|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.01. 16:48 - |
Ha a szeméyiségedhez illő külsőt szeretnél, a csábító külsejű protézisbolt mellett a 21 tárt karokkal, és többnyire steril tűkkel vár. Piercingek szúrására, tetoválások készítésére, sorozatszámok elmaszkírozása vállalkozik két férfi, és egy női munkatársunk a kicsiny üzlethelyiségben, garantálva, hogy innen csakis elégedetten távozol majd. |
[7-1]
Charlotte és a kis tetováló társaság már sokszor találkozott olyanokkal, mint Monday, de mint rendszerellenes lázongók, akik nem tudtak beilleszkedni a társadalomba és annak elvárásainak nem feleltek meg, valamilyen szinten együtt éreztek az androidokkal. Mindannyian számkivetettek voltak vagy így, vagy úgy, és össze kellett tartaniuk. Charlie-ban hirtelen felhorgadt a düh és a megvetés az olyanok iránt, mint a családja, ahogy látta, ez a lány mennyire fél mindentől. Basszus, még attól is megijed, hogy összecsapom a kezeimet, és ez kiknek a hibája? Érezte, ahogy egyre feljebb megy benne a pumpa, így hát belevájta a körmét a tenyerébe, majd egy rövid és diszkrét légzőgyakorlatot végzett.
- Hát, babám, jobb, ha hozzászoksz az új helyzethez, mert még egy-két órán át itt fogsz gubbasztani ilyen csodás egyének társaságában, mint Craig vagy jómagam – biccentette félre Charlie a fejét, kezét a csípőjére téve.
- Hé, Cherry, még a végén rossz fényben tüntetsz fel minket – emelte fel a fejét az említett a munkából, majd visszatért a pácienshez, aki mérhetetlen nyugalommal tűrte, hogy tűvel szurkálják. De, ahogy Charlie elnézte, nem ez volt az első eset, hogy megfordult egy tetoválószalonban. Nem méltatta kollégája megjegyzését többre, mint egy fintorra és egy nyelvnyújtásra, majd visszafordult Monday-hez, aki már elhelyezkedett a székben, de még mindig úgy ült, mint aki karót nyelt.
Charlie végigmérte még egyszer a lányt, aztán rántott egyet a vállán – ha az ügyfél eperturmixot akar, hát eperturmixot kap. Ennél már furcsább kívánságokat is teljesített, hiszen csak az emberi elme szab határt a fantáziának, na meg a hülyeségnek. Azt az esetet sosem felejti el, amikor egy ötvenes pasi első tetoválásnak egy rózsaszín elefántot kért a hátára, ami egy egykerekűt tekert, miközben pipázott. Ha jól emlékezett, még cilinder is volt a fején. De nem ítélkezett, mindenkinek van egy kis kattja, és ha valakinek a rózsaszín egykerekező úri elefántok azok, hát szíve joga. Élni, és élni hagyni, ez volt Charlotte egyik mottója.
- Oké, itt nem kell magyaráznod, honnan szerzed a zsét – legyintett Charlotte, amikor szerencsétlen android lány elkezdte magyarázni, milyen tisztességes úton-módon szerezte a pénzt a sorszámát eltakaró tetoválásra.
Amikor Monday megjegyezte, hogy Charlie szerinte egy rendes, jó ember, a lány egy kicsit meghatódott. Rendes? …Nem. Jó? …Á, dehogy. Sosem volt egyik sem, és Charlie tudta, hogy egyik jelző sem igaz rá, mégis jólesett a hazugság. Még el is érzékenyült, és el kellett fordulnia, hogy kipislogja a szemébe toluló nedvességet. A francba, nem igaz, hogy ilyen nyápic rinya lettél, Charlie, szedd össze magad, szidta le magát a lány.
- És ha azt mondom, egyáltalán nem vagyok jólelkű, és hátsó szándékok vezérelnek? – kérdezte, miután visszanyerte a lazaságát. Ám nem akarta még jobban megrémíteni Monday-t, úgyhogy megpaskolta a vállát, és kedélyesen hozzátette: - Nem fogunk alkatrészenként eladni, no para.
Gratulálok, miért nem tudod néha befogni azt a nagy pofádat?, gorombította le a hang a fejében, mire Charlie ugyanolyan diszkréten, ahogy a légzőgyakorlatot elvégezte, halántékon vágta magát. Fogd be. Megrázta a fejét, és elmosolyodott.
