét oldalra billentve és ajkait összepréselve mérte végig a lányt, tekintetében a sajnálkozás és a csalódottság elegyével. – Manapság senkire nem lehet számítani. Scottie biztos megpróbált volna közbe lépni, de ő már halott. Úgy tűnik, magadra maradtál. – rövid szünet, majd még egy rúgás. Az eddigi legerősebb.
– Ezek viszont… – a férfi fejét csóválva elengedett egy nevetést, és alkarját a térdére támasztva leguggolt Chelsea mellé. A lány felé nyúlt, és belemarkolt a hajába, hogy hátra dönthesse a fejét. – Ezek tudják, hol a helyük. Tudod, miért, kicsilány? Mert nem most látják ezt először. Tudják, hogy mi történik az olyan kis libákkal, mint te, és ne félj, hamarosan te is megtudod. – sziszegte, és egy durva rántással eleresztette a lány csapzott tincseit.
Mély sóhajjal tápászkodott fel, és úgy vette elő a kést, mintha nagyon nem fűlne rá a foga.
– Borzasztóan nehéz eset vagy. – jelentette ki, és lenézett Chelsea-re. – Kedvellek, de az vagy. Ráadásul megígértem, hogy nem fogok kivételezni. Tudod, hogy van ez: ha egynek megengedem, az százat csinál. – oldalra billentette a fejét, és úgy tűnt, próbál dűlőre jutni. – Ne aggódj, nem az arcodra írom – azért még sokat adhatnak Philly-ben.
Valaki hirtelen kitárta a raktér végében lévő ajtót, és Tucker grimaszolva fordította el a fejét, a fényforrás felé sandítva.
– Tucker? – szólt Gibbs.
– Ha? – kérdezett vissza a csempész egy cseppnyi irritációval a hangjában.
– Megvannak a koordináták. |
Chelsea szemei döbbenetében elkerekedtek, s kiment az összes szín arcából, amint rápillantott az egykoron Scott névre hallgató férfi hulláját. Az ádámcsutkája megugrott, ahogy nyelt egy nagyot, miközben a gyomra gombostű nagyságúra ugrott össze, és biztos volt benne, hogyha evett volna valamit az elmúlt pár órában, azon nyomban kiokádná az egészet. A megremegő kezét, amely jelezte, mennyire irtózik a vér látványától, ökölbe szorította, hogy Tucker ne lássa a percekre megingó önbizalmát; na, nem mintha az arca, amely szokatlanul „beszédesnek” tűnt, nem tükrözte volna vissza az iszonyodást, mind Tuckertől, mind a halottól.
Ez nem jött be, hunyta le a szemeit a lány egy másodperc erejéig, szembesítve magát az orbitálisnak mondható tévedésével. Legszívesebben elhátrált volna az utastér legmesszebb sarkába, gondosan kerülve Scott látványát, ami gyakorlatilag beférkőzött a lecsukott szemhéjai mögé, s kísértette a látványa.
Fordult egyet a gyomra. Ugyan, a szőkeség közel sem tartozott a két lábon járó, nagybetűs Erkölcsök közé, de ez még neki is sokk volt. Kilelte a hideg, ahogy a gondolatai közé furakodott, hogy ez az ember még az előző percekben mozgott, lélegzett és beszélt. Most pedig nem.
Mégis, az akaratával szemben a lábai képletesen gyökeret vertek. Talán, ha befogtam volna a számat… Amilyen gyorsan érkezett az önostorozás első vádja, úgy is hessegette el magától. Előbb-utóbb úgyis feldobta volna a pacskert. Nem az én hibám. Nem.
Harciasan nézett a férfira.
Látszólag figyelmen kívül hagyta Scott holttestétől való megszabadulást, és nehezére esett visszafojtania a megkönnyebbült felsóhajtást, ám a vércsík látványa gondoskodott arról, hogy ne felejtse el, mi történt nem sokkal ezelőtt. Chels az előbbinél is erősebben szorította ökölbe a kezeit, a körmei belemélyedtek a bőrébe, s belülről a szájába harapott, hogy elfojtsa a felszisszenését.
– Hű – biccentett elismerően, de a hangja vesztett a korábbi éléből, viszont a gunyoros felhang továbbra is megmaradt. – Kinyírtál egy embert, egy késsel. Azért remélem, este nyugodtan fogsz aludni, az álmodban meg csillámlámák fognak kergetőzni – Én nem fogom lehunyni a szemeim, az tuti. Már ha élni fogok. – Ez a napi rutin, vagy csak nekem tartottál bemutatót?
