|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.01. 16:13 - |
A Dinch&Coffee az a rendkívül fantáziadús névvel ellátott kis étkezde, ahol reggel friss kávéval, és egyéb szomjoltóval, valamint reggelivel, később pedig ebéddel és vacsorával várja a személyzet az utca népét. Potom pénzekért -, ami a minőséget eltekintve nem meglepő - kiszolgálnak bárkit, legyen csempész, android, vagy a kormány embere. Ha utóbbi vagy, kéretik vigyázni; vannak, akik nem nézik túl jó szemmel, ha munka helyett elégedetten szürcsölgetve ücsörögsz a babérjaidon. Valójában elég sokan vannak. Itt meg főleg. |
[21-2] [1-1]
– Nekem nem úgy néz ki, mint akit harcra terveztek. – dőlt oldalra, hogy Pandora háta mögé nézzen. – Ha lenne egy ilyenem, én legalábbis nem arra használnám. – jegyezte meg disznóul, hozzáillő szarevő vigyorral.
– Valószínűleg vírusos lehet. – tűnődött fennhangon Pandorának, bár ezzel csupán az egyértelműt öntötte szavakba. – Ha így folytatja, holnap már a roncstelepen ébred.
Pandora felszólítására Reid feltápászkodott a helyéről, és megindult az android felé. Az asztala előtt nem állt meg, hanem levetette magát a vele szemben lévő ülésre, és egy pillanatra elgondolkodott rajta, hogy bevesse-e a latintudását. Ave! Laudetur Iesus Christus in aeternum! Amen.
– Szép tetkó. – szólt, ha esetleg nem lett volna már így is elég hirtelen a belépője. – De attól még nem kéne reklámoznod. Attól még, hogy rátetoválsz valamit, elég feltűnő, tudod?
Mielőtt az android még bepánikolhatott volna azon, hogy lelepleződött, Reid hozzátette:
– Semmi pánik, oké? Mi segíteni jöttünk. A nevem Reid, ő pedig – és állával Monday háta mögé bökött – Pandora. Elég nehéz eset, de programozni, azt tud. Mit mondasz? Tudsz még angolul egyáltalán?
Ha Monday nem angolul válaszolt, Reid azt is válasznak vette, és előkapta a mobiltelefonját. Elvileg írni még tudnia kellett az androidnak, mert a beszéd és az írás ezekben a lényekben két külön központban történt, tehát ha csak az egyikbe jutott el a vírus, akkor az írott kommunikációra angolul is volt még esély. A srác megnyitotta a jegyzettömböt, és a készüléket Monday elé csúsztatta.
– Írd le a neved és az elérhetőséged, meg a gyári számodat. De a telefonszámodat is beleírhatod. – vigyorodott el, és Pandora remélhetőleg nem hallotta, mert a végén még olyan mélyre forgott volna a szeme a gödrében, hogy sosem találja meg. – Ha benne vagy, odakint összefuthatsz velünk, és Pandora otthon megpróbál megbütykölni. Idebent túl feltűnő erről beszélni. |
|
– Jegyeket, bérleteket! – hallatszott egyenesen a fekete kapucnijába burkolódzó fiatalember mellől. A kérés nem neki, hanem a mellette álló utasnak szólt, és a hang tulajdonosa egy civilruhás nő volt. Az igazoltatott utas mellett álldogálva várta, hogy az előbányássza a jegyét.
Szokás szerint mindkét diák bliccelt, és mindketten tudták, hogy a következő nekik a végállomás. Ebben a körzetben ugyanis még a tömegközlekedés is luxusnak számított, mióta a kormány kijelentette, hogy korlátozni fogja a nem elektronikus úton hajtott járművek közlekedését. Az ózonlyuk védelmében, természetesen, és nem azért, mert egy centet sem voltak hajlandók az alsóbb kerületek fejlesztésére szánni.
– Basszus! – mormolta Reid a bajsza alatt, majd a mellette álló Pandorához fordult: – Gyorsan, tettess halottat! – szólította fel buzgó sietséggel, és úgy tett, mint aki megvárja, hogy Pandora felvegye a holttest-álcát. A lányt ismerve az valószínűleg csak pislogott rá és a hülye fejére, várva a szokás szerint borzalmas csattanót, ami így hangzott: – Tökély. És most maradj így.
Ekkor a vigyorgó Reidet vállon koppintotta az enyhén túlsúlyos ellenőr, felmutatva a BDIS-igazolványát: Stella Santos. A következő megálló még elég messze volt, Pandora pedig, úgy tűnik, nem nézett ki elég halottnak.
– Jegyeket, bér...
– Ó, hát maga az, Stella néni? – nézett rá Reid elkerekedett szemekkel, mintha meglepte volna egy rég látott ismerős feltűnése.
– A jegyét vagy bérletét kérném. – ismételte meg a nő, tenyerét várakozóan kinyújtva a srác elé. Ha eddig nem utálta eléggé a munkáját, majd most fogja. Az arcáról lerítt, hogy sok mindent látott már hosszú és egyhangú karrierje során, de ilyen átlátszó próbálkozást talán még sosem.
– Nem tetszik megismerni? – hitetlenkedett Reid, és levette a kapucniját.
– Életemben nem láttam magát. – rázta fejét a fiú arcát fürkészve annak ellenére is, hogy egy szavát sem hitte.
– Én is alig ismertem meg Stella nénit! Jól látom, hogy fél számot leadott azóta, hogy legutóbb láttam?
– Nézze, fiacskám... – sóhajtott, és elővarázsolt egy csekket meg egy golyóstollat. Már neki is állt volna bírságot írni, de mire észbekapott, a busz már a megállóban állt, Reid pedig elsőszámú rajongója, Pandora oldalán a járdáról integetett neki. Mint fellow alsó-kerületi, a buszsofőr az ő oldalukon állhatott, mivel elég hamar bezárta az ajtókat.
Mint már mondtam, a szegényebb körzetek infrastruktúrája nem volt ötcsillagos. A legközelebbi busz fél óra múlva érkezett volna, de Pandora szerencsére ismerte a környéket, és tudott egy másik járatról, ami ugyanott dobja ki őket.
Ez a járat nem volt ugyan közönségkedvenc, így a százhetes buszon utazva az ember általában találhatott magának ülőhelyet – kivéve, ha estefelé kívánt szörfölni rajta, ilyenkor ugyanis a jármű megtelt kókadozó fejű, az aznapi akár harmadik műszakból megviselten hazafelé igyekvő szerzetekkel. A zöld fényben úszó fémhasábban körülnézve Reid számos utasnak adott volna egy kiadós Happy Mealt, ha lett volna nála. Úgy néztek ki, mint akiknek szükségük volna nem csak egy Mealre, de a Happy-re is. A légkör annyira nyomasztó volt, hogy még Reidnek is elment a kedve a csevegéstől. Szerencsére nem kellett sokat várni Pandora vezényszavára, miszerint megérkeztek.
New York Kávéház híján ő és Pandora maguk is a törzshelyük, avagy a Dinch and Coffee felé tartottak, egy kiadós hamburger-sültburgonya kombó nyomában. A bisztróhoz vezető út sem telt sokkal nagyobb jókedvben, mint a buszút, mert a lány a megszokottnál sokkal lehangoltabbnak tűnt. A kirobbanó lelkesedés sosem volt az ő műfaja, de ezúttal nem csak Pandásan morcosnak, hanem valóban gondtherheltnek tűnt. Reid sok mindenre vak volt, de erre nem: rég észrevette már, hogy az ikertestvére balesete óta ünnepnaptájt Pandora szokatlanul hervadttá válik.
A kávézóban szokás szerint nem ült több egy maroknyi vendégnél. Amint Pandora és Reid csilingelve átlépték a küszöböt, az egyik pincérnő egy vendég ölébe dobta a rendelését, és latinul szabadkozott. A vizsgák előtt Reid maga is éjt nappallá téve bújta a latinkönyveket, de az alapszintű kifejezéseknél nem igazán jutott messzebb, úgyhogy a szerencsétlen mutatvány ellenére is elismerő pillantással nyugtázta az eseményeket. Pandorával helyet foglaltak egy boxban egymással szemben, a kétségbeesett pincérnő pedig eltűnt a konyha csapóajtaja mögött.
– Mindjárt éhen halok. – lapozta fel az étlapot Reid nagy hévvel, de a harmadik oldalra érve lefagyott. – Ez most komoly? Megint két dollárral drágább a Tex-Mex! – háborgott a kedvenc burgerén összevont szemöldökökkel.
A beálló csendben lehajtott fejéből lopva vetett egy pillantást Pandorára, aki még mindig nem tett szarkasztikus megjegyzést sem a sóherségére, sem bármely más hibájára, és ez felettébb szokatlan volt a részéről.
– Csak nem beteg vagy, Kungfupanda? – csipkelődött erre mézesmázos hangon, de Pandora tényleg beteg lehetett, mert még őszintén közölte is, mi bántja. Erre Ridley is megkomolyodott, és hátrébb dőlt a vinilfotelben, megértően bólintva párat. Nagyon komolyan tudott bólogatni, főleg, ha Viktorról volt szó. A másik Langgel mindannyian nagyon jóban voltak, elvégre ő is a kezdetek óta a csapat tagja volt, mint... nos, mint az első Madison, aki helyébe a... baleset után Pandora lépett.
– Benne vagyok. – mosolyodott el Reid a gondolatra. Viktor az utóbbi időben sokkal ritkábban lógott a csapattal, de ha mégis jelen volt, nehéz volt úgy tenni, mintha minden olyan volna, mint régen. Reidnek egész jól ment, de még így is mindig érezte, hogy van valami a levegőben; talán a kimondatlan szavak. Nem akarta, hogy Viktor úgy érezze, mintha sajnálkoznának rajta, de az igazság az, hogy sajnálkoztak. És ezt nehéz volt palástolni.
– Jó ötlet; Vik biztos örülni fog neki. Nem lesz lámpaláza attól a pár embertől, de ha mégis, megosztozhat a tortán veled és velem. – húzta el a száját vállvonogatva, emlékeztetve Pandorát arról, hogy magáról sem szabadna elfeledkeznie. Néha úgy érezte, hogy a lányt jobban megrázta szegény Vik esete, mint magát a fivérét.
A repülő spagettis baki óta egyetlen személyzeti tag sem merészkedett ki a konyhából, leszámítva az elkövetőt. A pincérnő a Reiddel szemközti asztalra borulva, nekik háttal ülve búsult, de a srác addig nem vette észre, amíg Pandora meg nem fordult, a kiszolgálás minőségén háborogva. A lány onnan rögtön ki is szúrta a tarkóján virító friss tetoválás hegeit.
|
Pandora Lang olyan hosszú, fárasztó és eredménytelen napon volt túl, hogy már egyáltalán nem is érdekelte, miféle társasága van az úton. Tulajdonképpen titkon még örült is neki, hogy Reid vele van, ez azt jelentette, hogy nem kell rögtön visszamenni a kampuszra – akár még egy kései vacsorára is beülhet a Dinch-be. A hely ugyan (valószínűleg senki számára) nem jelentette a kulináris élvezetek mennyországát, de a lány ismerte már annyira a srácokat, hogy tudja, ők valahogy, valamiképpen sosem tudják visszautasítani az alkalmat, ha kajáról van szó. Legyen olcsó, ki tudja, mivel-megpakolt hamburger, vagy az anyukájuk híres spagettije – mindig készen álltak rá, hogy leüljenek és megtömjék vele a gyomrukat. A lány időről időre elborzadva vette tudomásul, mennyire kezd igazából hasonlítani rájuk.