- Majd ha végeztünk, egyezkedünk. Először rajzolok egy vázlatot, aztán megnézed, min szeretnél változtatni rajta, és utána belevágunk, oké? Mára már úgysincs előjegyezve senki… Asszem – vakarta meg az állát Charlie, majd fellapozta a határidőnaplóját. Nem volt senki előjegyezve. Mondaynek mázlija volt. Aztán elővett egy papírt és ceruzákat, majd rajzolni kezdett… |
A lelkes tenyérösszecsapásra Monday már szinte reflexszerűen rezzent össze, és még mielőtt elmerült volna az ajtón túli nihilbe, a szemeiben visszatükröződő álmatagsággal pislogott rá Charlie-ra. Megrándultak az ajkai, mintha csak egy mosolyt próbálna elfojtani; soha nem győzött elégszer rájönni, mennyire kedveli azon emberek társaságát, akik pótolják az ő hiányosságait – teszem azt, hogy Charlotte egyáltalán nem fukarkodott a szavakkal. Noha, magában Mondayben is rengeteg minden gyülemlett fel az évek során, amelyet szívesen megosztott másokkal, a beszédhibája ebben korlátozta. Egyszer-kétszer előfordult már, hogy valaki gyanút fogott, s nem kis elsikálásba tellett, mire hazudozással – ami miatt álmatlan éjszakákon még mindig gyötri a lelkiismeret – elterelte magáról a figyelmet.
Maga sem tudta, miért, de ragaszkodott ahhoz a parányi kis életéhez, amit a tervezője és összerakója által megadatott neki, és igyekezett nem elfecsérelni azt. Alkatrészekben – a gondolatra az android meg is rázkódott, nem szívesen fantáziált erről a lehetséges végkimenetelről – aligha tudott segíteni az emberiségen úgy, ahogy tudott.
Mert egyszer minden fényre derül. Egyszer rájönnek, hogy nem vagyunk olyan rosszak, mint amilyeneknek beállítanak minket. Csak élni szeretnénk; olyan nagy baj ez?
– Oh, nem, nem! – rázta meg a fejét Monday. – Nem félni, csak… – szorongani. Egy leheletnyit. De nem miattatok! Csak annyira lenyűgöz, hogy nem gyűlöltök… azt nem tudom, hogyan bírnám el, tette volna hozzá, ehelyett elharapta a mondat végét, és alig láthatóan rántotta meg a vállát. – Csak lenni új helyzet. Nem szokni hozzá könnyen.
A lány hunyorítva elmeredt ismét a messzeségbe, elgondolkodva az eperturmixos tetoválás ötletén, végül beleegyezően bólintott. Azzal ugyan nem számolt, hogy mindennek a jelentését majd nehezebben találja ki az átlagosnál – szeretni eperturmix, örökíteni neki emléket –, mindenesetre akkor, abban a pillanatban remek ideának tartotta, egyébként sem szerette volna Charlie-t feleslegesen feltartani vagy éppen a szabadidejét rabolni.
Kicsit tartott attól, hogy netán így is hangyásnak gondolja ezek után, ám mivel a másik közvetlensége egy szemernyivel sem változott negatív irányba, elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt. Már most kedvelte Charlie-t, mert elnézte neki mindazt, amivel akár ki is válthatta mások ellenérzését.
– Oh! – szólalt meg másodjára is. – Pénz lenni nem probléma. Mármint, nem rabolni bankot, csak eljárni dolgozni, fenntartani látszat. – A kedvezmény hallatán elkezdett szaporán pislogni. – Oooh. Nem szükség, nem szükség! – kezdett el azonnal tiltakozni. – Te lenni rendes, jó ember, nem akar lehúzni! Kifizetni rendes, nem élni vissza más jólelkűség! – A hatás kedvéért még a kezével is jelezte, hogy erre igazán nincsen szükség, különben is, az a pénz a lehető legjobb helyre fog kerülni.
Igaz, ki kellett pucolnia érte néhány – sok – büdös, moslékos fazekat, pucolt, takarított, s lényegében takarítótündérré avanzsált, azonban erről senkinek sem kellett tudnia.
– Mondani összeg – bólintott komolyan Monday, a tekintetét pedig határozottan… izé, próbálkozott határozottan Charlie arcára szegezni, ellentmondást nem tűrve. – Rosszul fogni érezni magam, ha nem fizetni teljes összeg. Neked is – bökött itt Charlie mellkasára – szükség lenni pénzre. Tőlem – mutatott magára – megkapni. |
A tetoválószalonban mindenféle népek megfordultak, így hát senki a szemét sem rebbentette, amikor kiderült, hogy a legújabb ügyfél nem is ember. Szökött androidok szinte minden másnap megfordultak a 21-ben, és az itteniek nem köptek a zsaruknak. A közös titok és a közös bűncselekmény lakatot tett mindenki szájára.