Tucker utasítására csupán felvonta az egyik szemöldökét kérdően, amolyan „Mi vagyok én, hogy a földön tekergőzzek előtted, mint egy kukac, eh?” módon, majd a következő pillanatban egy halk nyikkanás és egy puffanás kíséretében már a kereskedő lábai előtt landolt féloldalasan. Reflexből a térdéhez kapott, a fájdalomtól könnyek szöktek a szemeibe, amit suttyomban le is törölt, nehogy bárki észlelje rajta kívül. A karjára támaszkodva felült.
– Tudod – bámult rá Tucker lábaira –, sok mindenkire szeretnék hasonlítani a környezetemből, de sajnos te szerepelsz az utolsó utáni helyen ezen a listán. Ami kínos, mert egy útszéli bokor is beelőzött téged ebben a tekintetben – vont vállat a fogsorát összeszorítva. Némileg hátrabiccentette a fejét, hogy felpillantson Tuckerre. Hülye, önérzeteskedő, másokat pondrónak néző férfiak! Egy percig sem habozott a benne éledező gyűlöletet tudatni a másikkal.
A kérdések elhangzása után egy rövid, torokhangú, szinte fulladásnak tűnő nevetést hallatott. Chelsea a szíve mélyén az elmúlt órákban azt kívánta, bárcsak a következő pillanatban arra eszmélne, hogy Shay ébresztgeti – még a Szeplős Mandarin becenevet is elnézte volna neki, ami a fiú nővére szupertitkos fedőneve volt. Igazából, bárkinek örült volna, hogyha feltűnik a látóterében, sőt, még ki is csikart volna egy bocsánatkérést magából Seth irányában, az orra miatt. Az is lehet, hogy egy ölelésfélét is produkálna ezek után, tudatva, hogy azért közel sem utálja annyira, mint amennyire mutatja.
Azonban, ahogy teltek-múltak az órák, ez a naiv reménykedés átcsapott egyfajta pesszimizmusba, ami a „Nekem már úgyis mindegy!” cselekmények folyamatát indították el a Hayes lányban. Akar a halál teve lenni a burkon belül, akit ide-oda passzolgatnak. Annak ellenére, hogy kétségen kívül várták őt, és rengeteg mindent átértékelt magában. Vagy valami olyasmi.
Chelsea felmosolygott Tuckerre.
– Miért, ha azt mondom, igen, akkor legközelebb őket is belerángatod a buliba? – érdeklődött szenvtelenül. – Persze, mindenkit hiányol valaki… mondjuk, a te esetedben… eh, ismered azt a mondást, hogy kivétel erősíti a szabályt? Remélem, szeretsz kivétel lenni – vigyorodott el szélesen. Függetlenül a reakciótól, tovább folytatta a beszédet; megfordult ugyan a fejében, hogy valamiféleképpen kicsavarja Tucker kezéből a kést, de biztosra vette, hogy annyit érne vele, mint haldokló pillangónak az integetés: semmit. – Mármint, nagyon cuki negyedik dobásnak lenni, meg minden, de szerintem itt egy vagonnyi ember kívánja most az, hogy bárcsak abbamaradt volna az egész a harmadik dobásnál. Mi is boldogan élnénk a pusztaság kellős közepén, meg te… ja, te nem annyira. Félre ne értsd, nem a halálodat kívánom, csak, mondjuk, nem bánnám, ha valami fantasy most életre kelne, és egy égből leszállt élőlény megtérítene rossz szokásaidtól. Nabumm. |
Chelsea ezúttal sem okozott csalódást. Csilingelő hangja ma már másodjára vitt ígéretes csavart Tucker napjába, amiért a férfi őszintén hálás volt. Nem könnyű ám a sivatag közepén koplalni, amikor nincs más módod elütni az időt, mint egy csapat nyámnyila kiscserkészt csesztetni, miközben tapasztalatodnak és alapvető emberismeretednek köszönhetően minden lépésüket előre látod. A kereskedő pont ugyanabból az okból kedvelte Scottot, amiért Chelsea is kezdte elnyerni tetszését: kemény dió volt mind a kettő, így tartós szórakozás ígéretével kecsegtették a kitartó diótörő hírében álló Tuckert. Scott is ilyen gúnyos mosolyokkal kezdte, de mostanra már rájött, hogy ő és a lánya is jobban jártak volna, ha nem feszíti túl a húrt. Valószínűleg ezért lohadt le minden kifejezés az arcáról, ahogy lehajtott fejjel emelte tekintetét Chelsea-re. Örülhetett is volna, hogy Tucker végre lógva hagyja, de úgy tűnik, elég együttérzés szorult belé ahhoz, hogy a helyzet továbbra is nyugtalanítsa. Derék ember.