Hacsak Reid nem szólt semmit, az utazás meglehetősen csendben telt, s Pandora csak akkor nyitotta ki a száját, ha valami elengedhetetlen dolgot kellett mondania – esetleg tájékoztatást adott a busz helyzetéről. Ha valakinek egy okot kellett volna mondani, miért idegesíti a lány, hát ezért. Egyszerűen a vérében volt, hogy mindenről informálja a környezetében élőket. Viktor olyan szórakozott volt legtöbbször, hogy mindig ikertestvére kellett, hogy legyen az, aki lehúzza a földre.
– Itt vagyunk! – jelentette ki újonnan, amint a jármű megállt, s lepattant a buszról.
Séta közben a földet figyelte a lába előtt, leginkább azért, mert semmibe sem akart belelépni az új bokacsizmájával, meg egyébként sem volt érdekesebb dolog jelenleg, amit megfigyelhetett volna.
Közeledtek az étkezde bejáratához. Pandora gyors oldalpillantást vetett Reidre, s ha esetleg lemaradt, bevárta. Arcán várakozó kifejezés ült, ebből könnyen sejthető volt, hogy mondanivalója van, de megvárta, míg bementek a helyiségbe.
– Tudod, Viknek hamarosan születésnapja lesz. – Ami azt jelentette, hogy neki és tulajdonképpen Reidnek is. Az, hogy nem tette hozzá a teljes keresztnevét, ahogy szokta, jelenthette akár azt, hogy elássa aznap estére a csatabárdot. Van az az energiaszint, mikor már kedved sincs úgy tenni, mintha nem kedvelnél valakit.
Ingerülten pillantott körbe, mikor fél perc várakozás után sem került elő pincér a személyzeti ajtó mögül. Észlelte Mondayt, de nem kategorizálta magában dolgozónak, a fura alakok pedig nem voltak szokatlan látogatói ennek a helynek.
– Szeretnék neki rendezni valamiféle meglepetéspartit – folytatta végül egy hosszas sóhajt követően. – Nem nagyot, nem akarom, hogy kínos legyen számára, meg számunkra. A balesete óta nem igazán ünnepeltünk semmit, de úgy érzem, most már nem lenne... groteszk.
Már majdnem másfél éve történt, hogy egy szerencsétlen estén Viktor deréktól lefelé lebénult, de sajnos a traumából azóta sem nagyon épült fel. Nővére szerette volna, hogy a születésnapjuk alkalmából újra összehozza kicsit régi baráti társaságát. Hiába töltöttek időnként együtt egy pár órát, sosem volt ugyanaz, mint régen. Nem volt meglepő, hogy Pandora Reidhez fordult az ötletével, elvégre ő volt az, aki legelőször összetrombitálta a csapatot. Az ő készségeiben bízott, annak ellenére, hogy talán egyedül is meg tudta volna oldani az egészet – így viszont sokkal biztosabbnak és helyesebbnek érezte az ügyet.
Nagyon remélte, nem csinál hülyeséget ezzel az egésszel.
– Hol van már valaki, aki kiszolgál minket? – mordult fel hirtelen, és hogy nyomatékosítsa mondanivalóját, a pultra csapott kiengedett öklével. Nagy hangzavart ugyan nem csapott, de cserébe a tenyerét megcsípte az ütés, és kicsit lüktetni is kezdett ott, ahol a berendezés élét érte.
Egyre ingerültebben, tekintve, hogy még a koffeinadagját sem kapta meg, nemhogy ételt juttatott volna a szervezetébe, megperdült a tengelye körül. Kiviharzását csupán az akadályozta meg, hogy másodszorra is Monday irányába tévedt a tekintete, ezúttal azonban a tarkóján meg is állapodott.
Az ott virító tetoválás a rózsaszín széleivel frissnek tűnt, és elég nyilvánvalóan android benyomást keltett ahhoz, hogy Pandora pár lépéssel visszább sétáljon, ezúttal meghallva a lány mormogását is. Sajnos azonban egy mukkot sem értett belőle, sőt, még azt sem tudta behatárolni, földi nyelven szól-e.
Reid szemeibe nézett, aztán egy furcsa grimasszal reagálta le az android lényét.
– Nagyon ajánlom neki, hogy ne valami harci robot legyen, ami lenyisszantja a fejem, amit közelebb megyünk hozzá – halkította le a hangját szinte suttogásra, és önkéntelenül is közelebb húzódott TKK-s társához.
– Te szólj neki, te vagy a Férfi – jelentette ki egyszerűen.
|
Azon kivételes napok egyike ragyogott fel, mikor Monday Evans tőle szokatlan módon nem lelte meg a vékony koszréteggel borított, s helyenként szeméttel kikövezett macskaköves utca sajátos kis báját. Máskor, szinte mindennapos rutinként csodálta meg az alvilág összes szögletét, miközben gyermekdalokkal szórakoztatta önmagát; ám most valami határozottan nem stimmelt. Úgy érezte, mintha kirántották volna a lába alól a talajt, és egy szakadatlan örvény örökös folytonossággal rántotta volna egyre mélyebbre és mélyebbre, kínzóan húzva a realitás felé. A valóság minden másodperce fájt.
Aztán következett az amúgy sem tökéletes beszéde. Ugyanúgy formálta az ajkaival a szavakat, mint eddig, azonban arra lett figyelmes, hogy a vele szemben álló értetlenül ráncolja össze a szemöldökeit. Időközben átváltott angolról franciára, majd vissza angolra. A mondatai vegyesen tartalmaztak idegen nyelvű kifejezéseket, noha ő maga nem tudta megkülönböztetni, éppen melyik nyelven szól.
Talán élete első bölcs döntését tudhatja maga mögött azáltal, hogy elhatározta: mostantól egy mukkot nem szól. Soha. Senkihez. Még ha izzó vassal is próbálják rá kényszeríteni… na, jó, akkor mégis. A félelemtől kiszakadt volna belőle egy jókora sikoly, ami minimum elhallatszott volna a burok legtávolabbi szegletéig is.
Aztán a realitás úgy döntött, párosan szép a pofon: aznap délután az egyik alkalmi munkahelyének pincérnője egészségileg beadta a háromoldalas felmondást, s sűrűn öklendezve kérte a főnökét, hadd menjen haza, mielőtt a kávézóra szabadítana egy kisebb fajta rókacsaládot. Az addig konyharészlegben dolgozó Mondayre hárult hát a feladat, hogy magára öltse a kötényt, és beugorjon a kollegina helyett. Akkor még tartott a némasági fogadalma, különben is, nem mert ellentmondani: szüksége volt a munkára.
Soha nem lehetett tudni, mikor üt be a krach – ez volt a valóság harmadik pofonja.
Először belevágott ama reménytelen próbálkozásba, hogy megpróbálja eljátszani a szótlan pincért, s kézmozdulatokkal és gesztusokkal pótolja a szavak hiányát, viszont a második vendég mordulása kellőképpen elijesztette ahhoz, hogy tovább próbálkozzon vele. Ahogy teltek az órák, megszólalt kínaiul, németül, svédül és szerbül is, de a legfőbb lefagyást számára mégsem ezek jelentették: mikor éppen az olasz nyelv volt a porondon, a legnagyobb döbbenetére a másik válaszolt.
Monday zavartan makogott valamit az eldugult lefolyókról, kérlelően nézett a másik, éppen szabadon grasszáló munkatársára, majd beviharzott a mosdóba. A fejét nekitámasztotta a hűs csempének, elszámolt magában (öt, hat, hét, kilenc, nyolc, tíz) tízig, s már éppen azon volt, hogy ő is beteget jelent, mikor valaki rányitott és érdeklődött, minden rendben van-e. S mivel nem akarta, hogy aggódjanak érte (bőven elég volt az, hogy ő a szívén viseli az egész emberiség sorsát), így csak mosolyogva bólintott – aztán meghökkent, hogy napok óta ez volt az első magára valló tett. Ingerlékeny volt, könnyen bedühödött, ennek tetejében még a beszédjével is súlyosabb gondok adódtak.
A mókuskerékből azonban soha nem lehet kiszállni.
Így hát, tette azt, ami felett már nem volt akarata; pofon törölte az egyik kaján vendéget a tálcájával, amin kihozta az ételt, a kelleténél erősebben csapta oda a poharat az asztallaphoz, átkozódott latinul, s tesztelte az emberek nyelvtudását. A repertoár immáron kibővült a lengyellel, a hollanddal, az orosszal és a japánnal. S ahogy egyre fáradtabb lett, annál kevésbé érdekelte a reakció. Ment, tett-vett, robotolt, kiszolgált a szokatlan viselkedésével, miközben a világ összes eperturmixát Lucifer mellé kívánta a Pokolba. Kis sátánfajzatok. Kinevették a kínját.
A nap végére, mikor csupán csak bár vendég lézengett a Dinch&Coffee-ban, kimerülten rogyott le az egyik székre, a fejét pedig ráhajtotta az asztalra, eltakarva a kezeivel félig-meddig a haját és mormogni kezdett.
Horvátul. |
Cyra a felettese szavaira ha lehetett volna, még jobban kihúzta volna magát, de már addig is tökéletes tartással állt. Magában, kivételesen még egy mosolyt is megengedett, jutalmul az elismerő biccentés és dicséret megszerzéséért - de mindebből a büszkeséglöketből a kívülállók maximum a tekintetében átvillanó lelkesedés-szikrát láthatták, semmit többet. Az érzelgést a többiekre hagyta – az androidnak vádolt nőből amúgy is folyton túlcsordultak az érzelmek.
- Igenis. – felelte röviden, de annál határozottabban. Nyomatékosításként még egy apró biccentést is hozzátett. A férfi kezét követve szemügyre vette az autót – ami, úgy első ránézésre semmiben sem különbözött a többi „rendőrség” feliratú járműtől - és megjegyezte a rendszámot – bár nem gondolta, hogy túl nehéz lenne követni, hiszen feltehetőleg a tömeg miatt amúgy sem tudnának gyorsan menni.
Amint a felettese elkezdte megbilincselni a négyest, Cyra is hasonlóképpen tett a két üldözöttel, majd az autóhoz kísérte őket. Miután elhelyezkedtek hátul, ő is beszállt elől.
Megvárta, míg Ford elindul, majd követte őt. A tömeg miatt fájdalmasan lassan haladtak előre. Az izgága, adrenalinfüggő éne hevesen tiltakozott, de muszáj volt visszafognia magát. Pár perc elteltével már a másodperceket számolgatta, közben az ujjaival a kormányon dobolt. Bizonyos időközönként a visszapillantó tükörből hátrapillantott a hátsókra, hogy hogy érzik magukat – nem, nem változott meg ilyen hirtelen. Igazából nem érdekelte a válasz, amíg mind a négyen – ő, a két nő és az autó (főleg az autó és ő) – egy darabban odaérnek, de ideiglenes elfoglaltságnak megfelelt. Egyelőre.
