|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.02. 23:21 - |
A semmi közepén árválkodó benzinkutacska láttán felcsillant ugyan a szemed, de el kell szomorítsalak; ha volt is bármi errefelé, más már régen elvitte. Mostanra csupán jó menedékül szolgálhat a napsütés ellen, valamint a hálózati kapcsolat sem az utolsó. Élvezd az ittlétet, csak vigyázz, ki ne raboljanak közben! A pandúrok sajnos elég gyakoriak a környéken. Meg tulajdonképpen úgy mindenhol... |
[10-1]
Jobb szemével pillantott a távcsőbe, és lélegzetét visszatartva hozta összhangba a célgömböt a nézőkével. A lézer egy kisebb vándorlást követően vetült a rögtönzött lövészárok legszélén gubbasztó férfi fejére. Ez elegendő elterelésnek bizonyult a mellette hasaló társa számára, aki elkerekedett szemekkel kapta felé a fejét, de a száján kibukó figyelmeztetés az ajkára fagyott, ugyanis miközben Rowan meghúzta a ravaszt, az android a kereskedő lankadó figyelmét kihasználva egy rövid, de végzetes sorozattal csapott le rá. Csupán egyetlen ellenfél lapult már az árokban, aki jobbnak látta, ha megvillantja a fehér zászlót és felemelt kezekkel, hirtelen mozdulatok nélkül emelkedik ki a sziklák takarásából.
– Várjanak! – hadarta lihegve, és reakcióra várt. Látszólag meglepetten vette tudomásul, hogy még él, majd buzgón folytatta. – Egy másik karaván tart errefelé, amivel Seattle felé félúton kellene találkoznunk. Én vagyok az egyik kapcsolattartó, és meg tudom akadályozni, hogy ideérjenek. Higgyék el, mind jobban járunk, ha idejében elkerüljük őket, de ehhez nekem is szükségem lesz egy… – ekkor egy lövés fojtotta a torkára a szót, és a férfi hanyatt vágódva egész porfelhőt vert fel, ahogy földet ért. Rowan rosszalló pillantással kapta fejét Seven irányába, aki kifejezéstelen arccal engedte le a puskát. Sajnos nem tárgyalásra volt programozva.
A mesterlövész végre kivergődött a teherautó alól. Az újdonsült biztonságérzet enyhített a vérnyomásán, és az izmai végre ernyedni kezdtek. Ezzel azonban a vér és a fájdalom útja is szabaddá vált a végtagjában, és miközben azon volt, hogy térdére támaszkodva feltápászkodjon a földről, egy meglepő hangerejű nyögés tört fel a torkából. Erre nem csak a rabok, de az út túloldalán térdelő android is felkapta a fejét.
– Öreg csontjaim… – mordult fel a férfi egy Oscar-gyanús alakítás keretei közt, és egy rekedtes nyögéssel állt talpra. Pont olyannal, mint egy öreg nagypapa, amikor kapaszkodva küzdi magát fel a hintaszékéből. Érezte, ahogy a bőrén lefelé patakzik a vér, és a környezetbe olvadó bézs nadrág anyaga undorítóan tapadóssá válik. Rowan mindezt ignorálva lépett a túszok elé, és tekintetét feszélyező szenvtelenséggel hordozta végig a díszes társaságon.
– Ki tud kamiont vezetni? – kérdezte végül, és várta a jelentkezőket. A gépjárművezetői képességek mint D.C. nyomornegyedében, mind a falon kívül ritkaság számba mentek. Persze nem kell észkombájnnak lenni ahhoz, hogy egy kamion műszerfalán magától eligazodjon az ember, de Rowan nem volt kibékülve a rizikó gondolatával. Jelentkezők azonban nemigen akadtak, és talán épp ezért tört el az egyik nőnél a mécses – feljajdulása hallatán Rowan elcsigázott arccal sóhajtott fel, és sarkon fordulva inkább az egyetlen használható matróz, azaz Rey társaságát vette igénybe.
Talán kissé tétován állt elé, mintha restellné, hogy ilyen körülmények között kellett összefutnia a lánnyal, akinek jelenléte azt jelentette, hogy a Rowan által mélyen tisztelt kollégát vagy kiiktatták, vagy ebben a pillanatban is elkeserítő helyzetben tengődik.
A mesterlövész egy hirtelen, de lezser mozdulattal nyújtotta a kezét Rey felé. A gesztusban volt valami rezignáltság – talán részvét, amiért mindketten itt végezték, a kibaszott semmi közepén.
– Rowan Doyle – jelentette ki tárgyilagosan. A lány kilétére nem kérdezett rá, ugyanis most már száz százalékig biztos volt benne, hogy kivel beszél. Szótlanul, végtelen egyszerűséggel vetette át vállán a puskát és nekilódulva elindult kötszert keresni a lábára. Felkapaszkodott a legelső vagon rakterére, és elegánsan mászott át a fadeszkák által alkotott kerítésen. A második kocsi takarásában matatott egy sort, mielőtt kihajolt mögüle, hogy rálátása nyíljon a lentiekre.
– Hé – szólította meg ismét a lányt. – Nem tudod véletlenül, mi történt a feleségemmel, miután engem kidobtak?
Ha nemleges választ kapott, némán folytatta a kincskeresést, és kisvártatva óvatosan leereszkedett a kamionról, kezében egy elsősegélydobozzal. Inkább nem biztatta a lányt a szomorú mesedélutánra; az érzelmekre csupán akadályként tekintett. Ami megtörtént, az megtörtént, és neki sajnos volt egy-két tippje arról, hogy pontosan mi történhetett. Tapasztalatból tudta.
Időközben Seven is előkerült, és egy adóvevőt szorongatva, síri csendben osont a lány mellé.
Vegyük fel a kapcsolatot a karavánnal. Nem fog nekik feltűnni, hogy nem az egyik emberük beszél. – üzente egy sor kézjellel. Ezt a nyelvet Rowan a kiképzése alatt sajátította el, és tudását továbbadta Sevennek is, amikor az elvesztette a beszélőkéjét. Rowannek sosem volt türelme mások okításához, de szerencsére az androidnak elég volt mindent egyszer elmondani.
És ha megkérdezik, ki beszél? – mutogatott Rowan.
S-M-I-T-H. – érkezett a válasz egy pár, egyértelműen betűt formáló kézjel formájában.
Honnan tudod?
Mindig van egy Smith.
Rowan a szemét forgatva hagyta annyiban. Mint már mondtam, nem szerette a kockázatot.
– Irány Seattle. – jelentette ki hirtelen, és célba vette a legelső teherautó volánját. Erre a rabok közül néhányan felhördültek és nyílt ellenkezésbe kezdtek, néhányan pedig újrakezdték kedvenc tevékenységüket, a zokogást. Érthető módon semmi kedvük nem volt egy újabb tűzpárbajhoz, gyalog pedig túl veszélyes lett volna önállóan nekivágniuk a pusztának.