Amint a kereskedő megértette, hogy a kislánynak esze ágában sincs együttműködni, ajkai azonnal mosolyra rándultak. A fekete íriszekre lomhán ereszkedő szemhéjak az isteni szikra hatására felnyitódtak, és a sárgás szempár egy megszállott éberségével térképezte fel a lány arcát. Szinte már buzgó érdeklődéssel hallgatta végig, ahogy kiokítják. Ami azt illeti, szíve szerint még a lány tudtára is adta volna, hogy elismeri a bátorságát, de ezt nem tehette – nem erre ment ki a játék. A monológ végén tehát a kést durván emelte el Chelsea arcától, mintegy figyelmeztetésül: ez nem jelenti azt, hogy végeztünk.
Eközben szemmel láthatóan visszarázódott a szerepébe, amit az imént megtört az arcára kívánkozó vigyorral. Ajkai egy cuppanással váltak szét, hogy megtörjék a mesterséges, hatásvadász csendet.
– Szomorú. Nagyon szomorú. – kommentálta halkan az iméntit, fejét lemondóan ingatva. – Van, akinek egyszerűen nem való az apaság. Ha elsőre nem ment, talán többet nem is érdemes erőltetni. Az én apámnak én lettem volna a negyedik esélye, de ha az első három alkalommal nem jött össze, mégis mit vártak a negyediktől? – röhögött fel, és széttárt karokkal fordult körbe, egyetértés jeleit keresve közönségében. – Azt mondta, megváltozik; ezt hajtogatta éjjel-nappal: megváltozom, megváltozom, megváltozom… Hát vártunk. – mély bólintásokkal adott nyomatékot az ismétlésnek. Ezt követően hirtelen elnémult, és maga elé meredve pislantott egyet, mintha elveszett volna a gondolataiban. Ezután megemelte a fejét, és félig tátott szájjal úgy pislogott Chelsea-re, mint a ma született bárány. Alapjáraton harsány hangja gyengéddé lágyult. – És egyik este rájöttem, hogy hiába várunk. Mert sosem változnak. – fejezte be, majd kezét hirtelen a válla mögé emelte, és elhajítva azt anélkül vágta Scott homlokába, hogy egyáltalán odanézett volna.
Itt akart kilyukadni. Tudatni akarta Chelsea-vel, hogy az ő viselkedése adta neki a tökéletes lehetőséget Scott életének kioltására, és hogy nem fél kivégezni egyik portékáját sem. Remélte, hogy ez bűntudatot vagy félelmet ébreszt majd a lányban, de mivel neki nem került semmibe, ezért egyelőre az eredménytől függetlenül türelmes maradt. Rajta kívül senki sem tudta a kocsiban, hogy az út során korábban daganatot fedeztek fel Scottnál, aki így teljesen elértéktelenedett. Előbb vagy utóbb mindenképp megszabadultak volna tőle.
A holttest fejébe ékelődő penge töve alól kibuggyanó vér deltatorkolat formájában patakzott le a férfi merev arcán. A falak mentén kókadozó rabokat ez a csapás jeges zuhanyként érte, és azonnal a helyiség másik végébe ugrasztotta őket. Némelyek egy sarokba kuporodva fordították el a tekintetüket és keserves nyöszörgésbe kezdtek, mások igyekeztek egyenletesebben lélegezni, hátha ezzel sikerül idejében megfordítaniuk a perisztaltikus mozgás irányát. Tucker kedélyes, de diszkrét nevetéssel figyelte, ahogy a delegáció a holttesttel szembeni féltérre vonszolja magát.
– Ejnye, fiúk! Nem szép dolog kiközösíteni valakit csak azért, mert nem túl szép. – vigyorodott el kárörvendőn, és lendületes lépésekkel indult meg a sarokban rongybabaként heverő test felé. Amint odaért, egyik bakancsának talpával a hulla arcába taposott, hogy annak tarkóját a raktér falához szorítva kihúzhassa a tövig csontba ékelődött pengét.