Fájdalmasan lassan vánszorogtak előre az embertömegben. Egyesek szándákosan az autók előtt közlekedtek – mert miért is ne tennék? Ha már lehetőségük volt rá, kihasználták az alkalmat. Cyra előtt lassú filmként pergett le az élete. Már ott tartott, amikor elhatározta, hogy rendfenntartó szeretne lenni. Maga előtt látta, ahogyan először átlépte az a bizonyos küszöböt. A gyomrában repdeső pillangók, az a szorító, mardosó, de mégis örömmel teli fájdalom, a pillanat, amikor Cole büszkén a vállára tette a kezét… az az érzés, mikor egy idegen hamarosan túl közel kerül hozzá… az egyik nő hátul megmozdult, előrébb hajolt, behatolt Cyra intim zónájának legszélére, ezzel pedig elrontotta a nosztalgiázást és az újonc feje fölött megjelenő padlizsán színű felhő szétpukkadt. – Dőljön vissza. – szólalt meg egy kimért, idegen hang. Rekedtesebb, fáradtabb csengésű, mint Cyra eredeti, határozott, erőt sugárzó hangja. Ez a tempó lassan és alaposan, álnok vámpírként kiszívta az energiája nagy részét.
A nő tekintetét követve megpróbált rájönni, hogy mit nézhetett annyira. Ha eléggé koncentrált, nem nagyon, de belátott az első kocsiba. A visszapillantó segítségével Pia szemébe nézett. Mire gondolhat? Egy olyan válaszlehetőség jutott először eszébe, hogy valahogyan talán szökni próbál. Azt a lehetőséget, miszerint összebeszélt a férfiakkal gyorsan kizárta – hiszen azok majdnem betörték a fejét. Talán arra várna, hogy azok szökést kíséreljenek meg útközben?
Egyszer végül Cyra szenvedései is véget értek, megkönnyebbülten sóhajtott fel mikor végre befordultak és leparkoltak a kapitányságnál. Az úton semmi különös nem történt velük, azon kívül, hogy az emberek gyakran akadályozták az útjukat, gyanúsan véletlenűl valamely testrészükkel közelebbi kapcsolatba kerültek az autó egy részével vagy néhányan a kedves édesanyjuk iránt érdeklődtek. És ő ezt mind elviselte. És még egy apró dícséretet sem kapott érte... |
A rendfenntartó egy határozott biccentéssel jelezte elismerését Cyra kötelességtudata iránt. A BDIS-nél minden a hierarchiáról szólt; ez volt az a rangok közti átjárást nem tűrő rendszer, amelyben a cég bevallása szerint nem volt helye az önkényes cselekvésnek. A káoszba torkolló láncreakciókat elkerülendő, mindenki csak és kizárólag a saját hatáskörén belül tevékenykedhetett. A gyakorlatban persze a tisztek nagy része szerette saját hasznára fordítani a rendelkezésére álló hatalmat, így a kötelességtudat és a szabályok tisztelete többnyire az újoncok reszortja maradt.
– Nagyon jól tette. – jelentette ki a férfi. – Nos, tudja, mi a dolga. A két nőt magára bízom, mivel egyetlen járműbe nehézkes lenne betuszkolni... – gyors fejszámolás. – nyolc embert. Kérem, végig maradjon a nyomunkban, hogy szemmel tarthassam, míg a kapitányságra nem érünk, hiszen a felelősség nagyrészt az enyém. – oldalvást fordulva mutatott a túlsó járdánál parkoló szolgálati verdára. – Azt a kocsit kövesse majd. Ó, és figyeljen a gyalogosokra, mivel kerülőt teszünk majd, és az alsó szektor nem az infrastruktúráról híres. – tanácsolta. Még csak az kéne, hogy egy újonc az ő felügyelete alatt hajtson bele a felvilági tüntetések egyikének kellős közepébe, ahol a kocsiján virító „RENDŐRSÉG” felirattal vonulva élő Molotov-céltáblává válna.
Ford a négyes fogat szóvivőjét is figyelmesen végighallgatta, de szemmel láthatóan volt benne némi ellenérzés a bűnözők iránt, mely Pia brutális sebesüléseiből fakadt. Valószínűleg nem pártolta sem a nők elleni erőszakot, sem pedig az önkényes bűnüldözői tevékenységet.
– A maga kötelessége a törvény betartása, Uram – a betartatása pedig a miénk. Nyomozókról hallott már? Az ő feladatuk a nyomozás. A bizonyítékait tartogassa nekik, mert szüksége lesz rá. – fenyegetőzött burkoltan, és megsemmisítő mosolyt villantott a férfi felé. Ezután gondoskodott róla, hogy Linwood emberei lebilincselő élményben részesüljenek, és azok zéró ellenállást tanúsítva követték a szolgálati járműig. Pia arcán az iménti sokk egy végtelenül bárgyú szemöldökráncolás formájában mutatkozott meg, amint a nő bambán meredt az öt távolodó alak felé. Félálomból felocsúdva észrevételezte, hogy miközben Ford az egyiküket a kocsiba tessékelte, a háta mögött két másik intenzív szemezést folytatott egymással. Ennek hatására azonnal lehetőségek százai rajzolódtak ki Pia buksijában, melyben az iménti becsapódás kaotikus eleggyé rázta össze a Tények és a Hülyeségek részlegeket. Agyvize helyén egy ilyen részeges koktéllal arra a következtetésre jutott, hogy a négy úriember értékrendjének legelső helyén jelenleg nem a célpont levadászása, hanem a törvény előli menekülés trónolhatott. Ez azt jelenti, hogy a két német cserediák várható élettartamának értéke is ugrásszerű növekedés elébe néz. Ha Linwood Angyalai balhézni kezdenek, akkor Cyra is képtelen lesz Ford segítségére sietni és beszállni a buliba, Monday-ék számára pedig egérút nyílik a szabadság felé.
Pia sejtelmes mosollyal várta, hogy a bilincs egy kattanással ráharapjon a csuklójára, és vetett egy pillantást Monday felé. Már alig várta a pillanatot, amikor valamelyik melák kiüti Fordot (ha kell, a puszta homlokával), és az IT-részleg végre nyúlcipőt húzhat. Hogy ez a bizonyos legjobb eset bekövetkezik-e, abban Pia nem kételkedett – a két férfi cinkos pillantásából nem következtethetett másra. Talán igaza van, talán csak az agyrázkódás teszi.
A kocsiban ülve percekig tüntető némasággal bámult ki az ablakon. A sétálóutcán keresztül nehézkes volt az áthaladás, ugyanis a népsűrűség olyan magas és az utca szélessége olyan csökevény volt, hogy az emberek nem tudtak volna utat engedni a rendőrautók számára még akkor sem, ha a rendfenntartók támogatása lett volna minden vágyuk – ami, mit ne mondjak, elég messze áll a valóságtól. Pia törzsből a visszapillantóba hajolt, hogy a hátsó ülésről rálátása nyíljon a szélvédőre és ezáltal az előttük toporgó ötösfogatra. Jó ideje úton voltak már, és mégsem történt semmi – a nindzsák tétlenül gubbasztottak az üléseiken, és egyelőre semmi látható jelét nem adták egy szabadulási kísérletnek. Piát egyre inkább nyugtalanította a gondolat, hogy talán félreértett valamit, és a legközelebb már csak a kapitányság parkolójában hagyhatják majd el a járművet – onnan pedig már nincs hová futni. |
Monday reszketegen sóhajtott fel a Pia irányába tett ígéret hallatán, ám a négy férfitől ugyanúgy rettegett, mint eddig. Ámbár, a rendfenntartó közönyös arckifejezését is meglehetősen a szívére vette, ugyanakkor igyekezett szimpatikus vonásokat keresni, amely nem tartott sokáig. Az android határozottan megkedvelte a lány kék íriszeit, amelyek ugyan saját megállapítása szerint nem sugalltak melegséget okozó érzelmeket, viszont elnézegette volna egy darabig, ha nem kerültek volna kutyaszorítóba. Alapvetően pedig más kérdés, hogy Monday egyáltalán nem volt tisztában azzal a közmondással, hogy a szem a lélek tükre, ebből kifolyólag aligha lelhet hű kebelbarátnőre a rendfenntartó személyében. Most nagyon-nagyon-nagyon-nagyon megölelgetném!
Ám a sírhatnék továbbra is kerülgette a lányt, s szinte feltűnően kerülte a négy hegyomlás tekintetét. Mélyen, legbelül félt attól, hogy az ő szemeikben olyan érzelmeket lát, amelyeket a hátralevő életében (legyen az öt nap vagy esetleg nyolcvan év) nem bírna kiheverni. Számára a gyűlölet egy ismeretlen fogalomként vonult be a maga kis szótárába, azt pedig végső kudarcként élte meg, hogyha valaki nyíltan nem kedvelte. Monday mindenkit szeretett… a négy férfin kívül. Nos, őket újra és újra megdobálta volna egy pöttyös bögrével.
A rajta eluralkodó mély letargiából a másik rendfenntartó érkezte rántotta ki, s elcsodálkozó, könnyben úszó szemekkel pillantott a férfire, majd követte a tekintetét, s végül kiszúrta az újabb egyenruhás csoportot. Míg a fekete pólós osztag egy mordulással vették tudomásul, hogy az akciójukhoz egy másik főszereplő is csatlakozott, addig Mondayben (végre-valahára) elindult a komoly vészjelző. Automatikusan lépett Piához közelebb, abba a téves reménybe ringatva magát, miszerint az ő személyes védangyalát meg tudja óvni bármitől, és nem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni mellőle.
Nem akarok meghalni! Vagy a roncstelepen végezni… Kétségbeesetten kapaszkodott az ígéretbe, hogy épen – itt az ajkai akaratlanul is megrándultak, ahogy a szeme sarkából ránézett Piára – eljutnak a kapitányságra, ám legszívesebben elfutott volna. Jó messzire, annak ellenére, hogy jó néhány android barátját érte utol a végzete menekülés közben.
– Úgy lenni, ahogy mondani – bólogatott, miközben a hazugságai által okozott kényelmetlen érzés tovább növekedett benne, de ki kellett tartania. Ha magáért nem, akkor Pia érdekében. – Nemrég jutni be.
Az egyik férfi homlokán ráncok jelentek meg, amint lenézően a Pia–Monday duóra irányította a figyelmét. Önmagával rövid időn megtárgyalta – természetesen teljes egyetértésben, zéró ellenkezéssel –, hogy kinevezi tiszteletbeli személyét önkéntes szószólóvá. A gyors, hatékony és kevésbé macerás munkákat szerette, ezért remélte, hogy hamar lezavarják a közvetlen nézőközönség előtt tartott melodrámát, hacsak a robot könnyei el nem mossák azt.
– Hazudnak, Ford tizedes – jelentette ki nemes egyszerűséggel, mellőzve bármiféle szívrohamot és annak társait. Rios közlegényt úgy, ahogy volt (női mivoltával kezdve) ignorálta. Még csak tanonc. – A hosszabb hajú hölgyet – erre a kifejezésre szinte ironikusan ráfektette a hangsúlyt – nemrég bejelentette be egy városi polgár, mi pedig kötelességünknek éreztük az esetet. Egy ártatlan elbeszélgetés történt volna, semmi más. – Tulajdonképpen nem is hazudott, csak „elfelejtette” kimondani az igazság jó részét. Mint például azt, hogy pozitív próba esetén Mondayből megpróbáltak volna egy újfajta Transformerst faragni egy Linwood laboratóriumban. – Az pedig ugyancsak terhelő bizonyíték, hogy… Monday Evans, ugyebár? – Az android a rátelepedő sokktól még lélegezni is elfelejtett. – Nos, Miss Evans tarkóján ott virít egy tetoválás, aminek Rios közlegény is tanúja volt – biccentett a fejével a lány felé, a kis affér után először tudomást véve róla. – Egyéb hozzáfűznivaló? – nézett körbe a díszes társaságon.