– Nem muszáj ám velünk tartani. – állt meg Rowan a vezetői fülke ajtaja előtt, és hátrafordult, hogy szembenézzen azokkal, akikhez beszél. – A második kocsi lerobbant, de dugig van fegyverrel; szolgáljátok ki magatokat, vagy menjetek haza. Öt perc múlva indulunk. – szögezte le, mielőtt a három lépcsőfokot megmászva beült a volán mögé, és az ülésen trónolva fordult a nyitott ajtó felé, majd felhúzta a bakancsába tűrt, vérrel áztatott nadrágszárat. |
Ez nem volt benne a tervben.
Egy békés quad-túrának indult az egész. A duó nem akart mást, mint szajré reményében bekukkantani egy-két elhagyatott sufniba, majd berendezkedni egy vadonatúj DIY-tákolmányba, hogy aztán pár nap múlva ismét szedhessék a sátorfájukat és pár kilométerrel arrébb megismételhessék a műveletet. Folyamatos vándorlással próbálták megnehezíteni a fejvadászok dolgát, akik az ex-kommandós és az android fejére (alvilági üzelmek megzavarásért) kitűzött vérdíjakat hajhászták. A költözés a duó esetében tehát rutinfeladatnak számított, és Rowan a korábbi tapasztalatokat számításba véve kielégítő felszerelésnek vélt egy M24-es puskát, amivel szükség esetén mindig elég távolra ért a keze ahhoz, hogy csírájában elfojthasson egy esetleges konfliktust, méghozzá karcolások nélkül. A várt üres tákolmány helyett azonban egy egész karavánra bukkantak, amely ráadásul élő emberekkel volt megpakolva. Így történt hát, hogy Rowan az erkölcsi és anyagi nyomás alatt összeroppanva rátámadt a kereskedőkre. Innentől már csak lefelé vezetett az út, hiszen ki a fészkes fene gondolta volna, hogy ezeknek még kézigránátjuk is van, és nem félnek használni? Emellett az efféle fegyverek a falon kívül veszélyeztetett és kihalóban lévő fajnak számítanak, hiszen nem az önvédelem szokványos és jól bevált eszközeiként tartják őket számon, akár egy lőfegyvert – ezeknek a csávóknak azonban rejtélyes módon mégis hozzáférésük volt efféle harcászati eszközökhöz, és Rowannek volt egy sejtése a forrásukról.
Bekövetkezett hát a statisztikailag nem szignifikáns, és a váratlan fordulat azonnal a feje tetejére állított egy olyan helyzetet, amit Rowan és Seven képzettségével zökkenőmentesen lehetett volna kezelni… Ha a dolgok a terv szerint alakultak volna. Ehelyett azonban az ellenség a meglepetés erejével találta telibe Rowan gyengepontját – az improvizációt. Így találta magát a csatatér kellős közepén, egy rég nem látott ismerős ismerősének nevét kiáltva és egy csapat idegen életéért imádkozva.
Miközben a gránát ketyegett és a férfi a teherautók felé vágtázott, arra jutott, hogy fedezék híján egy sorozatlövésre képtelen mesterlövész puska biztosan nem fogja kihúzni ebből a végtelenül kényelmetlen helyzetből, ezért felhagyott a muníció pazarlásával, és minden energiáját a lábaiba áramoltatta, hátha így nehezebb célponttá válik a három kereskedő számára.
Nos, ez a taktika sem vált be, ugyanis az egyik golyó hamarosan célba talált, és a férfi vádlijába fúródva képezett láthatatlan medvecsapdát. A lövés egyébként nem volt díjnyertes, csupán súrolta a húst, ráadásul a szorult helyzet hatására Rowan vérkeringése csordultig telt adrenalinnal, ami a fájdalmat jelentéktelenné tompította. Félreértés ne essék; a férfi szénája nem állt túl jól, elvégre egy sántán bicegő alakot gyerekjáték szitává lőni. Ezzel maga az űzött vad is tisztában volt, és izmai betonsűrűségűvé húzódva készültek a következő, minden valószínűséggel halálos lövedék befogadására.
Rowanben útközben tudatosult a tény, hogy bármelyik pillanatban eldördülhet az a lövés, amelynek hatására holtan fog a földre rogyni. Sosem gondolta volna, hogy egy ilyen átlagos, perzselő kedd délutánon fogja otthagyni a fogát, de úgy tűnik, nem mindenkinek jár hősies fanfárral kísért haláltusa, ahogy azt a filmekben látni. Az események viszont a valóságban is belassultak, de nem a képernyőről ismerős lassított felvételek drámai hatását, hanem a moszkvai kínvallatások szenvedését kínáltak. Az idő csakis Rowan halálának jeles alkalmáért öltötte magára ólomcipőit, hogy idegtépő vánszorgásával minél hosszabbra nyújthassa a gyötrődést.
A benzinkút hirdetőtáblája mögött rejtőző kereskedők fegyverei azonban mintha elhallgattak volna. Rowan szinte biztos volt benne, hogy az ellenség éppen rá várt, irányzékát egy olyan pontra szegezve, amelyen prédája egész biztosan áthalad majd. Rossz hír: még pár lépés, és a férfi maga rohan a vesztébe azzal, hogy kiszámítható útvonalán eléri az ellenfele által kiszemelt pontot. Jó hír: a kereskedők valószínűleg azért választották ezt a módszert, mert kezdtek kifogyni a munícióból, ezért jó esetben Rowanbe eresztik az utolsó pár lövedéket, és Seven anélkül szedheti majd le őket, hogy Rey-nek vagy a raboknak bármi is jutna belőle.
Ekkor egy M24-es süvítő hangja hasított a levegőbe. Az egyik fegyveres férfi fojtott nyögéssel vetődött abba az irányba, amelybe a koponyáján átfúródó golyó lökte. Egy ilyen puskának meg sem kottyan az élő pajzs – egyik fülön be, a másikon ki. Háromszor is. Rowan a válla felett hátrapillantva mérte fel a helyzetet, és megkönnyebbülten látta, ahogy Seven átlendül egy ablak keretén, és a benzinkút felé mutató tábla mögé sprintelve kommunizálja el az egyik holttest gépfegyverét, majd a kereskedők maradékára tüzel vele. A három grácia egy apró árok részleges takarását élvezte, a karavántól többszáz méterre, de Rowan biztos volt benne, hogy az android még ilyen távolságból is hamar megszabadul majd legalább egytől. Nyilván őt is a szükség vitte rá, hogy pozíciót váltson és oldalról kísérelje meg egyszerre három célpont kiiktatását; a tartalékokkal tehát spórolniuk kellett, amíg el nem foglalják a teherautókat, amelyek dugig voltak lőszerrel és egyéb készletekkel.