– Add már vissza… – nyögte erőlködés közben, csak úgy magának. Meglepően nagy erőfeszítésbe és nem kevés rángatásba került kihúzni az Excaliburt, ráadásul a látvány gyomorforgató volt.
Tucker nemsokára győzedelmeskedett. Ezután sarkon fordulva megindult Chelsea felé, és egy pár másodperc erejéig csendben, komor ábrázattal fürkészte a lány arcát. Ezt követően végignézett az egybegyűlteken, és elvigyorodott. Hangjába nyugtalanító derű szökött.
– Na mi van, ennyire meghatott titeket a mesém? Ne lógassátok az orrotokat! Elvégre ha nem próbálja meg negyedszerre is, én most nem lennék itt! Látjátok? Mindennek van egy jó oldala, csak meg kell találni. – a mondat végére eszelős suttogásba kezdett, és mutatóujjával a saját halántékára koppintott, jelezve, hogy az egész fejben dől el. Természetesen a kocsiban rajta kívül senki másnak nem volt kedve az életbölcsességekhez, de nem volt más választásuk, mint végighallgatni a prédikációt.
Ezután Tucker két középső ujját a szájába dugva füttyentett, és várt, míg léptek zaját nem hallotta a kamion padlóján.
– Dobjátok ki. – adta ki az utasítást anélkül, hogy megfordulva levette volna tekintetét a rabokról. – És szóljatok Gibbs-nek, hogy tizenöt percen belül koordinátákra számítok.
Miután két megtermett beosztottja szép vércsíkot húzva kivonszolta a hullát a raktérből, Tucker egy kaján vigyorral hirtelen Chelsea-re sandított.
– Van benned spiritusz, kicsilány. Kedvellek. – jegyezte meg. – Ez persze nem jelenti azt, hogy kivételezni fogok veled. Földre. – állával a lány felé bökött, és ha az nem engedelmeskedett az utasításnak, Tucker egy térdre irányzott rúgással ültette le. Szerette, ha a társaságának fel kell emelnie a fejét ahhoz, hogy ránézzen. – Tudod, egész más vagy, mint a többiek. Egy kicsit talán magamra emlékeztetsz. – jegyezte meg, mert tudta, hogy ezzel bárkit vérig sérthet. – Nehéz manapság megismerni az embereket. Mindenkit csak a kaja érdekel, meg a pénz. Ez a sok szarrágó egy tetves érméért is hátba támadna. Hát honnan bizonyosodjon így meg az ember arról, hogy kik az igazi barátai, hm? – tette fel a költői kérdést, mintha valóban bántaná ez a probléma. – Neked van valakid, kicsilány? Valaki, aki keres majd? Akinek hiányozni fogsz? |
Chelsea röviden, szinte gúnyosan felnevetett; emlékei szerint nem szerepelt semmiféle felirat a homlokán, ami azt hirdette volna, hogy gurítsák be egy teherautóba, aztán fuvarozzák a Falon belülre, pláne úgy, hogy minden rákövetkező perc bizonytalan és kétséges volt. Tudta a halál, mit művelnek az emberek a köréjük emelt burok alatt; annyi szent, hogy nem költöttek sokat naptejre. Tulajdonképpen, már amikor világra jött is halálra volt ítélve, ebből kifolyólag a lánynak teljesen érdekszféráján kívül esett, éppen hogy és miként dobja fel a pacskert. Na, jó, talán (ismétlem: TALÁN) ezektől a görényektől zokon venném.
Érdektelenül pillantott a Scott névre hallgató férfira, aki az állapotát tekintve valahol képletesen egy sírgödör mellett feküdt, de abba minimum már a fél lába belelógott, majd oldalra nézett, hogy elkerülje a tekintetét. Attól még Chelsea gyomra is felfordult, hogy egy félholttal szemezzen, főleg úgy, hogy aki részben ezt tette vele, éppen az orra előtt tanyázik. Ám a hasonlóan siralmas állapotban levő emberek látványa se dobta fel túlzottan, sőt, még nagyobb undort és ellenszenvet váltott ki Tucker irányában.