Monday tiltakozásra nyitotta a száját, hogy megismételje a Pia által alkotott háttértörténetet, ám a férfi figyelmeztető szemvillanása elégnek bizonyult ahhoz, hogy könnyedén lemondjon a szándékáról. Amennyiben Pia képletesen a szószékre lépett volna, ő is kapott egy hasonló reakciót, azonban egyikük sem mozdult, hogy befejezzék azt, amit elkezdtek. Hegyomlás létükre volt annyi agyuk, hogy rendfenntartók előtt nem akcióznak. |
Pár pillanatig csendben nézte Piát, hogy valóban komolyan gondolja-e amit mondott, de miután semmit sem látott az arcán ami az ellenkezőjére utalna, megszólalt – Kétlem, hogy most egy tál leves elég lenne.
Kiélvezte a pillanatot, amint a férfi elcsendesedett. Látszólag rájött, hogy jobb, ha nem feszíti sokáig a húrt – ezzel egyúttal arról is meggyőzte, hogy semmi köze Linwoodhoz. De akkor miért üldözték őket? Talán hazudnak, és az a nő nem android... de miért tennék? Miért állna érdekükben ezt állítani?
Nem tudta, hogy mennyire komoly Pia miért kérdése, de azért válaszolt rá – Az androidoknak van egy számsor a tarkójukon, amit esetenként tetoválással lepleznek – felelte, majd újra Monday felé fordult. Kissé feszülten várta, hogy mi rejtőzik a lány tarkóján. Amint megpillantotta a tetoválást halkan felmordult. Hallott róla, hogy egyes androidok tetoválással fedik el a számokat - persze, ettől még lehetett egy átlagos tetoválás is, de mindenképpen felébresztett benne még pár cseppnyi gyanakvást. Természetesen. Minden problémát meg lehet oldani. Ha egy számsor van a tarkódon, varrass rá kusza vonalakat és máris kevesebb gondod van.
Próbált mindvégig pártatlan maradni. Egyformán érzelemmentes és közönyös maradni mindegyikőjükkel – ez könnyű volt, hiszen ő alapból ilyen természettel rendelkezett. Nem próbálta leplezni, hogy nincs túl sok kedve az ügy megoldásához.
- Élve el fognak jutni a kapitányságig. – pillantott határozottan Piára. Fura volt neki a sok kérdése és a tudatlansága. Érezte, hogy valamit el akar titkolni… vagy csak nagyon beütötte a fejét. Nem tartotta valószínűnek, hogy valaki valóban ilyen keveset tudjon az őt körülvevő világról. Az nagyon sebezhetővé tenné, ostobaság lenne ennyire kizárni az eseményeket.
Némán figyelte, ahogyan az android ellátja a sérültet. Meg sem próbált segíteni, tudta, hogy úgyis csak útban lenne. Ha egy sérültnek segítene, talán csak még több kárt tenne benne. A túlzott finomkodás nem volt jellemző rá, nehezen tudott volna annyi türelmet összekaparni – ellenben a harc utáni vágy, életerő és tettvágy javában tombolt benne, talán részben fiatalsága miatt is.
A hirtelen, mögüle megszólaló hang nem rémisztette meg. Gépies érzelemmentességgel fordult hátra és köszöntötte a felettesét, majd jó katonához híven elkezdte megválaszolni a neki feltett kérdéseket. Igyekezett összefüggően és tömören fogalmazni, de a történet még számára sem volt tiszta, ezért ez nem volt könnyű feladat. Remélte, hogy azért a férfi össze tudja majd rakni, hogy mi történt velük.
- A négy férfi üldözte a hölgyeket, az egyikük sebesítette meg őt – pillantott Piára – majd az állították, hogy ő egy keresett android, a másik hölgy pedig ellenállást tanúsított. Valamint, megjegyezték, hogy hatásosabb módszerrel dolgoznak, mint a békefenntartók és azt, hogy panaszt tehetünk John Linwoodnál – bár erősen kétlem, hogy bármiféle közük is lenne hozzá – nézett komoran a férfire, aki korábban mindezt állította neki. – A hölgyek épp a taxival akartak távozni, de a férfiak utolérték őket, ekkor sebesült meg a hölgy. Meghallottam a dulakodást, ezért jöttem ide. Nincsenek náluk az irataik. - Nem volt sok kedve velük foglalkozni, ellenben, ha nemet mond, azzal nem tenne túl jó benyomást a felettesére – Igen, uram. Csak, gondoltam, mivel a még a vizsgám előtt állok, mielőtt cselekszem, előbb szólnom kellene… - jegyezte meg. Hatukat kellene elkísérnem a kapitányságra? Ő bízott a képességeiben, de furának tartotta, hogy ennyi embert kellene egyedül kísérgessen. Egyszerre nem tud mindenkire figyelni, bármikor elszökhetnek útközben... kivéve a sebesültet. Az nincs olyan állapotban, hogy rohangáljon. A barátnője pedig valószínűleg nem hagyná ott őt... úgy tűnt Cyranak, hogy közel állnak egymáshoz. Ellenben a férfiak... szinte biztos volt benne, hogy el fognak szökni, amint elindulnak és távolabb érnek a rendfenntartóktól. A hatalmas tömegben könnyedén elrejtőzhetnek, egyedül szinte lehetetlen lenne megtalálnia őket... ráadásul addig a két nőt magára kellene hagynia. Az esélyei pedig még jobban csökkenek, ha a férfiak szétválnak.
Miközben ezeket a lehetőségeket végigfuttatta magában, a felettesét nézte, várva, hogy mi lesz az utolsó szava. Bárhogy is dönt, neki engedelmeskednie kell... nem áll abban a rangban, hogy másképp tegyen. Jelenleg nincs sok szükségük rá, biztosan találnának más lelkes fiatalt is a helyére. |
Pia nem volt oda az ötletért, miszerint őt bárkinek is a kórházba kéne kísérnie. Persze az ajánlatot élből elutasítani elég amatőr húzás lett volna, ezért Pia minden erejével azon volt, hogy sajgó arcizmait mosolyformába öntve úgy nézzen ki, mint akinek nem az imént horpadt be az agya.
– Nem lenni itt semmi, amit egy tányér leves nem segíteni. Ingrid nagyi mindig ezt csinálni, mikor én lenni ein kindlein. – magyarázta. Igyekezett olyan együgyűnek tűnni, amennyire csak tőle telt, hogy a későbbiekben a legkevesebb erőfeszítést igénylő válasszal is beérjék azok, akik esetleg kérdőre akarnák vonni. Abban reménykedett, hogy így könnyebb lesz összefüggéstelen zagyvaságokkal összezavarni bárkit, aki ellenőrizni akarja.
A rendfenntartó fiatalnak tűnt ugyan, de figyelemre méltó határozottsággal lépett fel a támadók ellen. A nindzsák vörösödő fülekkel hallgatták, ahogyan egy tinilány hatalmat gyakorol felettük, de szellemileg helytálló felnőttek lévén csakhamar belátták, hogy jobb lesz, ha nem nehezítik tovább az ügyvédük dolgát, és ezentúl a szájuk helyett inkább a lábuk jár. Az egyiken látszott, hogy a Cyra háta mögött feléjük forduló, vérrel összemázolt arc mosolyától felment benne a pumpa. Viszkető tenyerét ökölbe szorítva fordította el a tekintetét, és valami szláv nyelven mormogott az orra alatt. Pia ezt elégedetten figyelte, de amikor mögüle felhangzott a rendfenntartó kérdése, amelyet az android felé intézett, azonnal leolvadt a képéről a vigyor. Fejét ráérős, feltűnésmentes sebességgel fordította előre, és tekintetét a két lány között kapkodva vonta meg a vállát.
– Miért? – kérdezte, mint aki már harminc éve nem nézett híradót. Azonban mindhiába adta a komplett idiótát, mert Monday a következő pillanatban engedelmesen hátat fordított nekik, és felfedte a tarkóján virító mintát. Pia elkapta az android feszült pillantását, majd tétován fordította tekintetét Cyra felé, aligha leplezve a tényt, hogy enyhén szólva retteg a reakciójától.
– Probléma? – könnyed, de a szituáció jellegétől erősen elütő nevetés. – Semmi probléma. Mi is a kapitányságra tartani, őket feljelenteni, de attól tartani, nem érni oda életben. – árulkodott tovább, rosszalló pillantást vetve a négy férfi felé.
Monday, úgy tűnik, nem bírta legyűrni a belé táplált kényszereket, és nekiállt Pia egészségügyi ellátásának. Bármilyen különös szituációt elkerülendő, a hacker azonnal együttműködött. Ez talán még a kórháztól is megmentheti.
Monday ujjaira hunyorogva igyekezett megállítani. Erre a kérdésre ötféle válaszlehetőség létezett, és Pia mindegyiket többé-kevésbé valószínűnek tartotta. Ha bámulta volna még egy ideig az android kezét, talán sikerülhetett volna befókuszálni, de a hosszú reakcióidővel nagyjából ugyanazt a hatást keltette volna, mint egy helytelen válasszal.
– Kettő. – vágta rá. Ennél határozottabb már nem is lehetett volna, annak ellenére, hogy csak találomra nyögte be ezt a számot. Magában örömmel állapította meg, hogy valószínűleg beletrafált, mivel Monday szó nélkül folytatta a kivizsgálást, hideg tenyerei közé fogva bűntársa arcát. Pia az android pofiját fürkészve észrevételezte, hogy a bőrén nemigen akadnak pórusok. Közelről is úgy nézett ki, mintha valaki egy Photoshop-ecsettel támadt volna neki.
Pia minden vizsgálódást tűrve várta a diagnózist, amit egy elégedett bólintással nyugtázott. Ezt főleg Monday-nek szánta, mint visszajelzés. Szép munkát végzett, és valószínűleg megspórolt nekik egy kellemetlen kórházi látogatást.
– Also, semmi baj. – szűrte le a tanulságot orrhangon, az androidtól kapott pulóver mögül.
– Rios közlegény! – szólt valaki a hátuk mögül. Pia a hang forrása felé fordult, és a színre lépő járőr megütközve pillantott az orrához szorított, vérrel átitatott anyagra. Nem sokáig engedett meg magának efféle amatőr érzelemnyilvánítást, szinte azonnal folytatta. – Ford tizedes, segíteni jöttem. Összefoglalná az előzményeket? – kérdezte. – A központból azt a fülest kaptam, hogy maga még a vizsgája előtt áll, így elvileg most nem köteles szolgálatot tennie. Viszont úgy hallom, a belvárosban gondok akadtak, így talán jobb lesz, ha nem pazaroljuk az utánpótlást piti bűnözők szállítására. – magyarázkodott. Pia a jelző hallatán elfintorodott, a férfi pedig vetett egy pillantást az utca túlsó oldalán lézengő rendfenntartókra, akik nyugodtan Cyra segítségére siethettek volna az ő helyében is. Vagy ha már ezzel a lehetőséggel nem éltek, akár célba vehették volna a belvárost is, hogy az ottani zavargásokat lecsillapítsák, de szemmel láthatóan eszük ágában sem volt cselekedni. – Úgy gondolom, nem fog gondot jelenteni magának ez a feladat. Egyetért? |
A rendfenntartó kérdésére Monday nem egészen egy percre megmerevedett a pillanatnyi pózában; annyira még ő sem volt ostoba, hogy tudja, mivel járhat egy esetleges tarkómutatás. Habár, egy szívének meglehetősen kedves, szintén android ismerőse ajánlotta neki a módszert az elfedésre, s váltig állította, hogy ennél jobb nem is létezik, mindig ügyelt arra, hogy elfedje valami a tetoválássá alakított gyártási számsort. Hol a haját igazította úgy – ennél fogva minden áldott nap kiengedve hordta –, hol pedig garbós pulóvert húzott magára, biztos, ami bizonytalan alapon. Természetesen, ettől függetlenül a szerencsétlenségek így sem kerülték el a robot környezetét; a megalkotója már abban az első üzembe helyezés után leizzadva fogta a fejét, s feltette magának az azóta is őt ostorozó kérdést: „Mit teremtettem?”. Tény és való, a nő nem túlzottan díjazta, mikor Monday a bóklászása közben ledöntött egy komplett polcsort, amelyet a lehető legnagyobb robaj kísért.