Már ha nem repül a levegőbe az egész, méghozzá velük együtt.
Hasra! – érkezett a válasz Rowan kiáltására, aki elkerekedett szemekkel vált szemtanújává a lány vérfagyasztó kaszkadőrködésének. A robbanás erejétől a férfi hátratántorodott, de szerencsére a hullám a rászegeződő gépfegyverek csövét is kibillentette az eddigi pozíciójukból. Miután Rey eltűnt a vagon mögött és a férfi felocsúdott, ismét nekilendülve megdöbbentő sebességgel szelte át a sík terepet, míg a teherautó takarásába nem ért. Így egy kicsit hosszabb időt kellett a tűzvonalban töltenie, mintha egyszerűen felkapaszkodott volna a vele szemben parkoló vagon rakterébe, azonban mászás közben lassabb, és ezáltal könnyebb célponttá válik az ember, ráadásul egy ilyen manőverrel az ott kuporgó rabok életét is veszélybe sodorta volna – márpedig azt nem hagyhatta, hogy egy civil nyeljen el egy golyót, amit neki szántak.
Amint elérte a fedezéket, útközben egy pillanatra szemkontaktust teremtett a lánnyal.
– Helló – vetette oda egy csipet zavartsággal, olyan hétköznapi, magától értetődő stílusban, hogy a képtelen helyzethez viszonyítva szinte már kínosan hangzott. Eközben zihálva kikerülte Rey-t és a teherautó takarásába vonulva elkezdett tárat cserélni és irányzékot állítani. Ez egy M24-es estében viszonylag körülményes folyamatnak számított, de a művelet főképp akkor tetszett idegőrlően időigényesnek, amikor egy tűzpárbaj robaja és civilek zokogása volt a háttérzaj. – Nem is rossz… egy kölyökhöz képest. – jegyezte meg, miközben az utolsó hüvelyt is behelyezte. Hiába volt köztük majd’ tíz év, Rey nem volt olyan fiatal, Rowan pedig nem volt olyan öreg – tudta, hogy nem az, mivel saját naptárat vezetett. Ha nem tette volna, érzésre legalább húsz-harminc évnek saccolta volna a száműzetése óta eltelt időt.
– Maradjanak a fedezékben! – utasította a teherautó rakteréből a homokba potyogó felszabadított rabokat, akik a parancsnak engedelmeskedve a járművek takarásába kuporodtak és a pánikroham különböző fázisaiban vegetálva figyelték, ahogy Rowan elszántan a porba veti magát és könyöktámaszban kúszik a teherautó alá, hogy az ott heverő holttestet takarásként használja. A pontos célzás érdekében fekvő pozícióba kellett helyezkednie, hogy könyökével manuális támaszt biztosíthasson a puska csövének. Arra számított, hogy a kereskedők nem fogják észrevenni addig, míg le nem ad egy lövést – és jobb esetben addigra egyiküknek már késő lesz. |
Ha nem hallja, hogy a nevén szólítja, nem biztos, hogy felismeri a férfit, tekintve, hogy burok alatt töltött évei alatt is csak látásból ismerte. Így viszont határozottan tudta, hogy annak idején ő is a BDIS-nél szolgált, és ami a legfontosabb, ismerte az apját... Fogalma sem volt, hogy pontosan milyen kapcsolatban állhattak egymással, vagy hogy a férfi mióta járta a sivatagot, lehetett-e bármi információja róla, de azonnal feltámadt benne a remény. Alig várta, hogy feltehesse neki a kérdéseit - rögtön azután, hogy köszönetet mondott a segítségéért. Feltéve persze, hogy előbb túlélik az ellenséges sortűzben való rohangálást... |
Rey bakancsa hang nélkül ért földet a puha homokban, ahogy bal kezén támaszkodva átlendült az utastér oldala felett. Hátát a teherautó oldalának vetette és megragadta a nyakában lógó gépfegyvert. Nem volt ideje körülnézni, a szeme sarkából elkapott első mozdulatra figyelt fel. Egyetlen lövéssel leterítette a harmadik vagon kerekénél lapuló férfit, aki a benzinkútról érkező golyók elől talán biztonságban érezhette magát, Reyjel szemben azonban védtelen volt. Ekkor hallotta csak meg a háta mögött célba ért lövést. Fegyverét markolva pördült meg a tengelye körül és megkönnyebbülten látta a földön mozdulatlanul heverő férfit, aki testhelyzetéből ítélve néhány másodperccel ezelőtt még a revolverét szegezte rá. Elismerő mosollyal fordult a benzinkút felé, ahol a feltételezett felmentősereg lapult, majd hálásan biccentett és feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy szép munka, csak így tovább. Bár ha nem épp ő volt a célkeresztben - és remélhetőleg nem ő volt a célkeresztben - titokzatos megmentője aligha láthatta a gesztust.
A felhangzó lövésekből hamar sikerült kikövetkeztetnie, hogy ez a bizonyos felmentősereg legfeljebb két, azaz kettő tagból áll. A létszámbeli különbségek ellenére is ők álltak nyerésre, szóval Reynek egyáltalán nem volt oka a panaszra, mégis felvetődött benne néhány kérdés. Mégis mi a francos fenéért kezd el lövöldözni valaki egy három teherautóból álló, emberekkel és fegyverekkel kereskedő karavánra, a sivatag kellős közepén? Őszintén szeretett volna hinni benne, hogy valaki csak úgy önzetlenül sietett a rabok megsegítésére, de okosabb volt annál, minthogy a nyakát tegye egy ilyen feltételezésre. Ha valóban ennyire naiv lenne, egy napot sem élt volna túl a burkon kívül. Reméld a legjobbat, de készülj a legrosszabbra... Könnyen lehet, hogy ők is csak a zsákmány reményében nyitottak tüzet. Talán a fegyverek kellenek nekik, vagy a benzin, esetleg más tartalékok. Még az is előfordulhat, hogy a protézisére is szemet vetnek... Nem vehette biztosra, hogy a szövetségesei, amíg nem tudott meg többet a szándékaikról, és bár valószínű, hogy már rég halott lenne, ha ellenségként tekintenek rá, azért jobbnak látta kerülni a tűzvonalat.