Fanyarul Tuckerre mosolygott, amely csak akkor lohadt le, mikor a kés hegye annyira belenyomódott az arcbőrébe, hogy annak nyomán vér serkenjen ki. A lány erősen a nyelvére harapott, nehogy a férfi tudatára adja a fájdalmát; a fogai szinte csikorogtak, ahogy összeszorította az állkapcsait, az izmai megfeszültek.
Tudta jól, mire megy ki a játék; az emberkereskedő nagy valószínűséggel mindkettejük lelkiismeretére próbált rájátszani, és ha visszahátrál, akkor egy kisebb büntetéssel megússza a kirohanást. Biztosan kapnék egy vágástetkót valahova, ajándékul, masni nélkül.
– Ez egy nagyon aranyos és tanulságos történetnek bizonyult, kár, hogy utálom a függővégeket – húzta el a száját, és sóhajtott egy nagyot. – Mondjuk, a múlt idő miatt azt gondolom, hogy jó ideje vízszintesen fekszik. Részvétem – biccentett Scott felé, majd Tuckerre pislantott. – Tudod, alapvetően a bocsánatkéréssel kettő, azaz kettő darab problémám is akad. – Az ujjaival, hogyha nem lett volna elég világos a másik számára, is felmutatta azt a bizonyos kettes számot. Szimplán heccből úgy magyarázott, akárcsak egy óvodásnak.
Tartott egy nyúlfarknyi hosszúságú hatásszünetet.
– Az első: csak azért, mert korábban pottyantál a világra, még nem foglak tisztelni. Majd ha úgy cselekszel, esetleg megfontolom, de addig is a szememben egy alávaló gyökér maradsz. De ha még gyökereket is akarok tisztelni teljes szívemből, akkor már rég leástam volna a földbe egy lyukat, hogy nekik szenteljem a teljes életem. A második pedig tök egyszerű: nem szoktam bocsánatot kérni. Soha. – Lesandított a különösen guszta kinézetű késre. A vér lassan csorgott végig az arcán, ám direkt nem nyúlt oda, mivel ha a kezére kerül belőle, s kénytelen lepillantani, ezer százalékig biztos, hogy Tucker cipője elé rókázott volna.
Gyűlölte a vér látványát. Főleg azt, amelyet a sajátjának mondhatott.
– És tudod, miért nem fogsz kinyírni? – S nem is gondolt arra, hogy esetleg Scott életét is durván a RIP faktorba helyezte. Egy Chelsea-hez közelebb lévő, fél fekvő pózba helyezkedett, vörös hajú nő, akiben még volt annyi lélekerő, kitágult szemekkel igyekezett jelezni a Hayes lánynak, hogy bárhogy is folytassa az elemzést, azonnal hagyja abba. Nem jó dolog, ha a góré dolgaiban turkálsz ismeretlenül, alá-fölérendelt pozícióban, ahol te húzhatod a rövidebbet. Mások nyilván elkönyvelték magukban, hogy a szőke tornádóban szimplán túlteng a szuicid hajlam. – Mert el akarsz adni, pénzért. Márpedig, aki kereskedő, ráadásul ilyen áruban utazik, nyilván szereti a pénzt, és ha kedve szottyan hozzá, akkor meg is fürdik benne. Samponnak, tusfürdőnek használod, sőt, tuti, hogy a reggeli gabonapelyhednek is dollár alakja van. Vagy tévedek? – pislogott ártatlanul.
Az előbbi nő, aki eddig próbálta eltántorítani Chelst a „Na, ki mondja a Földkerekség legtutibb szövegét?” tervétől, lemondóan hunyta le ismét a szemeit. |
– Jó, jó, jó, megcsinálom, megcsinálom! Csak hagyd őt. – nagy levegőt vett, és ültében fészkelődve fordult Chelsea felé. Jól tudta, hogy hogyha nem menne bele a játékba, annak a lány inná meg a levét. – Kérj bocsánatot, amiért tiszteletlen voltál egy idősebbel… Kérlek. – vette fel a szerepet dühtől remegő hanggal, és vetett egy pillantást Tucker felé, hogy ellenőrizze a reakcióját.
– Különben mi lesz, Scott? Mi lett a kislányoddal?
A férfi zihálva sütötte le a szemeit, de többet nem bírt megszólalni. Tucker Chelsea felé fordult.
– Hát nem aranypofa? Még csak nem is ismer, de mindent megtesz az érdekedben. Lássuk, tanultál-e valamit, aranyom. Gyerünk.