A tényleges vörös riasztás azonban még nem indult meg benne; valóban hitt a rendfenntartó engedékenységében és jószívűségében, még ha a kormányt is szolgálta a munkájával. Felidézte magában a jól előre begyakorolt beszédet, ami az őt érintő kínos kérdésekre dolgozott ki mások segítségével, majd hátat fordított a lánynak és remegő kézzel felsöpörte onnan a haját.
A bonyolult indák szinte egymásba gabalyodtak, amelyeket a számokból kerekítettek ki; némelyik szál egy-egy apró levélben végződött, valamelyik pedig egy szőlőkacshoz hasonlított leginkább. A fekete vonalak egyszerre alkottak zűrzavart és rendszerezettséget, amelyet egy filozofikusabb személy akár a rendszer ábrázolásaként is értelmezhetett volna. Rend és káosz. Amit látni szerettek volna, s ami valójában uralkodott Washingtonban.
– Ez a tetoválás jelenteni sokat. Nem lenni olyan baj, amit nem megoldani – magyarázta Monday, s a szeme sarkából Piára pillantott. Hogyha Cyra kérdezősködött volna, miért pont a tarkójára tetováltatott, a maga beszédhibájával közölte, hogy a szalonban ezt ajánlották. Rettenetes lelkiismeret-furdalása volt a hazugságai miatt, amit kénytelen volt olyan hitelesen előadni, amennyire csak kitelt tőle, egyedül az őt kirángató férfi marcona tekintetére rezzent össze ijedten.
Félek. Rettegek. Segítsetek! Újból könnyek gyűltek a szemeibe, a mai napon immáron megszámlálhatatlan alkalommal.
Pia érintésére második alkalommal is kilelte a hideg. A rossz lelkiismeret. Ugyanakkor kényszeresen rávette magát az újabb hazugságra, habár, azt sem tudta, mi fán terem az a Berlin. Értetlenkedően nézett a nőre, szinte sugallva felé a kérdést, hogy ezt majd a későbbiekben magyarázza el; ámbár, abban is őszintén reménykedett, hogy a hacker nem csupán gúnyt űzött a hibájából. Akkor valószínűleg összeomlott volna – mindenesetre, megbocsátott volna neki. De hitt abban, hogy a barátnője nem tenne ilyet gúnyolódva.
– Még lenni szép – bólintott Cyra kérdésére, és a férfiak szemöldök felvonása ellenére is aggódó arckifejezéssel fordult Pia felé. Mély lélegzetet kellett vennie, hogy ne törjön ki ismét könnyekben, ami kész háborúnak tetszett az adott helyzetben; a száját belülről rágva idézte fel magában a szükséges tennivalókat, amelyet beleprogramoztak. – Hány ujjam látni? – tette fel az első kérdést, azzal a jobb kezén kettőt mutatott.
– Ez most komoly? – méltatlankodott az egyik, Monday viszont elengedte a füle mellett a kérdést. Most csak a páciense, egyben a barátja létezett. Illetve a pánik, ami a területi kapitányság megemlítését követően mutatkozott meg újra, egy erősebb verzióban. Ebből kifolyólag Monday tenyereivel ételt lehetett volna hűteni, olyan jéghidegek voltak.
A választ követően óvatosan a két tenyere közé vette Pia arcát, hogy a jobb rálátás érdekében mozgathassa, de igyekezett mindezt a rá jellemző finomsággal tenni. A kék szemei vizslatták a sértett területet, s hamar arra a következtetésre jutott, hogy kezdeni kellene valamit azzal a vérrel, ami Piából szivárgott.
– Biztos lenni enyhe agyrázkódás ütés miatt, de azt pár nap kipihenni. Vérzés mindjárt elállítani.
Levette magáról a pulóverét, majd Piának nyújtotta, hogy szorítsa oda, majd javasolta a nőnek az ülést. – Most várni, csillapodni – biccentett a többiek felé. Feladatának befejeztével végtelen szomorúságot sugárzó arccal nézett körbe a környéken, és nehezen vette rá magát, hogy ne szaladjon oda valamelyik járókelőhöz segítségért.
Minden jó lesz. Minden szép lesz.
De ebben még Monday sem bízott, teljes szívből, igazán. A melankólia, mint legjobb barátja, teljes erővel megérkezett, és nem hagyta nyugodni. Soha nem hagyta nyugodni. |
Társalgás közben igyekezett minden jelenlévőt szemmel tartani, de nehéz volt egy embernek egyszerre ötre figyelnie. A sebesült nőt figyelve megfogalmazódott benne a gondolat, hogy esetleg segítenie kellene neki. Ő tényleg szeretett volna segíteni, de végül ezt egészen addig halogatta, amíg Pia a földre esett. Ekkor előlépett és a kezét nyújtotta, hogy felsegíthesse. Amennyiben elfogadta a segítséget, mellette állt még pár pillanatig, hogy biztosan megálljon egyedül is, majd visszalépett az eredeti helyére - ahonnan jobban átlátta a társaságot. Ha nem fogadta el, egy vállrántás kíséretében lépett hátra. - Jó lenne, ha látná önt egy orvos... talán be kellene kísérnünk egy kórházba. - A többesszámról eszébe jutott az erősítés Remélem gyorsan ideérnek. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még mellettük.
Rezzenéstelen arccal hallgatta végig a férfit. Nem tudta, hogy mennyire hihet neki, ő alapból senkiben sem bízott. - Nem szeretnék a rendfenntartók hatékonyságáról vitatkozni önnel. Fogalmam sincs, hogy kik maguk, de megnyugtathatom, panaszt tenni nem fogok. Valamit, remélem a többi rendfenntartó valószínűleg egyetért velem abban, hogy a feletteseink parancsait kell követnünk, és nem pár vadidegenét, akik be sem tudják bizonyítani, hogy igazat mondanak-e, csupán könnyedén dobálóznak a nevekkel. – Hangja határozott volt, de közben azon tűnődött, hogy ki az a John Linwood. Tudta, hogy hallotta már ezt a nevet, de kellett neki pár hosszú pillanat amíg rájött, hogy ki is lehet. Sosem érdekelték túlzottan a város ügyei, csak a minimumot tudta, amire feltétlenül szüksége volt, szinte semmivel sem többet. Ellenben sokkalta jobban érdekelte a kinti világ.
Halk sóhaj tört fel belőle, amikor Monday közölte, hogy nincsenek nála a papírjai Túl egyszerű lenne, igaz? És persze újoncként az adatbázishoz sem férek hozzá...
Ne... csak ne kezdj el bőgni...! - Ha igaz, amit mond nem kell félnie, nem fogják bántani önt – Az ő részéről ennyire tellett, ha meg kellett nyugtatni valakit. Nem volt érzelgős típus – senkit sem terhelt a saját problémáival, de akkor őt is hagyják békén. Felpillantott az őt fogva tartó férfira, majd vissza Mondayre - Ez esetben, ha nincs önnél az igazolópapírja, vethetnék egy pillantást a tarkójára? Csak a vádak tisztázása érdekében. – Remélte, hogy a lány tarkóján semmilyen tetoválás sem éktelenkedik majd, és úgy valamivel gyorsabban végezhet. Pia hozzáfűzött magyarázatára gépiesen elmosolyodott - Ez nagyszerű. Akkor gondolom nem okoz önöknek problémát, ha befáradnak velem a közeli kapitányságra, ahol megszerezhetik a még szükséges irataikat. Ha valóban ártatlanok, nincs mitől tartaniuk..
Pia küszködései láttán Mondayra pillantott - Össze tudná őt kaparni annyira, hogy el tudjuk vonszolni a kapitányságig? - remélte, hogy igen. Számára egyszerűbb lenne elvinni őket oda, majd átpasszolni egy társának. Közelebb ment volna segíteni, de nem akart az idegen nő vérében tapogni, főleg nem összekenni magát vele. Főképp ha nemrég érkeztek a városba... Ki tudja milyen betegségeket hordoznak? Különben is, ha még meg is tette volna, az elsősegély nyújtás is távolabb áll tőle, részben amiatt, hogy nem sok empátia van benne idegenek iránt. Meg úgy általában, más emberek iránt is.
Türelmetlenül tekintett körbe, a tömegben fekete egyenruhák után kutatott. Halvány mosollyal jelezte, amikor végre talált egyet. Gyorsan visszafordult az ötös csapathoz. Örült, hogy végre megérkezett az erősítés és átveszik tőle őket. Legalább is erősen reménykedett ebben... |
Az egész olyan gyorsan történt, hogy a becsapódással egyidőben az elkommunizált kés a földre hullott, és élesen koppant a jól karbantartott betonon. A nő azonban a saját orrának reccsenésén és a fülének csengésén kívül már nem igazán hallott semmit. Ha beleszólása lett volna, ő szívesen szunyált volna egy jót ott helyben, fejét a taxi tetején pihentetve, csak hagyják békében meghalni. Jelenleg is csak a fájdalom tartotta ébren, és talán az enyhe döbbenet a férfi rettentő erejének megtapasztalása nyomán. Nos, legalább nem aludja át a következő kört – a pasas a hajába markolva kirántotta a fejét a lenyomatból, amit az arca hagyott a fémben, és minden bizonnyal még több kárt tett volna abban a szegény kocsiban, ha valaki nem lép közbe.
Amint a tartását is biztosító szorítástól megszabadították, Pia először hátratántorodott, majd kis híján egyensúlyát vesztve a kocsinak ütközött, és hátát nekitámasztva igyekezett ottmaradni. A vér megállás nélkül ömlött az orrából, vörösre festve a tenyerét. Ujjaival megtapogatta az arcát, majd bambán meredt a kezeire. A fájdalom ekkor hágott tetőpontjára, és a nő kapkodott a levegőért, de oxigén helyett inkább vért nyelt. Talán még egy-két fogat is. Az a helyzet, hogy soha az életben nem ütötték még meg.
A teste feletti irányítása nagyjából zéró volt, de hamarosan eljutott odáig, hogy felfogja, ami körülötte történik. A tekintete lassan a mellette kezdődő párbeszéd résztvevőire vándorolt, bár a beszélgetésnek csak foszlányai tudatosultak benne. Hamarosan figyelmes lett a bizalomgerjesztően feketéllő egyenruhára. Várjunk… Ez egy rendfenntartó. Ha meglátja, milyen állapotban van, kórházba akarja majd küldeni, ahol minden adatát fel fogják venni, és ezt természetesen Pia minden áron elkerülte volna.