Bassza meg a rendszer, gondolta Charlie, amikor rápillantott a lány sorszámára. Lány… Élő, érző, emberi lényként gondolt rá, és minden más androidra, mert mi volt köztük a különbség? Az egyiket anya szülte, a másikat gyárban rakták össze, de mindegyiküket valamilyen szerkezet hajtotta. Organikus vagy sem, mit számít az? És Charlie keményfejű bátyja pont ezt nem tudta megérteni a hülye rendszerkiszolgáló katonafejével, ami még egy akadályt gördített a lány és családja közé a meglévőek mellé. Szép kis listát készíthetett volna, ha lett volna türelme és koncentrációs képessége összegyűjteni, miben mások a világról alkotott elképzelései a famíliája többi tagjához képest.
- Monday – csapta össze a két kezét lelkesen Charlotte, amint megtudta az új ügyfél nevét. – Király. Mármint bájos név. Na, ne szégyenlősködj, úgy feszengsz abban a székben, mintha meg akarnálak kínozni – nevetett fel Charlie a saját béna viccén. – Nyugi, itt senki nem fog beköpni, ha ezért vagy ilyen… - fújtatott egyet, aztán csak legyintett. – Ilyen.
Úgy tűnt, Monday teljesen elmerült a gondolataiban, amint elhangzott a kérdés, mivel akarja eltakarni a tarkóján virító sorszámot. Igaz, Charlotte kissé félreérthetően fogalmazta meg a gondolatait, de szinte mindenkivel azonnal flörtölni kezdett, akivel találkozott. Egyszerűen ilyen volt a stílusa.
- Egy eperturmixot kérsz a tarkódra? – kuncogott fel Charlie a válasz hallatán. – Megkaphatod tőlem, kisszívem, de aztán ne gyere nekem reklamálni később, mert rosszul döntöttél. Bár, az a tapasztalatom, hogy a ti bőrötökből egy-két éven belül kikopik a festék.
Charlie megvakarta az állát. Örült, hogy akadt valami, ami eltereli a gondolatait az agya mélyén kapargáló gondolatoktól. A munka Charlotte számára a legjobb terápia volt. Szinte el is feledkezett róla, hogy pénzért csinálja, és ha már pénz…
- A piszkos anyagiakról is szót kell ejtenünk, Monday – hajolt közelebb a lányhoz Charlotte, a hangja szinte bocsánatkérő volt. Fintorgott egyet. A fenébe is, egy szökött androidnak mennyi pénze lehet? Az ilyen munkákat annyiért vállalta, amennyit az ügyfél fel tudott ajánlani. Jótékonysági tetováló vagyok, gondolta Charlie. Nem csoda, hogy nem tudom fizetni az albérletem. – A minőségi munka bizony elég húzós, de a csinos pofikád miatt kedvezményben részesülsz, mit szólsz hozzá?
A háttérből halk röhögés hangzott fel – Craig tudta, hogy Charlie gyakran adott hasonló kedvezményeket hasonló okokból, ami rendesen megsínylette a bevételét. |
Charlie kedvessége már az első percekben megtette a hatását; noha önmagában még mindig küzdött az ismerkedési fázissal járó szorongásos stresszel, az arcára mégis felkúszott egy kezdetekben bizonytalan, ám az idő elteltével már jóval bizonyosabb mosoly. Az emberek többségébe, akikkel valaha is találkozott Monday, mélyen beleivódott a rettegés vagy a félelmet nem ismerés – olyan súlyosnak mondható problémákkal küzdöttek, amelyek már-már mindennaposnak voltak mondhatóak, főleg, ha az illető nem volt olyan szerencsés, hogy megízlelje a gazdagabbak életvitelét. Vigyázni kellett a titkokra, nehogy véletlenül olyasvalaki fülébe jusson, aki netán visszaélhetett ezzel az információval.
Természetesen, Monday mindebből csupán annyit fogott fel, hogy valami rossz történik éppen, s egyike azon elítélendő dolgoknak, amelyeknek nincs maradásuk a burok alatt. S talán éppen ezért volt üdítő Charlie mosolya a szürkeséggé és monotonná váló hetek forgatagában, hiszen kedvelte a barátságos embereket, akik nem vetették meg azért, ami. Mindez a lelkének olyan láthatatlan tehernek minősült, amellyel csak ezekben a percekben szembesült.