Scott egyenetlen lélegzetvételekkel kapkodta tekintetét kettejük között, és reménykedett. Ezt már látta egyszer, és nem volt kedve megadni Tuckernek egy ismétlés örömét. |
A karaván megállt. Egy férfi a vezető- és anyósülés mögé sétált, majd a nyikorgó háttámláknak támaszkodva nyújtogatta nyakát, és a szélvédőn keresztül a láthatárt fürkészte. Vele szemben a visszapillantóra aggatott vudubaba vigyorgott kajánul. Mindig úgy nézett ki, mintha többet tudna a kelleténél. A férfi lehúzta az arcára kötött kendőt és zavartan a sofőrre hunyorgott, akit egyáltalán nem rendített meg az aggasztó tény, miszerint a többieknek se híre, se hamva.
– Hol vagyunk? – bökte ki végül a kérdést erős ausztrál akcentussal.
Pont ott, ahol lenniük kellett. Északi szélesség 45˙49’43’’ N, keleti hosszúság 118˙10’8’’ W.
Azaz, ahogy a sofőr fogalmazott:
– Isten háta és a halál f***a között félúton.
Ajkait vékony vonallá préselve rántott egyet a kéziféken. Az ausztrált könnyű volt összezavarni az efféle szarkazmussal, így reakciója kimerült egy bamba pislantásban. A sofőrnek utat engedve állt arrébb, majd a kendőt visszatéve követte társát a sivatag porába.
Az első kocsi fémlépcsőjén egy megtermett férfi lépett le elsőnek, vállán átvetve pedig egy bazinagy gépfegyver díszelgett. Amint a recés cipőtalpak a puszta porába tapostak, a férfi ráérősen andalgott a kocsi elé, hogy szemügyre vegye a horizontot… ahonnan mintha hiányzott volna valami. De vajon mi?
Nézett jobbra, nézett balra, nézett az ég felé, de az istennek se találta meg, amit keresett. Nem volt itt semmi, csak napszúrás. A társaság apraja-nagyja elhagyta már a teherautókat, és néma csendben várták Tucker reakcióját – a rabokon kívül, persze, akik továbbra is odabent rohadtak, a vaksötét rakterekben.
A férfi hirtelen összerezzent, és bár háttal állt a karavánnak, a hirtelen mozdulat hatására többszázezer izomcsoport feszült meg a társaiban.
– Pszt, Gibbs! – suttogott oldalvást fordulva, hogy kezével intve közelebb invitálja Gibbs-t, a két karaván közti kapcsolattartót és a találka szervezőjét, másnéven a mai ludast. Tucker szabad kezével kagylót formált a füle mögé, és várt.
Összeérintett mutató- és hüvelykujjai egy általa szolgáltatott, zizegő hangeffekt társaságában szabálytalan alakokat írtak le a levegőben, egy rovar képzeletbeli röppályáján haladva.
– Hallod ezt? – szakította meg csupán egy pillanatra a zizegést, miközben feszélyező közelségből, tágra nyílt szemekkel sandított a férfira.
– Igen… hallom.
– Tényleg? – hangzott a bárgyú kérdés egy kellemes meglepetésre utaló mosoly mögül, és a légy erőteljesen landolt Gibbs homlokán. – Az jó. Csak mert én kurvára nem hallok semmit. – rázta meg fejét higgadt hanggal, és tekintete a férfi homlokára tévedt. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, mintha abban a szent pillanatban szúrta volna ki a prédát. Ezután a vállán pihenő gépfegyver markolata villámgyorsasággal csattant Gibbs koponyáján, és az fojtott kiáltással rogyott a földre.
– Lecsaptam. – mutatott a földön gubbasztó férfi felé Tucker homlokráncolva, mint aki egészen idáig nem érezte magát képesnek egy légy kiiktatására. A szúnyog az egy dolog, de a légy? Ember legyen a talpán, aki ezeket a dögöket utoléri.
– Azt a rohadt… – szűrte fogai között Gibbs, miközben igyekezett felkászálódni a köré gyűlő vértócsából.
– Ugye? – Tucker széttárta karjait és egy mély bólintással adott nyomatékot egyetértésének, majd széles gesztikulációkkal vitte tovább a gondolatmenetet. – Odaszállnak mindenhová a kis genyák. Esznek az útszéli szarból, aztán fogják magukat, és a szaros kis csápjaikat összedörzsölgetik a szendvicsemen. Ki a franc akar szart enni? Te szart akarsz enni, Gibbs?