Android. Mindössze ennyi jött át a szűrőn, és Piát rögvest elkapta a menekülési kényszer. Elkerekedett szemekkel, de még mindig kábán igyekezett ellökni magát a kocsitól, hogy a kormányhoz botorkálhasson. A helyből esélytelen terv rögtön füstbe ment, mivel Pia nem vette számításba a járdaszegély és az utca szintkülönbségét, és minden elszántsága ellenére a földön kötött ki. Ez már ismerősebb helyzet, de általában a tequila üti ki ennyire, nem pedig valami nindzsa bérgyilkos rohadék. A kezét felemelve jelezte, hogy az ég-világon semmi baja, és mindenki folytassa csak, amit eddig csinált; ő majd egy vércsíkot maga után húzó csiga módjára elkúszik hazáig, csak felejtsék el, hogy valaha is itt volt. Akármilyen csábítóan is hangzott, szerencsére volt még olyan józan, hogy felismerje ennek az ötletnek a kivitelezhetetlenségét, így nem is nagyon moccant tovább, amíg fel nem kaparták a betonról.
Feltételezve, hogy ez hamarosan bekövetkezett, Pia arrafelé bukdácsolt, amerre rángatták. Ilyen állapotban ha akarna sem tanúsíthatna ellenállást. A szavak formálása a vártnál nagyobb kihívást jelentett a számára, úgyhogy remélte, az állapota beszél majd helyette. Rájátszani nem akart, nehogy egyenesen a kórházba szállítsák.
– Berlinből jönni barátnővel. – szólalt meg Pia és Monday vállára tette a kezét. – Azt hinni, ők lenni Linwood emberei, és segíteni papírokat szerezni. De ők hazudni, megpróbálni elrabolni! Vier kést dobni, de mi elfutni!
Hatásosabbak, mi? Ha négy dobókés nem tette meg a hatását, akkor a kiképzésed sem. – fintorgott, míg a férfi beszélt. Bár tudta, hogy Cyra jelenlétében egyikőjük sem fogja tovább dekorálni az arcát, inkább nem pazarolta a maradék életerejét beszólásokra. A feltörő halk röhögést rögtön megpróbálta köhögésnek álcázni, majd elhajolva kiköpte a szájában összegyűlt vért. Vonzó. Hát folyik ilyen cucc androidból, Biztoshölgy? |
Monday ösztönösen pillantott vissza a felborított konténerre, és látván, hogy a hirtelen felbukkanó akadály egyáltalán nem töltötte be szerepét, a hőn szeretett széldzsekijét is hátradobta, amely az egyik férfi arcába csapódott. Ám ez sem bizonyult tartós megoldásnak, az eltalált illető még futtában megszabadította magát a kilátásában korlátozó ruhaneműtől, és az előbbinél agresszívebb arckifejezést öltött fel. Az android élesen szívta be a levegőt a száján keresztül, a páni félelem teljes mértékben eluralkodott rajta, amely továbbra is görcsként volt jelen a gyomra tájékán.
A dobókések láttán a lány élesen felsikoltott.
– Nincs – lihegett Monday Pia be nem fejezett kérdésére, majd a hacker határozott utasítása szerint a kérdéses kereszteződésnél balra fordult. A számára újdonsült látvány szemkápráztató volt Monday számára, és biztosra vette, hogyha Pia nem ragadja meg, helyzettől függetlenül megáll elcsodálkozni az emberek sokaságán. Noha, népesebb környéken dolgozott, mint pincérnő, számára a napok mindig hajnalkor kezdődtek, mikor még éledezett a város, és éjjel fejeződött be, mikor már valamennyire kihalt a környék.
Hunyorogva pillantott a taxiállomás táblájára, és akárhányszor csak nekiment valakinek, sűrű bocsánatkérésekbe kezdett. Jó néhányszor kapott egy-egy morcos nézést, amelyet Monday igyekezett nem a szívére venni, ám akaratlanul is beleivódtak ezek a pillantások az emlékezetébe, s fogják kísérteni több éjszakán keresztül.
Mert élni fogok. Ugye? Csupán a taxi elkobzásánál vette észre Pia lopott kését, amelynek láttán elkerekedtek a szemei, s már csak azért is behuppant az autóba, csakhogy szemtanúja legyen a nő bántalmazásának. Egy újabb, az előbbinél is hangosabb sikoly hagyta el Monday torkát, a szemeiből a könnyek megállíthatatlanul patakzottak, s végtelen lelkiismeret-furdalás költözött belé, amely egy pillanatra sem hagyta nyugton.
– Hagyni békén! Engem bántani helyette! – Automatikusan térképezte fel Pia sérüléseit, s nyúlt volna, hogy segíthessen és elláthassa, pontosan úgy, ahogy arra beprogramozták, viszont az egyik a négy férfi közül a hajnál fogva rángatta ki az ülésről, hogy aztán a békefenntartó elé lökhesse, kimondva a Monday szempontjából halálos ítéletet.
– Ez egy keresett android. Ez – bökött az állával az android felé undorodva –, meg a másik ellenállást tanúsított. A békefenntartókkal ellentétben mi más módszerekkel dolgozunk, amelyek némely esetben jóval hatásosabbak, kisasszony. Ám, ha úgy érzi, nyugodtan tehet panaszt John Linwoodnál – biccentett, s látszólag tökéletesen meg volt elégedve az elvégzett munkájával. Habár, Mr Linwood említése pusztán blöff volt, hiszen még az életben nem látta azt a fazont, csak nem akaródzott neki békefenntartókkal összeakaszkodni.
Monday kitágult pupillákkal bámult rá Cyrára.
– Nem lenni nálam igazolópapír – vallotta be egész testében remegve, s menekülőút keresése helyett Piát nézte. Bizonytalanul tett egy lépést felé, viszont az előbb felszólalt a karjánál fogva rántotta vissza, a tekintetével üzenve, hogy meg ne moccanjon. Evans ráhúzta a tenyerére az indigókék színű pulcsijának ujját, és úgy törölte le az arcáról a könnyeit. – Én lenni átlagos ember, aki jönni kívülről, és nehezen beszélni angol. Elengedni, kérem. Őt is – mutatott Pia felé. – Segíteni rajta. Tudni ápolni. Hinni magának jó szívében. Ők lenni rosszak és bántani legjobb barátom. |
Cyra volt olyan szerencsés, hogy már nagyjából egy éve kiképzés alatt áll, rendfenntartónak készül. A felettesei szokás szerint némiképp ki is használják az újonccsapatot, például járőrözni küldik őket gyakorlat címszó alatt, így a korábban említett keményen dolgozó személyek kávéjukat - jobbik esetben azt, és nem egyéb becsempészett cseppfolyós vagy egyéb halmazállapotú anyagot - szürcsölgetve töltik az idejüket. Pontosabban az újonccsapat között ez a hír terjengett, ő a tényleges igazságot nem tudta, de nem is érdekelte, neki attól még engedelmeskednie kell... legalább egy bizonyos szintig.
Az egyetlen dolog amit Cyra élvezett ebben az, hogy egyenruhában mászkálhat az alvilág tömegében. Élvezte az emberek reakcióit, amint meglátták őt benne. Nem mindenkinek sikerül lepleznie az uniformis okozta félelmet, döbbenetet vagy hasonló hirtelen feltörő érzelmeket. Ha éppen abban a pillanatban nem is tesznek valami illegálisat, a többség mégis felidézi régebbi bűntetteit, ami miatt még számon kérhetik őket. Annak ellenére, hogy élvezte ezt a fajta felhajtást maga körül, mégis szívesebben teljesített volna valami izgalmasabb feladatot, amiről a jelenlegi rangjával csak álmodozhatott.
Az egyenruhás lány a főút mentén haladt, a taxiállomás felé közelített. A rábízott feladat nem lelkesítette, de az életkedve egy részét visszaadta a nyüzsgő tömeg. A koszos, rongyos ruhákban mászkáló, kis helyre összezsúfolódó tömeg és a dohos, nyomasztó légkör az otthonára emlékeztették. Számos visszataszító dolog mellett mégis, ha valaki eléggé figyelt, megtalálhatta ezekben is a szépséget. A romos épületek különleges hangulatát fokozta a rajtuk ékeskedő grafitik sokasága. A legtöbb ember nem így képzeli el a a helyet, ami a béke és szeret fészke kellene legyen, de Cyra számára talán az volt az utolsó hely, ahol igazán boldog volt. Odakint sokkal szabadabbnak érezte magát és az is volt - sokkalta kevesebb szabálynak kellett megfelelnie, mint itt, a burkon belül. Igaz, mikor kint élt ő még kicsi volt, nem fogta fel teljesen az akkori életük veszélyeit és az idő is szépített az emlékein. Mindez már mindegy volt - büszkesége nem engedte meg neki, hogy megpróbáljon visszatérni oda, bármennyire is hiányzik neki az otthona.
A tömegben nem tűnt volna fel Cyranak, hogy két üldözött személy éppen egy taxit próbálnak ellopni onnan, hiszen a sofőr kiáltása beleolvadt a sokaság zajongásába - ám az az összetéveszthetetlen hang, amikor egy koponya egy fémes tárgynak ütközik, némiképp elütött ez emberi hangszíntől. Kicsit gyorsítva léptein utat vágott magának. A fekete ruhás férfit hirtelen érhette az érkezése, egy magabiztos rántással leszedte őt a nőről. A másik két férfi is pár pillanatra elfelejtette, amit éppen tenni akart. Cyra arcán a megszeppentségük hatására féloldalas mosoly jelent meg - de nem az a szokásos érzelem teli, hanem rideg, mintha ő is csak egy élethű robot lenne, ezt a hatást csak fokozták zordnak tűnő íriszei.
Magában mosolyogva gyorsan végigfuttatta, hogy mit tehet velük, hol is lenne az a bizonyos határ... de még mielőtt végrehajthatta volna az elképzelését, az egyikőjük gyorsan - számára túl gyorsan - felocsúdva a meglepettségből hirtelen megszólalt. Azt állította, hogy az egyik nő a taxi körül keresett android. Egy gyors pillantást vetett az említettre Ch, remek... miért nekem kell ilyen marhaságokkal foglalkoznom? A sikátorok közt kellett volna maradnom. - Ettől még az erőszak alkalmazása nem megengedett. - hadarta a férfiaknak a részben bemagolt szöveget. Cyra unottan felsóhajtott, majd Mondayra szegezett tekintettel megszólalt - Kérem, igazolja magát. - Amint kimondta erősítést hívott, de közben igyekezett szemmel tartani mind az öt embert. Pár rendfenntartó a közelben tartózkodott és szabad volt Miért nem ők vették észre ezt a bandát?
Miközben válaszra várt, azon tűnődött, hogy a másik nőnek mégis mi köze van ehhez az egészhez. Csak ekkor jutott eszébe, hogy megsérült. - Jól van? - A hangjában nem volt semmiféle empátia, inkább csak mint leendő rendfenntartó, muszájból tette fel a kérdést. |
Ha Pia tudta volna, hogy maratont kell majd futnia, nem a kedvenc fekete bőrbakancsában jön.
– Hé! – kiáltott utána egy felháborodott járókelő, akit a nő az imént izomból egy másik gyalogosnak lökött, hogy utat törjön. Úgy tűnt, Monday-nek határozott elképzelése volt a legmegfelelőbb menekülési útvonalról, így Pia (az android feltételezhető rejtett GPS-berendezésben bízva) a sikátor felé vette az irányt.