Megfelelni mindenkinek. Örökké.
Csupán akkor mozdult el az addigi pozíciójából, mikor Charlotte rámutatott az emlegetett ülőalkalmatosságra, addig pedig a lelke még egyszer megkönnyebbült, amint meghallotta az ítéletet: nem lesz nehéz eltakarni. A szeme sarkából még vetett egy pillantást a helyiségben dolgozó emberekre, de közel sem azért, mert gyanakodott volna, csupán érdekelte a környezete. Ahhoz nem volt elég mersze, hogy kérdezősködjön, vagy éppen beleslisszanjon a másik magánszférájába.
Helyette azonban minden figyelmét Charlie-ra összpontosította, majd rövidre vágott körmeivel önkéntelenül is piszkálni kezdte a szék karfájának anyagát.
– Evans – emelte végül a tekintetét a nőre. – Monday Evans.
Mire vágysz… Monday ábrándozva, majdnem elvesztve minden kapcsolatot a külvilággal, meredt rá az ajtóra, amin még nem egészen pár perccel jött be, miközben sajtkukacként kezdett el fészkelődni. Azt egyáltalán nem sejtette, hogy Charlie nagy valószínűséggel a tetoválás milyenségére utalhatott (bár kétségkívül az is roppant nagy dilemmát jelenthetett neki), viszont a gondolatai spirálként futották körbe a kérdéskört: mire vágysz?
Az élet legnagyobb kérdése: mire vágysz? A világ nagy emberei akár méteres esszéket is írhattak volna, hosszasan filozofálva mindezen, érintve minden érdemleges és nem érdemleges témát, de… mire vágysz?
– Mire vágyni? – ráncolta össze a szemöldökeit. – Egy eper turmix. Az lenni jó – fejtette meg az örök kérdéskör válaszát, és Charlie-ra sandított. Aztán, mint sötétségből atomvillanás, úgy világosodott meg. – Oh, ezt érteni tetoválás? Öhm… nem tudni. Csak takarni, nem lebukni. Élve lenni jó. Határozott jó. Megfelelni egyszerű minta. Tudni javasolni valami? |
A tetoválószalonban halkan sercegtek a tetoválótűk, a helyiség négy sarkában elhelyezett hangszórókból alacsony hangerővel szóltak az olyan klasszikusok, mint Janis Joplin, Jimi Hendrix, Nirvana… Manapság már nem sokan ismerték ezeket a régi zenei ikonokat. Charlie halkan sóhajtott, miután letette a kezéből a tűt, és késznek nyilvánította legújabb munkáját. A pasas már így is tele volt varrva, de az utolsó szabad bőrfelületét is ki kellett töltenie valamivel, amire a lány vállalkozott. Újabb elégedett ügyfél távozott, Charlotte pedig kiment a hátsó ajtón, hogy mást is szívjon a benti levegőn kívül.
5 hónap, 14 nap és…, az órájára nézett. 9 óra. Ennyi ideje nem nyúlt semmiféle droghoz, és még a cigiről is leszokott. Nem rekordteljesítmény, de megint elindult a józanság útján, és ez néha (gyakran) kurva nehéz volt. Odaintett Craignek, az egyik kollégájának, hogy öt perc szünetet tart, aztán kilépett a hátsó ajtón. A falnak dőlt, és mélyeket lélegzett. Kitartotta maga elé a kezét – remegett. Az elvonási tünetek maradéka. Remek, már csak ez hiányzott. Ökölbe szorította a kezét, majd kinyújtotta az ujjait – próbálta visszanyerni az irányítást. Próbált megint jobb útra térni, immár sokadik alkalommal. Megvolt az oka rá, hogy józan maradjon.
Charlotte még adott magának pár percet, hogy lenyugodjon és elmúljon a remegés, aztán felnézett oda, ahol az égnek kellett volna lennie, de nem látott túl a burkon, ami körül ölelte egész DC-t. A távolból lövések hangját vélte hallani. Fintorgott egyet, majd sarkon fordult, és visszalépett a szalonba.