A maradék néhány ember fedezékbe vonult, Rey pozíciója pedig nem tette lehetővé, hogy átlássa a terepet és lőhessen rájuk, ezért úgy döntött, hogy azt inkább a mesterlövészre bízza. Gépfegyverét a hátára vetette, majd felkapaszkodott a második vagon utasterébe, a rabokhoz. Összeszorult szívvel nézett végig az ijedt arcokon és a könnyektől csillogó szemeken. Halk hangon próbálta nyugtatgatni őket, miközben a korábban leütött nő testéhez sietett, hogy megmotozza. Talált egy kést a combjához kötve, amit elégedett mosollyal húzott elő és pörgetett meg az ujjai közt. A hozzá legközelebb eső rab mellé térdelt és elvágta a kezét összekötő kábelkötegelőt, miközben végig azt ismételgette, hogy minden rendben lesz. Saját maga is tisztában volt vele, hogy ez egy elhamarkodott és rendkívül felelőtlen ígéret, ami hamarosan be is igazolódott. Az egyik kereskedő váratlanul az utastérbe ugrott, és mire Rey bármit is tehetett volna, már ott volt a kezében a gránát. Elhűlten nézte, ahogy a férfi fenyegetőzik és kiabál. Torkában dobogó szívvel fordult a benzinkút felé és várt. Elképzelni sem tudta, hogy mit fog lépni titokzatos hőse. Vajon hajlandó lenne előjönni és hagyni, hogy szitává lőjék? Nincs az az isten. Még ha látta is, hogy Rey itt van és ki tudja használni a figyelemelterelést, akkor sem valószínű, hogy hajlandó lenne meghalni néhány koszos rabért. Teltek a percek, semmi válasz. Talán úgy érezte, hogy ő megtett mindent, amit lehetett és inkább feladja a harcot. Vagy azt gondolta, hogy a kereskedő csak blöfföl. Ami azt illeti... valóban túl drága nekik ez a rakomány ahhoz, hogy csak úgy felrobbantsák. Rey is ebben reménykedett. A következő pillanatban azonban a kereskedő kiejtette kezéből a gránátot, a lány pedig dermedten figyelte, ahogy az tompa koppanással földetér. A levegő egy pillanatra megfagyott, az idő mintha lelassult volna. Még a rabok rémült kiáltásait is elnyomni látszott a gránát ketyegése, ami a mellkasában visszhangzott. Velejéig hatoló félelem fogta el, ami elakasztotta a lélegzetét és teljesen megbénította. Szinte látta maga előtt a robbanást, ami mindent darabokra tép körülötte. Bal karja helyén lévő protézisére markolt, ahogy újraélte a fájdalmat és a rettegést. Minden ösztöne azt üvöltötte, hogy meneküljön, fusson, rohanjon, de mozdulni sem bírt a sokktól. Csak az járt a fejben, hogy néhány pillanat és meghal, három másodperc, kettő, egy...
Végül nem a robbanás volt az, ami felrázta, hanem egy kiáltás. A pillanat hevében azt sem tudta biztosan, hogy vajon képzelődik-e, de mintha a nevét hallotta volna. Körülötte több irányból is kétségbeesett zokogás hangzott fel, Reynek pedig egy másodperc tört része alatt jutott el a tudatáig, hogy ő az egyetlen, aki tehet is valamit. Ahogy megszületett benne az elhatározás, ellökte magát a földtől.
- Hasra! - kiáltotta sietve a raboknak a biztonság kedvéért, függetlenül attól, hogy a többségük már így is a fejét fogva hasalt a földön. Ha nem is kerül hatótávolságon kívülre a gránát, jó eséllyel az utasteret közrefogó deszkák tompítanak majd a lökéshullámon, csak maradjon mindenki a földön. És sikerüljön kijuttatni innen azt a vackot. A teherautó oldala felé rohanva kapta fel a gránátot és teljes erőből elhajította, miközben sodródva a lendülettel kivetődött az utastérből. A gránát elképesztő sebességgel hasított a levegőbe, fél másodperc alatt is nagyjából 20 métert repült, mielőtt még felrobbant volna. Rey épphogy földet ért, mikor a lökéshullám elérte és a teherautó oldalának vágta. A kés, ami eddig a jobb kezében volt, a földre esett. Karjával védve a fejét zihálva rogyott térdre a puha homokban, és néhány pillanatig csak fülének éles zúgását hallotta. Mikor a látóterébe férkőző fekete foltok lassan kitisztultak, torkában zakatoló szívvel egyenesedett fel. Ismét csak protézisének köszönhette az életét, szabad kézzel soha nem sikerült volna neki egy ilyen dobás. Felkapta a földről a kést és lerázta róla a homokot.
- Mindenki jól van? - kérdezte a teherautó kerekére lépve, miközben a deszkák fölött átpillantva nézett végig a rémült, de egyébiránt sértetlen rabokon. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár tudta, hogy még korán sincsenek biztonságban. A kést odadobta a nő elé, akit az imént szabadított ki, a penge fél méterre tőle állt bele a padlóba.
- Oldozd el őket - adta ki a parancsot, majd visszahuppant a homokba és előrehúzta a gépfegyvert, ami eddig a hátán lógott a nyaka körül lévő szíjon. Alig akarta elhinni azt, ami az elmúlt néhány másodpercben történt. Ezek az idióták nem csak az értékes rabokat, de még az annál is értékesebb teherautót is képesek lettek volna felrobbantani. Émelyítő volt belegondolni, hogy már halott lenne, ha... ha nincs az a kiáltás. Most, hogy tisztább fejjel tekintett vissza a történtekre, határozottan emlékezett rá, hogy valaki a nevén szólította. Erősen szorítva gépfegyverét indult fájó tagokkal, enyhén szédelegve, hogy sietős léptekkel megkerülje a teherautót. A jármű hátuljánál lapulva pillantott a benzinkút felé és meglepetten látta a közeledő férfit, akit talán néhány pillanatra megtorpanásra késztetett a robbanás látványa. Persze sokáig nem maradhatott mozdulatlan, hiszen nyílt terepen haladt keresztül, a kereskedők pedig rendíthetetlenül tüzeltek rá. Rey maga mögött hagyva a teherautó biztonságát lépett előre és lőni kezdett a támadókra, hogy fedezze megmentőjét, amíg az kiér a tűzvonalból. Ha nem hallja, hogy a nevén szólítja, nem biztos, hogy felismeri a férfit, tekintve, h |
– Rey, a gránát! – üvöltötte, mielőtt még a lány is fedezékbe vonult volna – ez sem volt ugyanis kizárt, elvégre minden épeszű ember így cselekedett volna. A férfi teljes erejéből sprintelt a vagonok felé, de ilyen messziről teljesen tehetetlen volt, és a rabok nem várhattak az ő érkezésére. Ami azt illeti, így utólag rohadtul idióta ötletnek tűnt elindulni a gránátért. Hiába szedte a lábait, kezdte úgy érezni, mintha egy láthatatlan futószalagot tettek volna alá, aminek a teljesítményét nem bírja túlszárnyalni.
A távolból egy sorozatlövés dübörgése hangzott fel, és Rowan homokba fúródó golyók fuvallatát érezte lába nyomában. Hivatalosan is idióta ötlet volt. Fél kézzel, futás közben ő is csupán a vakvilágnak szánta a lövéseit, de ebben a helyzetben be kellett érnie ennyivel. Seven a fedezékben maradt, és szintén gépfegyverrel válaszolt a támadásra.