Amint a szűk utcába ért, hátrapillantva észrevette, hogy Monday nemes egyszerűséggel megállt az út közepén.
– Mi van? – torpant meg inkább a rémülettől, semmint a fizikai megerőltetéstől zihálva. – Miért álltál meg?
Ami ezután történt, arra álmában sem számított volna.
Nem elég, hogy ezeket a két lábon járó számítógépeket emberi kültakaróval vontuk be. Nem elég, hogy emberi érzelmekkel töltöttük meg őket. Nem. Még olyan különleges, egetverő hülyeséget is sikerült beléjük ültetnünk, amelyet egészen idáig csakis az emberi faj birtokolt.
És én még a mesterséges intelligenciától tartottam.
– Hát jó. Szia! – vágta rá egy bólintással, majd sarkon fordult és az ellenkező irányba kezdett sprintelni. Végül is szerencsés fordulatot vettek az események, hiszen neki ebből nem származhat kára: ha Monday-t keresték, akkor az ügy megoldva. Ők megkapják, amit akartak, Pia pedig megéli a holnapot. Ha pedig Pia kell nekik, Monday akkor is lefoglalja őket egy ideig, ami jókora előnyt jelenthet. Igen, ez így teljesen korrekt.
De Monday már átutalta a pénzt, és Pia sosem hagyta, hogy az ügyfelei elégedetlenül vagy holtan távozzanak. Ha valamibe belekezd az ember, akkor azt illik befejezni. A bakancsok egyre lassabb ütemben értek földet, és a sprintből fokozatosan kocogás lett. Igen, csakis az üzlet volt az oka, hogy Pia hirtelen visszafordult.
Most már egészen biztos volt benne, hogy ezek az emberek nem BDIS-esek, úgyhogy ha el is kapják őket, legalább viszonylag hamar megszabadulnak tőlük, és nem hónapok alatt kell majd éhen halniuk odakint, a sivatagban. Persze Piát ez kicsit sem vigasztalta, hiszen egyáltalán nem állt szándékában feldobni a talpát.
– Bocs a zavarásért, csak itt felejtettem valamit. – szólt Monday mögül érkezve, akit a négy férfi idő közben bekerített. Ezzel nagyjából egyidőben karon ragadta a szintetikus bőgőmasinát és magával rántotta a sikátorba.
– Ez menő volt. – jegyezte meg magának rohanás közben, majd leborított egy konténert, ami mellett elhaladtak. Egy macska erre feljajdult, mire Pia feje reflexből 180 fokos fordulatot tett, hogy ellenőrizze a számára legszentebb élőlény állapotát.
A macska túlélte, az üldözőik pedig gond nélkül ugrották át az akadályt.
– Oké, ez béna volt. – jegyezte meg. Ha Monday felvette az iramot, akkor végre eleresztette és igyekezett gyorsítani a tempón. A hatosfogat vészesen közeledett a sikátor vége felé, ahol választaniuk kellett a jobb és a bal között. Persze a téglafalba rohanás is egy opció; a Harry Potterben legalábbis működött.
– Nincs valami rejtett terminátor-gépfegyver a karodban, vagy… – kezdte, ahogy az elágazás előtt hátrapillantott az üldözőire, de nem érhetett a kérdés végére, mivel négy dobókés suhant el a feje mellett és állt bele az előttük lévő zsákutcát ékesítő propaganda-poszterekbe. Az egészben a legjobb az, hogy mind a négyet ugyanaz a csávó dobta, egyszerre. Pia elkerekedett szemekkel kapta előre a tekintetét és csak reménykedni tudott, hogy egyik sem nyisszantott le a hajából. És hogy a következő adag nem nyisszantja le a fejét.
Na, ez tényleg menő volt, azt azért el kell ismerni.
– Balra! – kiáltott és útközben letépett egy kést a falról, majd balra kanyarodott. Ez a sikátor rövidebb volt, és egy népesebb főutcába vezetett. Valószínűleg közvetlenül az alsó kerület határán voltak, mert itt már voltak betonutak és a tömegnek időnként oldalra kellett húzódnia ahhoz, hogy egy kocsi elhaladhasson.
Amint kiértek a sikátorból, Pia karon ragadta Monday-t és a tömeg sűrűjébe vetette magát. Mindketten elég apró termetűek voltak ahhoz, hogy beolvadjanak.
– Ha elérünk ahhoz a táblához – egy nem messze virító tábla felé bökött, amin a TAXIÁLLOMÁS felirat állt –, befordulunk és szerzünk egy taxit.
Persze azt egy szóval sem említette, hogy oda fog menni egy kliensre várakozó taxisofőrhöz és egy lopott késsel hadonászva követeli majd tőle, hogy hagyja el a járművet. Taxit bérelni ugyanis csak a személyazonosság igazolásával lehet, ráadásul kápé híján virtuális úton történne a fizetés, amit Pia minden áron elkerülne. Nincs az az Isten, hogy ő vagy Monday legálisan szerzett pénzből megengedhesse magának a furikázást, ami a kormánynak is szemet szúrna. A rohadékok.
– Szállj be! – szólt Monday-nek a kocsi túloldaláról, miután a sofőr gond nélkül együttműködte átengedte neki a volánt.
Ez könnyen ment, suhant át az agyán a gondolat, mielőtt valaki hátulról úgy beleverte volna a fejét a kocsi tetejébe, hogy az be is horpadt. De azért nem annyira, mint Pia arca. |
El kell tűnni arról a helyről. Örökre. Ez a két mondat olyan elcsodálkozást váltott ki Mondayből, hogy nem is fogta fel egészen a kialakult helyzet súlyosságát. Benne a túlélőösztön csupán annyira dolgozott, amennyi szükségesnek bizonyult; elfutott, mikor rá nézve károsító események készültek történni a környezetében, s mindezt olyasmiféle ösztönből tette, hogy végig sem gondolta az ok-okozati összefüggéseket. Tudta, hogy neki rossz, amiért androidként jár-kel Washington DC-ben, sejtette, hogy nem mindenki kíván neki tiszta szívéből jókívánságokat, mégis igyekezett megszépíteni mindent. A rosszakaratú személyek teljesen kívül estek a perifériáján, vagy ha mégsem, bennük is a szépet és a jót kereste.
Hitt abban, hogy mindenkiben rejlik egy aprócska jóság, amely csupán a csírázásra és a reményszikrára vár, hogy kiteljesedhessen. Monday pedig szerette megadni másoknak a második esélyt, hogy megmutathassák, közel sem azok a velejéig romlott, gonosz egyének, akiknek mutatják magukat.
A csodálkozást nem sokkal később leváltotta a jeges rémület; az android belekapaszkodott az asztallapba, amely mintegy egyetlen szilárd tárgynak bizonyult a közvetlen közelében. Félig-meddig fuldokolva, pánikszerűen kapott levegőhöz, az egyenletes légzését felváltotta a zihálás, ugyanakkor az előbbiekhez hasonlóan, kerülte Pia tekintetét. A torkában képződő gombóc szinte elviselhetetlennek és lenyelhetetlennek tűnt, ahogy az összeszoruló gyomor érzete is.
– Étterem – suttogta alig hallható hangon. – Nem tudni, ki hallani – rázta meg a fejét kétségbeesetten. Monday egyedül a személyiségváltoztatásra készült fel, amelynek így is nehezen rugaszkodott neki: Monday Evans, a fura nevű, külföldi lány alteregója számára azt az aránylag szabad, kötöttségektől mentes életet jelentette, amiért az elejétől fogva harcolt némán. A pénz nem jelentett számára semmit, pusztán eszköz volt a kezében a megélhetéshez és a tökéletes álcához, hogy elhitesse a többiekkel, nem az, ami valójában. Azonban az azon vásárolt értéktárgyak, melyek mások szemében egyszerű ócskaságoknak tűnhettek, végtelenül fontos volt neki. Habár, nem a bútorai és a ruhái között rejtegette a Szent Grált, ami láttán nyilván a fél lakosság a szívéhez kapott volna, mégis úgy tűnt, mintha egy komplett életutat dobtak volna ki az ablakon, búcsúzás nélkül.
Ez a gondolat mélységesen megterhelte Mondayt, olyannyira, hogy képtelenségnek tűnt gátat szabni a szemében feltoluló könnyeinek. Fittyet hányva a közönségre, felhúzta a térdeit, átölelte a karjaival, az arcát pedig elrejtette a közönsége elől.
Pia legközelebb az ikrek említésénél láthatta az android enyhén kivörösödött arcát; a trauma valamelyest átvonult rajta, és még egy halovány mosolyt is sikerült kicsikarnia magából. Nem tudta pontosan meghatározni, miért, ám őszintén kedvelte Piát, és tettre készen megállapította magában, hogy legközelebb ott fog segíteni a nőnek, ahol csak tud. Mindenféleképpen viszonozni szerette volna a szívességet, amelyért nyilván fizetett, azonban a pénzösszeg annyira értéktelennek tűnt Monday szempontjából, hogy valami különlegesebbel akarta megtölteni. Azt ugyan nem sejtette – a felhasználója viszont annál inkább tudta –, hogy maximum útban lenni tudott, azt azonban tökéletesen és hiba nélkül.
– Nem hallani még olyanról. De tudni, hogy hasonlítani egymásra. Vajon hogy különböztetni meg őket? – Talán olyan kóddal, ami az én tarkómon is van. Monday automatikusan a tetoválássá átalakított kódsorhoz nyúlt, és lelapította a rövid, kócos, fekete színű haját.
Pia célozgatását nem tudta értelmezni. Nagyokat pislogva kísérte végig, hogyan öltözik fel a nő és indul kifelé, egyedül a négy férfi talpra ugrásánál kezdte el kapizsgálni, hogy az emberek általában nem így szoktak viselkedni. Buzgott benne a vágy, hogy visszaszólhasson valami frappánsat a férfinak, azonban ezt két dolog is megakadályozta: egyrészt, nem volt bátorsága, másrészt… nem jutott eszébe semmi. Mindenesetre felállt a székéről, magához szorította a széldzsekijét és az eperturmixát, aminek a fele kilöttyent a rántás következtében.
Monday eltátott szájjal bámult vissza a férfiakra, akik az akciót követő sokkjukból hamarost felocsúdtak és utánuk eredtek (a pincérnő minden bizonnyal a pénz behajtásával is megbízta őket, ha már benne vannak egy kis lóti-futiban). Evans – függetlenül attól, hogy a menekülőtársa fogta-e a fejét a létfontosságúnak bizonyuló eperturmix ottlétén vagy sem – sikkantva hajította hátra a poharat, megijedve az arckifejezésüktől, amely céltalanul ért földet és tört szét. Úgy tűnik, a célzás nem az erősségem.
– Mit tenni? – kérdezte félig hörögve, majd, ha Piának nem akadt jobb ötlete, Monday megpillantott egy jobbra eső sikátort, és ellenkezést nem tűrően abba az irányba igyekezte terelni őt. Kisvártatva az android is követte, de előtte a férfiakkal szemközt fordulva felmérte valamennyire a távolságot.
Miattam került bajba, nézett bocsánatkérően Piára.