– Nem. – nyögte Gibbs erőtlenül.
– Tessék?
– Nem, nem akarok szart enni.
Tucker erre vállát vonogatva nézett körbe, és úgy tátogott, mint aki nem bírja elhinni, mennyire magától értetődő a következő tanácsa.
– Akkor talán végezd a tetves munkád! – nyakát behúzva, ráncolt homlokkal pislogott Gibbs-re, mint egy diákját dorgáló tanítónéni.
Csend.
Tucker sóhajtott egyet, és a kezében lógó gépfegyvert ismét átvetette a vállán. Teljesen síkideg volt a másik karaván késlekedése miatt, de az iménti ütésben sikerült levezetnie dühének egy részét.
Egy pár másodperc erejéig teljesen úgy festett, mint aki nem szívesen tanította móresre a beosztottját, de amint közönsége felé fordult, az arca kisvártatva felderült.
– Szieszta, fiúk! – vigyorgott, és a vezényszóra a legénység lelkesebbnél lelkesebb kurjongatásokkal széledt szét.
Nem jutott sokáig a kiszemelt rabbal. Egyrészt, mert a férfi fél lábbal már a sírban volt; másrészt pedig, mert egy másik rab sokkal érdekfeszítőbbnek bizonyult. Keményen megdolgozott Tucker figyelméért, aki az udvariatlan becenévre természetesen nem reagált, de hamarosan a lány felé fordult, hogy kitüntethesse megtisztelő figyelmével.
Vontatott léptei alatt nyikorgott a raktér padlója. A lány még mindig beszélt, mikor ő odaért elé, és egy ideig csendben, fürkésző tekintettel figyelte, majd lemondóan megrázta a fejét és feldúltan elindult a raktér másik végébe.
– Ezek a mai fiatalok nem tudják, mi az illem. Nézd meg, milyen undok velem, Scott. Hát ezt érdemlem én, aki átviszem a Falon? – kérdését ahhoz a rabhoz intézte, akivel ezelőtt foglalatoskodott. A megszólított férfi erre erőtlenül emelte meg a fejét. Tucker még nem ért el a raktér végébe, de hirtelen megtorpant és sarkon fordult. Így, sarkain állva gesztikulált Scott felé, testbeszédével azt sugallva, hogy hirtelen ötlete támadt a férfival kapcsolatban. – Scott, neked is volt egy ilyen korú lányod, nem igaz?
A férfi végre elegendő erőt gyűjtött össze ahhoz, hogy könnyben ázó, vérvörös tekintetét a fogvatartójára emelje. Több-kevesebb sikerrel palástolta az arcára kívánkozó fintort, de igazából feleslegesen erőlködött, hiszen Tuckert egyébként sem érdekelt volna bármilyen véleménynyilvánítás. – Igen, igen, emlékszem is rá. – válaszolta meg a saját kérdését. – Hope. Tüneményes egy pofija volt, de be nem állt a kis szája. Tőled tanulta azt a sok négybetűs szót? – összevont szemöldökökkel figyelte a férfit, de közben Chelsea felé közeledett. Kezében azt az alvadt vérbe mártott kést tartotta, amivel az imént még a másik kedvenc rabját szórakoztatta. Az élét úgy törölte a lány ruhájába, mint egy eldobható rongyba. – Tudod, Scott, nem lehettél egy mintaapuka. A gyereket terelgetni kell, segíteni, hogy jó útra térjen. Talán ha megtanítottad volna a kislányodnak, hogy az idősebbet tisztelni kell, akkor mindenki sokkal jobban jött volna ki a dologból. Csak egy tipp.
A kés éle Chelsea arccsontja alá csúszott. A kereskedő Scott felé fordította a lány arcát, és érdeklődve fürkészte azt, mintha csak jobban szemügyre akarná venni.
– Szép pofi, szörnyű modor. Téged nem emlékeztet valakire? – mosolyodott el Tucker. – Légy jó apuci, és tereld a jó irányba ezt a szegény, elanyátlanodott kölyköt.
– Tucker, könyörgöm… Fogalmam sincs, mit akarsz tőlem, de…
A kés éle nyomán vér serkent ki Chelsea bőre alól, mire Tucker gúnyosan felszisszent.
– Jó, jó, jó, megcsinálom, megcsinálom! Csak hagyd őt. – nagy |
Kopp. Kopp. Kopp.