Mindez csupán pár másodperc terméke volt, így a gránát továbbra is fáradhatatlanul ketyegett, a rabok pedig továbbra is kétségbeesett zokogással igyekeztek kitörni a fogságból – mindhiába. |
Rowan a gyári irányzék elé szerelt távcsőbe hunyorogva célba vette a nőt, aki a harmadik kocsi vezetői fülkéjéből kipattanva a rabokkal megpakolt raktér felé sprintelt. Feltehetőleg az első dolga lett volna, hogy túsz gyanánt kirángat egy rabot, és követeli, hogy Rowanék előjöjjenek, különben golyót ereszt a szerencsétlenbe.
A férfi végre-valahára egy hozzá méltó kihívással találta szembe magát: egy félig lehúzott ponyva, a raktér kerítéséül szolgáló fadeszkák és számos rab háta is pajzsként szolgáltak a nő számára, aki ráadásul mozgásban volt, így Rowan egy hajszálnyi pontatlanságot sem engedhetett meg magának. Már nem mintha egy könnyebb célpont esetében megengedte volna magának, de mindig jó motiváció, ha az esetleges hibáid árát emberi életekben mérik.
A háttérben eldördülő figyelmeztetőlövésekkel nemigen foglalkozott, hiszen ilyen távolságból lövöldözhetett az Easy Rider napnyugtáig, akkor sem talált volna célba. Persze feltéve, hogy megéli a napnyugtát, amiben Rowan bizony erősen kételkedett. Még ha csökkenteni is próbálták volna az ellenséghez mért távolságukat, a mesterlövész továbbra is egy lépéssel előttük járt volna, hiszen ismerte a pontos pozíciójukat – na és persze évtizedek tapasztalatát tudhatta a háta mögött. Az efféle homoki banditákban azt szerette, hogy gyakran fingjuk sem volt a harcászat stratégiai vonatkozásairól. Kedvenc taktikájuk a „húzd meg és reménykedj”, vagy sorozatlövés esetén „pördülj meg a tengelyed körül, és valamit csak eltalálsz”, amivel egy képzett katona és egy harcászatra tervezett android ellen nehéz birokra kelni.
A férfi kiszámított mozdulattal forgatja el a fegyver csövét a támaszték tengelye körül. A végtelen síkságon felbátorodó szél vadul tépi a ponyvát és a célpont nadrágjának lezser, bézs anyagát. A negyedkörökre osztott irányzékot a mesterlövész egy vonalba hozza a célgömbbel, és ujjbegye a ravasz ívére simul. Ekkor azonban váratlan zavaró körülmény szakítja félbe a folyamatot, ugyanis az egyik rab nemes egyszerűséggel felpattan és a célkereszt közepébe ugrik, majd a kézre eső copfot kihasználva elrántja a fegyverek közeléből.
– Társaságunk akadt. – szólalt meg Rowan, hogy figyelmeztesse az androidot, aki éppen két lövéssorozat között cserélt tárat. Rajta nem fogott a fegyver rúgása. Egy számítógép pontosságával és gyorsaságával volt képes kiszámítani a célpont koordinátáit – elvégre épp katonai célból tették futószalagra. Távcsőre sem igazán volt szüksége ahhoz, hogy felnézve azonnal kiszúrja és felismerje a kakukktojást, mint szövetséges.
Amint a lány sarkon fordult újdonsült szerzeményével, Rowan is felismerte – de nem csupán szövetségesként.
Napszúrást kaptam, vagy…
– Miből lesz a cserebogár. – jegyezte meg Rowan a távcső végén akcióba lendülő lányt figyelve, a hangjában tőle szokatlan döbbenettel, és talán egy cseppnyi elismeréssel. Seven operációs rendszere arra a következtetésre jutott, hogy a meglepetést a filigrán termet ellenére tanúsított erő okozta, de itt ennél többről volt szó.
A felismerés kérdések sorát vetette fel a férfi fejében, de hirtelen újabb vakvilágba célzott lövések dördültek el, amelyek eszébe juttatták, hogy ez nem a nosztalgia helye. Tévedhetetlen látása és memóriája ritkán hagyta cserben, de mivel Wade családját amúgy is csak hivatalos gálavacsorákon láthatta (legalább ezer éve), ezúttal nem zárhatta ki annak lehetőségét, hogy az emlékezetében élő vonások csupán kifakultak az idő során, és tévedés történt.
Eközben a férfi egy másik célpontot keresett magának – az egyik kereskedő fekvő testhelyzetből, a teherszállító kocsi kerekei közti tágas férőhely alól vette célba Rey tarkóját egy revolverrel. Jó ötlet, de nem elég jó. Isten nyugosztalja.
– Az ablaknál gubbaszt a rohadék! – értesítette társait egy még talpon maradt legény, miközben a pisztolyán hátrarántott szán alól előszökkent egy utolsó töltényhüvely.
– Köszönjük, Egyértelmű Kapitány. – mormolta Rowan. Ha nem lett volna elég, hogy az övtáskájában turkálva félig kilógott a fedezék mögül, még fel is hívta magára a figyelmet. Miért teszi ilyen könnyűvé?
A vörös lézer a terepmintás nadrágban guggoló férfi tarkójára vetült, amikor a második vagonból sikoly hallatszott. Rowan azonnal a hang irányába kapta a tekintetét, és szembesült a rémület kiváltó okával: az egyik kereskedő időközben felkapaszkodott a második vagon rakterére, és a rabok felett állva a magasba emelt egy kézigránátot. A húzókarika jól látható helyen, azaz sárga vigyorra húzódó fogai között fityegett, de a biztosítókart jobbjával lenyomva tartotta. Elég jó húzás, hiszen ha most bárki meglövi, akkor a raboknak is befellegzett.
– Told elő a segged, te jóságos szamaritánus, vagy mind meghal! – üvöltötte a távolba, a benzinkút ablakait fürkészve. A lába mellett egy nőt elkapta a pánikroham, de egy rúgással elhallgattatták. – Tudom, hogy hallasz, gennyláda!
Csend. Egy kósza papírzacskó szökell át az úton, de rajta kívül semmi nem mozdul.
– Ember, ha azt leejted, én letépem a tököd. – sziszegte lentről az, amelyik pár perccel ezelőtt még Knoxéknak parancsolgatott. A csapat rabok iránti aggodalmából ítélve elég kemény gyerek lehetett ez a Tucker, akivel Seattle előtt kellett összefutniuk. A gránátos csávó szemlátomást ügyet sem vetett a társa fenyegetésére.
– Na, mi van?! Nincs alku? – kiáltott Rowanék felé, akik továbbra sem moccantak.
– Csak blöfföl. Kell nekik az az áru, különben éhen döglenek. – mondta Rowan, Seven pedig egyetértően bólintott. Arra számítottak, hogy a férfi hamarosan rájön, hogy a zsarolás nem jön össze, és megpróbálja feléjük hajítani a gránátot – ez egyértelműen esélytelen. A tűzszünetet kihasználva Rowan már elkezdte volna újratölteni a puskát, de úgy tűnik, a túszejtőre rájött az ötperc.