Éppen akkor csukta be maga mögött az ajtót, amikor valaki belépett a bejáraton. Egy lány volt az, körülbelül vele egyidős lehetett, fekete haja kissé ápolatlanul lapult a fejére, ruhája nem volt feltűnő vagy kirívó ebben a városrészben. Átlagosnak volt mondható az öltözködése, az arcvonásait pedig kifejezetten csinosnak találta Charlie. Látszott a lányon, hogy meg van szeppenve. Charlotte egy kissé meglepődött, amikor megszólalt az új ügyfél, de hamar egy mindent értő ’ó’ hagyta el a száját. Pár lépéssel a lányhoz slisszolt.
- Helló – köszönt egy barátságos mosollyal az arcán. – Charlie vagyok, és azt hiszem, jó helyre jöttél. Na, nézzük azt a csúnya sorszámot.
Egy lépéssel a lány háta mögé került, és a tarkóját kezdte vizsgálni. Már számolni sem tudta, hány ilyen sorszámot kellett elfednie, volt benne gyakorlata – valami tömör, jól fedő mintát kellett kitalálnia.
- Okés, ezt nem lesz nehéz eltakarni – paskolta meg bátorítóan a lány vállát, majd lehuppant a székébe, és a mellette lévő, direkt tetoválásra kitalált ülőalkalmatosságra mutatott. – Gyere, csüccs le ide mellém, kisszívem. Már tudod a nevemet, úgy lenne fair, ha te is bemutatkoznál, hmm? És esetleg elmondhatnád, mire vágysz. |
Aki nem lép egyszerre…
Monday mindig is szerette magát szórakoztatni olyasmi apróságokkal, amelyeknek ugyan mások nem látták értelmét, őt mégis földön túli boldogsággal töltötte el – talán azért, mert ezekkel terelte el a búskomorságba hajló gondolatait. Egy, kettő…, számolta a macskaköveket, amelyekre már-már piruetti mozdulatokkal toppantott rá, ügyelve arra, hogy a gumitalpú cipője még véletlenül se érjen a kockák széleihez. Közben gyermekdalokat énekelgetett némán, amelyek még egy szebb korban tapadtak rá, és mindig ott bujkáltak az emlékezete egyik szegletében. Három, négy… Te kis komám, hová mész?
Figyelmen kívül hagyta (vagy talán az lenne a helyesebb megfogalmazás, hogy jószerivel fel sem tűnt neki) mások fura tekintete, ahogy egy másodpercre megpillantották az előttük ellejtő Mondayt. Noha külsőre nem rikított ki a tömegből (kopott, sötét széldzseki, nyakát gondosan eltakaró garbós pulóver, farmer és egy ősrégi tornacipő), a fekete haja enyhén csapzott tincsekben tömörültek össze.
…nem kap rétest estére.
Négy, öt, hat… hopp, itt is vagyunk. Hirtelen torpant meg az épület előtt, amelyről eddig még csak hallomásból értesült: az előző tetoválását egy másik helyen készíttette el, még a menekülését követő első hetek egyikében. Szükséges rossz volt, tekintve, hogy egy olyan bűnjelet rejtegetett a nagyvilág elől, ami azonnal a vesztét okozná, s bár elemi szinten hitt az emberek jóságában, a törvény feketén és fehéren nem hazudott. Azzal viszont egyáltalán nem számolt, hogy az egymásba fonódó indák az idő múlásával elkezdenek megkopni, így felfedve a gyártási számsort, amellyel még annak idején ellátták.
Még mielőtt benyitott volna, vett egy mély lélegzetet. Minden rendben lesz. Az emberek jók és kedvesek. Nem mindenki olyan, aki megalkotta a szabályokat. Nem vétettem semmit ellenük. Nem.
Belépve először nem szólalt meg, csupán körbenézett, és az esetleges rávetülő tekintetektől azonnal zavarba jött. Amennyiben nem figyelt fel rá senki, diszkréten megköszörülte a torkát, lelkileg készülve arra, hogy megszólaljon.
– Jó nap – szólalt meg végül. – Ismerős ajánlani ez a hely. Tudni, ki csinálni itt tetoválás? – S roppant naivan, félig át sem gondolva a következő cselekedetsort, megfordult, legyűrte a garbót, félresimította a haját, megmutatva a problémáját. – Tudni segíteni? |
Ha a szeméyiségedhez illő külsőt szeretnél, a csábító külsejű protézisbolt mellett a 21 tárt karokkal, és többnyire steril tűkkel vár. Piercingek szúrására, tetoválások készítésére, sorozatszámok elmaszkírozása vállalkozik két férfi, és egy női munkatársunk a kicsiny üzlethelyiségben, garantálva, hogy innen csakis elégedetten távozol majd. |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