Ki az?
Én.
Chelsea lehunyt szemekkel, órák óta mozdulatlanul ült a teherautó hátsó részében, és hallgatta azt a zajforrást, ami talán alapesetben az idegeire ment volna, s lecsapta volna a hangkeltőt, mint a taxiórát, azonban mozdulni nem volt ereje. Egyedül az agya pörgött, de az sebesen, remélve, hogy sikerül kicsiszolnia valamilyen szökési kísérletet. Esze ágában nem volt maradni ezen a retyó helyen, főleg úgy, hogy eladták volna, mint egy szarvasmarhát, pénzért cserébe. Az már egyszerűen nem is fért a képzeletének határain belülre, hogy mégis milyen sors várna rá, amennyiben nem lécel le időben, mindenesetre, második tervként elhatározta, bárki is kerüljön a közvetlen közelébe, megharapja.
Kopp. Kopp. Kopp.
Ki az?
Aki mindjárt itt hagyja ezt a kócerájt.
Hayes átkozta azokat, akik feltalálták a könnycsatornákat… vagy legalábbis az őseit, akik csodálatos módon kifejlesztették ezt a hiper-szuper technológiát. Még tisztán emlékezett arra, mennyire felhúzta Sam, hogyan pillantott rá Shay, mikor dühtől vezérelten otthagyta őket, majd a mérge folyamatosan elpárolgott, hogy a helyét átvegye egy elgyengülési szakasz. Ez utóbbihoz pedig nem akart szemtanúkat, pláne nem a Nathan féle ősbarmokat, akinek tiszteletére még a föld alól is elásott volna egy acélbetétes bakancsot, hogy azzal rúgja fel a Holdig.
Kopp. Kopp. Kopp.
Ki az?
Akinek nem szabad elgyengülnie. Szedd össze magad, te gyökér!
Chelsea kinyitotta a szemeit, és végignézett a sorstársain. Voltak, akik a kiszáradás jeleit mutatták, és voltak, akik gyakorlatilag a szivárvány összes színében pompáztak, úgy megverték őket. A lány egyáltalán nem volt tisztában a saját állapotával, s nem is mert a bőrére nézni, nehogy szembesüljön az őt hátráltató tényezőkkel. Nem tartozott az ő reszortjába, hogy holmi sérülések hátráltatják, de tudta, hogy a tudatosulással óvná a sérült felületet. Az pedig nem jó. Nagyon nem jó.
Abban biztos volt, hogy nem adta olcsón a bőrét. Ütötte–rúgta–kalapálta–karmolta azokat, akik elrabolták; a fess úriembereket meglátva ugyanis sejtette, hogy nem egy wellness hétvégére hívták volna meg, medencével meg minden luxussal, ami után egy átlagember nyála csorog.
Chelsea felmordult, majd megpillantotta a másik jóképű, fess fiatalembert, akinek szíve szerint odakalapált volna egy lapos orrot. A tevékenysége láttán még nagyobbat mordult, reflexből ropogtatta meg az ujjait, s felszisszent, de nem akadályozta meg a folytatásban.
Ha már megdöglök, ne csúszómászóként.
– Hé, te, gyökér! – Amennyiben a megszólított visszakérdezett volna (de anélkül is, mert Chelsea szeret veszélyesen élni), újból megszólalt. – Igen, hozzád szólok! Igazán nagyon menő vagy, hogy védtelen, kiszolgáltatott embereket szadizgatsz. Mondd csak, fizetnek, vagy ez a jutalmad, amiért vagonszámra viszel minket, eh? Legalább lenne gerinced, te gyökér. – Ha eddig Tucker nem segítette valamilyen úton-módon talpra, kissé tántorogva felállt, és büszkén pillantott rá. – Jön a nagy melák, és kezet emel egy emberre. Hűha-tyűha, mindjárt félek – provokálta tovább. |
Az országút mellett fut végig párhuzamosan a háborúk óta felújított vasútvonal. A betonúttal a városban élők nem igazán törődtek, hiszen kevésbé van szükségük rá, mint a kint élő száműzötteknek és lázadóknak, így az utat kisebb kátyúk, és nagyobb kráterek tarkítják szabálytalan időközönként. Autókat havonta egy-kettőt látni már csak; ha épségben is maradt az autód, az olajat kivétel nélkül a burkok alá szállítják már. |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