– Hát jó. – mormogta maga elé. Hatásszünetet tartott, majd gúnyos derűvel kiáltott fel: – Itt repül a kismadár – reméljük, te gyorsabban repülsz!
A gránátot szorító ujjak nemes egyszerűséggel kiegyenesedtek, és az időzített bomba idegtépő kattogással landolt a raktér padlóján, melynek enyhe lejtése miatt kis híján le is gurult a homokba, azonban szerencsére volt ott egy sor mozgásképtelen rab, akikbe beleütközhetett. Az egyik, szigetelőszalaggal elhallgattatott férfi küszködve igyekezett odébb kúszni, de lássuk be, rajtuk már az sem segített volna sokat, ha ő engedi pár méterrel arrébb gurulni a gránátot.
A kereskedő átlendült a kocsi túlsó korlátján és a porzó homokban landolva sprintelni kezdett.
– Fedezékbe! – ordította az imént fenyegetőző férfi, és a maradék két emberével szintén rohanni kezdtek a robbanás és a löket által hamarosan kirepített szilánkok elől. A k**** anyád, Lee, az agyadra ment a sok homok? – bosszankodott magában és gondolatban felkészült a Tucker általi halálra, miközben Lee-vel ellentétes irányban, de még mindig Rowanéktől távolodva futott.
Rowan hirtelen felindulástól vezérelve felpattant fekvő pozíciójából, és átvetődött az ablak keretén. Seven automatikusan a nyomába eredt, bár egy pár másodpercet elvesztegetett azzal, hogy a néhai ablaküveg egyik kiálló szilánkjáról lerángatta az oda beakadt ruhadarabját. Az évtizedek során a koordinációját irányító kerekek berozsdásodtak egy kissé.
Rowant sosem hagyta cserben a névmemóriája.
– Rey, a gránát! |
Bárki is nyitott tüzet a karavánra, a közeli benzinkút környékén bújkálhat, vagyis a legjobb lesz, ha arra indul. Vakon remélve, hogy valaki majd fedezni fogja, kiugrott a teherautóból és hátát a jármű oldalának vetve nyitott tüzet a harmadik vagon mellett álló férfira. |
Bár az élet általában nem őt igazolta, Rey minden helyzetben igyekezett a dolgok jó oldalát nézni. Ez azonban csöppet sem volt egyszerű, ha az ember egy rozoga kamion utasterében zötykölődött hátrakötött kezekkel, porral teli, fülledt levegőtől fuldokolva, és közben olyan kedves fickók társaságát élvezhette, mint az előtte ülő férfié. Igencsak pocsék hét állt mögötte. Már épp kezdte azt hinni, hogy végre rámosolygott a szerencse, amikor az egyik ismerőse üzletet ajánlott neki. Nem is tévedhetett volna ennél nagyobbat. Nem is olyan régen egy csupa vállalkozó szellemű, lelkes fiatalokból álló csapathoz társulva próbált meg rajtaütni egy élelmiszerekkel kereskedő karavánon. A dolgok nem úgy sültek el, ahogyan ő azt szerette volna, és bár a fogát nem is, de szeretett Berettáját sikerült otthagynia a felfordulásban. Ez az esemény aztán balszerencsék hosszú sorát indította el, ami végül a fogságba eséséhez is vezetett. Hogy betöltse a pisztolya helyén tátongó űrt a szívében, és hogy növelje kicsit a túlélési esélyeit, kapva-kapott az alkalmon, mikor az egyik - tegyük hozzá, nem túl megbízható - ismerőse üzletet ajánlott neki egy fegyverkereskedővel. Hosszú hetek nehéz munkájával összekuporgatott pénzzel a zsebében jelent meg a megbeszélt helyen, csak hogy egy óvatlan pillanatban hátulról elkapják és betuszkolják egy teherautóba. Természetesen nem hagyta magát egykönnyen. Mióta fém van a lába helyén, tízszer olyan hatékonyan tud tökön rúgni másokat. Ez a tény elég előkelő helyen szerepelt a "nézzük a protézis jó oldalát" listán, ahhoz azonban kevésnek bizonyult, hogy megmentse egy naphosszat tartó kocsikázástól. Hamarosan ott találta magát a vagon hátuljában, a többi rabbal összezárva és hiába volt egy egész napja rá, hogy előálljon valami szökési tervvel, nem sikerült kiötölnie semmi használhatót. Az idő nagyrészében arra próbált koncentrálni, hogy ne fogja el a rosszullét valahányszor az őt őrző férfi hosszászólt, ránézett, krákogni kezdett, vagy egyszerűen csak levegőt vett. Minden egyes perccel, amit egy légtérben kellett töltenie a fickóval, nagyobb késztetést érzett rá, hogy az ő golyóival is megismertesse a "kütyüjét." Erre azonban még várnia kellett. Közben pedig eltelt egy teljes nap. Nem csoda, hogy kezdett lassan elege lenni. Még az is megfordult a fejében, hogy egy óvatlan pillanatban kigurul a ponyva alatti résen és megszökik. Ezt az ötletet azonban hamar elvetette. Nem mintha ez a tragacs olyan eszeveszett tempóban száguldott volna, de azért mégiscsak kozkázatos lenne kivetnie magát egy mozgó járműből. Ráadásul fene tudta, hogy merre járnak éppen, talán napokig is kéne gyalogolnia, mire egy naptól védett zugot, vagy valami kifosztható várost talál. Meg aztán... nincs az az isten, hogy ő hagyja elsétálni ezeket a mocskokat. Valami olyan megoldást kellett találnia, ami biztosítja, hogy ők megszívják, a többi rab pedig megmenekül. Aggódó szemekkel nézett végig a körülötte fekvőkön. Mindnyájukat megviselte az út, nem úgy néztek ki, mint akik elég jó formában vannak ahhoz, hogy el tudjanak futni, ha úgy hozza a helyzet. Elmélkedéséből egy felettébb irritáló hang zökkentette ki. Gond nélkül magára véve a Kripli megszólítást fordította fejét Knox felé lassú, kelletlen mozdulattal.
- Addig nem is, amíg szét nem rúgtam a segged, Seggfej - vetette oda morogva, mikor a férfi kifejezte aggodalmát Rey életét illetően. Milyen megható. A lány borús tekintettel figyelte, ahogy az őr magához vesz egy flakont és a lábához gurítja. A benne zötykölődő, csillogó víz láttán csak még elviselhetetlenebbé vált kínzó szomjúsága. Bosszúsan harapott cserepes ajkába és dühös tekintettel nézett fel Knoxra, akinek rekedt nevetésétől felfordult amúgy is üresen korgó gyomra. Ahogy gúnyolódó szavait hallgatta, egyre nehezebben tudta megállni, hogy ne tépje szét a kezét szorító kötelet és ne rendezze át egy kicsit azt az ocsmány pofát. Szinte biztos volt benne, hogy protézisének nem okozna gondot a kötegelő, abban viszont kételkedett, hogy azelőtt le tudná teríteni a férfit, hogy az elsüthetné a nyakában lógó gépfegyvert. Arról nem is beszélve, hogy utána sem lenne hová menekülnie... Várnia kellett a megfelelő pillanatra. A gond csak az volt, hogy elképzelni sem tudta, hogy mi lesz majd az a bizonyos pillanat, vagy hogy pontosan meddig kell még rá várni. Ha egyszer megérkeznek az úticélukhoz, talán még kevesebb lesz az esélye a menekülésre, többen fogják őrizni őket. Az is lehet, hogy néhány óra múlva még az előtte ülő, primitívebb életforma is rájön, hogy igazából nincs szükségük a lányra, elég letépni a protéziseit ahhoz, hogy eladhassák. Ezt azért szerette volna elkerülni, ha lehetséges.
A következő pillanatban nagyot huppant az autó valami kátyú-félében, a flakon pedig visszagurult a férfihez, aki folytatta az értelmetlen szövegelést és inni kezdett. Reynek összeszorult a torka a látványtól, de rövid gondolkodás után arra a következtetésre jutott, hogy legyen bármennyire is szomjas, soha nem lenne gusztusa beleinni abba a flakonba. A gondolattól még a tűző nap ellenére is kirázta a hideg. A férfi szavait csak egy bosszús szemforgatással vette tudomásul, és úgy döntött, hogy inkább csendes meditációba vonul, mielőtt még valami meggondolatlant tesz. Elengendve füle mellett minden további sértést és gúnyolódást meredt a mögöttük porzó országútra és a távolba vesző, végtelen sivatagra. Neki rohadtul nem kéne itt lennie. Minél messzebb kerül a faltól, annál kisebb az esélye annak, hogy valaha is újra láthatja majd az apját... Már épp azon gondolkodott, hogy talán itt lenne az ideje kétségbe esni, mikor a teherautó váratlanul megállt. Knox reakciójából ítélve valami nem a terv szerint haladt, és ez jó. Nagyon is jó. Rey újult reménnyel telve figyelte, ahogy a férfi, aki eddig az életét próbálta megkeseríteni, most a ponyva repedésein beáramló napsugarak fénylő glóriájában elhagyja az utasteret. Itt a pillanatod, Rey. Ahogy felügyelet nélkül maradt, azonnal nekiállt szétfeszíteni az őt fogvatartó kábelkötegelőt. Felszisszent a fájdalomtól és sietve szorította össze fogait, ahogy a műanyag mélyen a csuklójába vájt, mielőtt még halk pattanással megadta volna magát. Kezeit továbbra is a háta mögött tartotta, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy kiszabadult. Előrehajolt, hogy megpróbáljon kilesni a szél által megtépázott ponyva alól és feszülten figyelt. Hirtelen lövés dörrent, ő pedig összerezzent ijedtében. Az ezt követő kiáltozásokból hamar nyilvánvalóvá vált, hogy valaki a karavánra támadt, Reynek pedig ennyi elég is volt ahhoz, hogy tudja, most kell lépnie. Csak remélni tudta, hogy tényleg a felmentő sereg érkezett meg, és hogy az imént felhangzó lövések egyikét - vagy inkább mindkettőt - Mr. Seggfej kapta.
Mikor egy nő ugrott az utastérbe és a fegyverekkel teli ládához lépett, Rey pillanatok alatt felpattant a földről és mögötte termett. Hátulról megragadta és a ponyva vas szerkezetének oszlopához ütötte a fejét. Átlépve földre rogyott testét kapta elő az első géppisztolyt a ládából, ami a keze ügyébe akadt. Ellenőrizte, hogy töltve van-e, majd elégedetten csapta vissza az ívtárat a helyére. Épp időben fordult oldalra, hogy lássa a teherautó mellett álló férfit, aki néhány perccel ezelőtt még parancsokat osztogatott, most viszont épp pisztolyt szegezett rá. Szerencsére a közöttük lobogó ponyva megnehezítette a célzást és az első golyó fémes csattanással pattant vissza a lány bal válláról. Újabb pont a "nézzük a protézis előnyeit" listán. Második lövésre már nem volt ideje, mivel a következő pillanatban Rey elsütötte a géppisztolyt, a fickó pedig elfojtott kiáltással terült el a földön. Idáig minden szép volt és jó, már csak azt kellett eldönteni, hogy hogyan tovább. Fogalma sem volt, hogy hány emberre számíthat odakint, vagy hogy hány rosszfiút kell még elintézni. Bárki is nyitott tüzet a karavánra, a közeli be |
A 88-as úton egy három kocsiból álló karaván tartott észak felé, hogy a csapat maradék részével egyesülve egy újabb adag rabot és fegyvert szállítsanak a seattle-i piacra.
Az ősrégi, a karavánban második M839 teherautó utasterében zötykölődő őr elegánsan a kézfejébe törölte az arcát, majd vetett egy pillantást az eredményre, és megcsodálta a gusztustalan elegyet, mely a nyálkahártyáján lerakódó por és az orrváladék nászának gyümölcse volt. Az irritáció problémáját a légutak folyamatos köhögéssel próbálták orvosolni, de ezzel nem sokat értek el, azon túl, hogy Mr. Knox majd’ kiköpte a tüdejét.
– Visszafelé rohadtul én vezetek, te mocsadék. – mormogta az orra alatt, és fintorogva húzta az arcára a nyakában fityegő, mocskos sebészi maszkot. A volán mögött ülő bajtársa persze egy szavát sem hallotta, mivel éppen egy légkondi luxusát élvezte a vezetőfülkében, és a rádióból szóló dal ütemére ingatta a fejét. A jármű utastere fölé kifeszített ponyva ezzel ellentétben nem sok védelmet biztosított az út pora vagy a nap perzselő sugarai ellen, így Knox a szokásosnál is nagyobb szükségét érezte, hogy irritációját az általa szemmel tartott foglyokon vezesse le.
– Hé, Kripli. – bökött állával az egyetlen fogoly felé, akiből még nem szívta ki az utolsó csepp életerőt is az egy napja tartó út, melyet a rabok mind étlen-szomjan, megkötözve töltöttek. A többiek vagy aludtak, vagy ájultan feküdtek a raktér padlóján. Knox időnként megböködte őket a bakancsával vagy a géppisztolya végével, hogy lássa, élnek-e még, de ez volt az első alkalom, hogy valamelyikhez hozzá is szólt.
Az ülőhelyéül szolgáló, vékony pokróccal borított láda mellé nyúlt, és felvett egy flakon vizet.
– Szép kis summát fizetnek az ilyen kütyükért, úgyhogy ki ne nyiffanj itt nekem. – szólt, egyértelműen Rey művégtagjaira utalva. Ezt követően a flakont hanyagul a lány elé gurította, mintha annak lenne szabad keze (vagy akár lába), aminek segítségével hasznát is vehetné az adománynak. A férfi maszkja mögül tompított, rekedtes nevetés hallatszott.
– Na, mi van? Azt hittem, erősebbek a karjaid a kábelkötegelőnél. Tán berozsdásodtak a csavarok? – ismét röhögés, de ez hamar köhögésbe fulladt. Ami azt illeti, Rey karjai valószínűleg tényleg képesek lettek volna kitörni a kötések fogságából, de egy őr jelenlétében nem lett volna túl okos döntés próbát tenni.
A teherautó megbotlott egy kátyúban, és a vizesflakon az utastér túloldalára gurult, vissza a gazdájához, aki elengedte a nyakában lógó gépfegyvert és lehajolt érte. Fesztelen fecsegése közben lecsavarta a kupakot.
– Nem egy olcsó mulatság ez, mi? Annak idején az öcsémnek is jól jött volna egy ilyen kar, de a gatyánk is ráment volna. Tudod, hogy van ez. Egy hozzám hasonló piti bűnözőnek esélye sem volt ennyi lóvét felköhögni. – két ujját a maszk mögé akasztva szabaddá tette a száját, és meghúzta a flakont. Amint kiitta annak tartalmát, elégedett sóhaj tört fel a torkából. – Te hány segget nyaltál ki érte, hm? – egy pár másodpercig álságos mosollyal meredt a lányra, majd ismét felhúzta a maszkot, a flakont pedig visszahelyezte a helyére.
Ekkor a teherautó váratlanul megállt, és Knox kezei méltatlankodva csapódtak a combján.
– Már megint mi a f*** van? – kérdezte halk hitetlenséggel magától, majd kihajolt a ponyvát alátámasztó karók mögül, hogy láthassa, mi folyik a karaván elején. Két társa ekkor ugrott ki a teherautóból, valószínűleg a probléma forrását keresve. – Mire vártok, b****meg, tapsra? – érdeklődött Knox üvöltve, majd két karjával kinyúlt a kocsi mögül és lassú, gúnyos ütemben tapsolni kezdett. Az egyik, szemmel láthatóan könnyen ingerelhető férfi erre hirtelen megindult felé, de a mellette álló a karját sorompóként használva megfékezte.
– Inkább emeld meg a segged, és tedd hasznossá magad, Knox! – kiáltott vissza az idomár, és a benzinkút felé bökött, amely mellett lerobbantak. – Nézzétek meg, van-e ott valami használható! – adta ki a parancsot annak ellenére, hogy biztos volt a kutató-expedíció kudarcában. Egyszerűen csak meg akart szabadulni Knoxtól egy kis időre.
Rowan előre tudta, hogy ez is reménytelen eset, mégis leparkoltak a benzinkút mellett. Egy kis kincskeresés mindig belefér, hiszen csupán átutazóban voltak, és végül is nem siettek az ég-világon sehová, így veszítenivalójuk sem igazán volt. Idejük, mint a tenger. Örökké.
Rowan a polcok között szlalomozva minden sarokba bekukkantott és minden fiókot kinyitott. Az egyikben rá is akadt egy döglött csótányra, de ennél értékesebb zsákmány csak nem akart előkerülni. Hát, kemót itt nem fog találni, de már egy óvszernek is örült volna, amit a fejére húzhat. Csak hogy legyen miben megfulladni, amikor legközelebb megjön hozzá a kedve.
A csendbe hirtelen recsegő country zene hasított bele, és a férfi reflexből a gépfegyverhez kapva fordult a hang irányába. Seven tekergetett egy régi, analóg rádiót, hogy stabilizálja az adást – kisebb-nagyobb sikerrel. Hamarosan megtalálta a megfelelő frekvenciát, de ebben sem volt sok köszönet, ugyanis… nos, ez egy country dal volt. Azt hiszem, ez mindent megmagyaráz.
Rowan lassan fújta ki a levegőt, hogy megbokrosodott szívverését lecsillapítsa, és visszafordult a fiók felé, amit az imént készült kinyitni.
– Kikapcsolod, vagy lőjem le én? – mormogta, miközben megállapította, hogy ez a fiók sem rejt semmit, vastag porrétegen kívül. Az android rosszalló közönnyel pillantott rá, de ismerte már annyira a férfit, hogy tudja: halál komolyan beszél. Tényleg képes lenne meglőni egy rádiót, hiszen a countryzene metaforikus halála valószínűleg megelégedéssel töltené el.
Az odakintről felhangzó ordítozásra mindketten felkapták a fejüket, és Seven azonnal elhallgattatta a recsegést. Rowan a néhai fotocellás ajtók helyén lépett ki az épületből, hogy a falak takarásából vethessen egy pillantást az országútra. A ponyvák alatt kuporgó emberek láttán azonnal képbe került. Két férfi haladt az úttest mentén, nyilván a közeli benzinkutat célba véve. Lapos, fedezékektől mentes út vezetett Rowanékig, és ők még csak a harmadánál jártak.
– Tucker kinyír minket, ha nem érünk oda időben. – bosszankodott az egyik férfi, és képtelen volt palástolni a hangjában rejlő aggodalmat.
– Akkor bújj vissza anyádba, de ne nekem rinyálj. – válaszolt Knox, és a helyére rántotta a jobb vállán fityegő hátizsákot. – Ezek a hülye barmok mást sem tudnak, mint…
– Knox, vigyázz! – üvöltötte az előző, amint észrevette a társa fején táncoló vörös fénypontot, de már túl késő volt. Mindkettejük számára.
– Lövés! – hallatszott a figyelmeztetés a karavánból. – Valaki leszedte Santosékat!
Maradtak hatan. Az egyik nő a második vagon utasterébe ugrott, hogy az ott tartott fegyverek közül majd felkapjon és szétosszon annyit, amennyit csak bírt. Nem tudhatták, hány emberrel állnak szemben, és hogy honnan érkezett a lövés, de nem haladhattak tovább, hiszen meg kellett védeniük a lerobbant teherautót. Az ilyen jármű ritkaság számba megy a sivatagban. |
A semmi közepén árválkodó benzinkutacska láttán felcsillant ugyan a szemed, de el kell szomorítsalak; ha volt is bármi errefelé, más már régen elvitte. Mostanra csupán jó menedékül szolgálhat a napsütés ellen, valamint a hálózati kapcsolat sem az utolsó. Élvezd az ittlétet, csak vigyázz, ki ne raboljanak közben! A pandúrok sajnos elég gyakoriak a környéken. Meg tulajdonképpen úgy mindenhol... |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