– Lehet, hogy én itt maradni. Nekem úgyis befellegzett, te menekülni biztonságba. Értem nem lenni kár – mondta ki végül az első eszébe ötlő gondolatot. Kész lett volna feláldozni magát. Szívesség egy szívességért. |
Monday szipogásának egy kávéautomata berregése és Pia szörcsögése szolgált aláfestésül. A nő érdeklődve figyelte az android arcát, és magában drukkolt, hogy elbőgje magát. Nem azért, mert mások szenvedése örömet okozott volna neki – egyszerűen csak sosem látott még androidot sírni. Vajon bevörösödnek a szemeik? Vajon kipirul az orruk hegye? Vajon meddig mentek el a tervezői, mennyi pénzt öltek a megépítésébe és milyen céllal hozták forgalomba?
Pia csak nézte, ahogy az android könnyeivel küszködik, és felébredt benne ugyanaz a csodálat, amit egy tökéletesen meghamisított festmény láttán érez az ember. Az ecset vonásai, a festék domborzata mindenhol a helyén, de a művész aláírása megegyezik egy multinacionális vállalat márkanevével, hiszen ezek a teremtmények egytől egyig tömeggyártott mesterművek.
És most üldözik és darabjaikra szedik őket.
– Értem. – mondta végül teljes komolysággal, miután már a lelket is kiszívta a turmixospohárból. Itt rövidke hatásszünetet tartott, majd közelebb hajolt és folytatta. – Ismerek valakit, aki segíthet, de előbb el kell tűnnöd arról a helyről. Örökre. Nem teheted be oda a lábad soha többé. – homlokát kérdőn ráncolva várt valami jelére annak, hogy Monday megértette és a fejébe véste ezt a fontos szabályt, majd ismét hátradőlt és bekapott egy ketchupban ázó sültkrumplit.
– Túlságosan feltűnő lenne, ha hirtelen megjavulna a beszédhibád. Persze a felmondásod is feltűnő lesz, de nem fognak megtalálni, úgyhogy teljesen lényegtelen. – csámcsogott, majd egy újabb sültkrumplival Monday felé bökött. – Először is: hányan hallották azt a beszélgetést? Minél többen, annál nagyobb az esélye, hogy valaki leadta a drótot a dirinek. Márpedig ha így történt, akkor bizony nyakig vagy a szarban, mert most is téged keresnek. Tudják, hol laksz, hol dolgozol, mikor van kajaszüneted, hogy hívják a kutyád... Minden adott, és már csak arra várnak, hogy hatótávolságon belülre kerülj. Haza már nem igazán mehetsz, de az androidbújtatós csomagomnak része az ideiglenes szállás, és tudok valakit, aki egy rongyért még a cuccaidat is kimenti onnan, úgyhogy emiatt ne tépelődj. – végre a szájába vette a hamburgert, így Monday-nek maradt egy kis ideje a hallottak feldolgozására. Már nem mintha Pia komolyan elhitte volna, hogy az androidnál van feles ezer dolcsi, de ez így szokás arrafelé: reklámozni kell a hálózat többi tagját. A kapcsolatok mindig jól jönnek.
A nő annyi ideig táplálkozott, hogy már úgy tűnhetett, vége is az üzleti megbeszélésnek. Azonban Pia egyszer csak nyögött egyet, mint aki mondani készül valamit, csak még tele a szája.
– De mázlidra én is itt vagyok, így a lebukási esélyeid hosszú távon is nagyjából egy négyes ikrek természetes úton történő megfogantatásának esélyével lesznek egyenlők. Ha mindig a kávézó öt kilométeres körzetén kívül maradsz és frizurát váltasz, vehetjük őket ötös ikreknek is. Te láttál már ötös ikreket? Én még nem. – mondta, láthatólag nagyon biztosan a saját dolgában.
Egy sültkrumpli éppen úton volt a szája felé, amikor figyelmes lett a tényre, hogy a Monday háta mögött ülő férfi a maga elé tartott étlap mögül figyeli őket. A sültkrumplin lassan kérődzve tekintett körbe a helyiségben, és hamar rájött, hogy az egész helyiséget ugyanilyen érdekfeszítőnek találhatta a beszélgetést – vagy éppen valamelyikük személyét. Hogy ki a more wanted, az jelenleg kérdéses.
Az ilyen helyzetek kedvéért ül mindig az ajtó közelébe, a fal mellé. Jobb félni, mint megijedni, ugyebár.
– Ó, már ennyi az idő? – ámuldozott a faliórára pillantva. – Te jó ég, mindjárt vége az ebédszünetünknek. A főnök ki fog nyírni! – pattant fel. Miközben sietősen magára öltötte a dzsekijét, elkerekedett szemekkel meredt Monday-re és fejével alig láthatóan az ajtó felé biccentett, majd megindult az ajtó felé.
– Hé! Remélem, nem terveznek fizetés nélkül távozni! – szólt oda barátságtalanul a rágógumit csócsáló pincérnő, mire Pia reflexből megtorpant és hátrapillantott.
– Ezek a mai fiatalok… – dörmögött az étlapja mögül a fura pasas, és lassan feltápászkodott. Úgy nézett ki, mint aki nagyon büszke arra, hogy végre teljes méretében tornyosulhat a többiek fölé. Megszólalására a környező asztaloknál többen felröhögtek.
– Hölgyeim, hol marad a jómodor? – szólt egy másik férfi, majd felállt... És vele együtt talpra ugrott a bisztró összes többi vendége, pontosabban négy megtermett férfiember. Ezek nem rendfenntartók, annyi szent.
Pia keze eddig a kilincs felett lebegett, míg a nő azon tépelődött, most mégis mi a franc legyen. Ha odakint belebotlanak egy hatósági személybe, akkor nekik annyi – márpedig ezúttal elkerülhetetlen a feltűnés. Viszont ha idebent maradnak, ki tudja, mi vár rájuk.
A lehetőségeket mérlegelve a kisebb rossz mellett tette le a voksát. A feszült csendet csilingelés törte meg, ahogy Pia feltépte az ajtót és Monday-t is magával rántva menekülőre fogta. |
Monday kezdeti idegessége egy csapásra elszállt Pia mosolya láttán, és a megkönnyebbülés végtelen nyugalommal töltötte el. Automatikus mozdulatokkal hámozta ki magát a széldzsekijéből, amelyet a széke háttámlájára terített, mielőtt Piának engedelmeskedve lehuppant volna a székre. Kék szemeit tágra nyitva forgatta a fejét hol a jobb, hol a bal irányba, alaposan megszemlélve minden egyes zugot és helyiségben tartózkodó egyént, ám nem az ellenséget és a veszélyt kereste bennük. Szerette csodálni az emberi lényeket, a hibátlan működésüket, hogyan végzik el a kötelességüket és miként viszonyulnak apró-cseprő dolgokhoz. Számára mindig rejtett valami különlegességet, fel nem fedezettet a világ, amin álmélkodni lehetett.
Ugyanilyen tanulmánynak minősült Pia is; a külső jegyeket felfedezve megállapította magában, hogy minden bizonnyal kitűnő egészségnek örvend, barátságossága pedig felszabadultabb, szívből jövő mosolyt csikart ki Mondayből. Legalábbis az android belül így érezte magát; a nap minden egyes percében képes lett volna táncra perdülni, hogyha nem előítéletes embereket ismerhetett meg.
– Eperturmix? – pislogott értetlenül. – Nem ismerni. Biztos lenni jó – bólogatott, leginkább magának, semmint Piának, kicsit győzködve magát. Elképzelése sem volt arról, milyen lehet az eper íze. Egyáltalán hogy nézett ki az eper? Milyen a színe, a szaga, az alakja és a halmazállapota? Esetleg… Monday szemei az előbbinél jobban is elkerekedtek. – Ugye nem lenni mérgező?! – hajolt Pia felé rémülten.
Amennyiben kapott valamiféle megnyugtató választ, a szemeit lehunyva helyezkedett vissza az eredeti pozitúrájába; ha nem, akkor a kirohanását követő néhány másodperccel később oldalra fordítva a fejét kiszúrta az őt meghökkenten bámuló férfira, és észrevette magát. Habár, ennek ellenére kicsit furcsállva méregette a kiérkező turmixát, majd Pia mozdulatait ellesve utánozta a társaságát. Jól megy.
A kavargó folyadékot figyelte, miközben a másik beszélt, enyhén balra biccentett fejjel. Hűha. Ez az eper? Többet kéne járnom kávézókba… Amint befejezte a kavargatást, az asztalon heverő étlapért nyúlt ki, és belelapozott. Csupán akkor pillantott fel, amikor Pia a horoszkópokat emlegette.
– Te barátkozni az alapján? – érdeklődött teljes nyíltsággal. – Vagy más is ezt tenni? – Az esetleges választ követően búskomoran ismét az eperturmixát kezdte el fixírozni. – Mi nyomni pici szív? Nem is tudni, hol kezdeni.
Az emlék hatására lebiggyesztette alsó ajkát, szemeibe könnyek tolultak. Pislogott egyet, mielőtt letörölte volna az arcát, eltüntetve az érzékenységének kezdetleges nyomait.
– Én csinálni baklövés. Dolgozni egy étterem, egyik vendég érdeklődni beszédhiba. Én mondani, én lenni külföldi, de vendég nem hinni. Vendég hinni, én lenni… az – kerülte el az „android” szó kimondását. – Nem akarni, hogy ez kiderülni. Tudni tenni valami? Ismerni valaki, aki tud beszédhiba kiküszöbölni? Én lenni nagyon elkeseredve, nem boldogulni a városban – hajtotta le a fejét búbánatosan, és a kezét kezdte el bámulni. |
Óramű pontossággal érkezett – ahogy mindig. Tisztában volt a lebukás valószínűtlenségével, de azért az ajtóban állva kétszer is végighordozta tekintetét a jelenlévőkön, ismerős arcok után kutatva. Igen, az adatbázisból memorizálta az összes rendfenntartó arcát, aki ebben a városrészben cirkálhat, akár civilben is. Jobb félni, mint meghalni.
Az ajtó csilingelésére felfigyelő arcok többségét látta már megfordulni erre, a maradék pedig nem rémlett neki semmiféle adatbázisból, úgyhogy beljebb került. Helyet foglalt, majd rendelt egy eszpresszót és egy hamburgert – ahogy mindig. A puzzle-t egy megfigyelő sem rakhatta volna ki másképp, mint a legevidensebb módon: ebédszünet. Semmiképpen sem illegális androiddal való megbeszélés a kliens személyazonosságának meghamisításáról. Már nem mintha bármelyik jelen lévő öreg motoros olyan lázasan kereste volna a többi vendégben a kivetnivalót, hiszen ebben a kifőzdében a többségnek rendesen izzadna a tenyere, ha egy hatósági személy találna betévedni az ajtón.
Pia épp azon dolgozott, hogy az utolsó csepp ketchupot is kipréselje a tubusból, így az android köszönésére csak azután érkezett válasz, hogy a tubus egy szellentéséhez hasonló hanggal kilehelte lelkét, és tartalma a sületlenkrumplikra pottyant.
– Semmi gond. – nézett fel nyájas mosollyal, majd végighallgatta a mentegetőzést. Örült, hogy Monday nem mutatkozott be, és így tettethették azt, hogy ismerik egymást. Miközben a lány monológját hallgatta, levont egy-két elhamarkodott következtetést arról, hogy nagyjából kivel lehet dolga. Beszédhiba, határozatlan kiállás, androidtól nem meglepő módon dekoratív megjelenés. Valószínűleg a kevésbé rutinos ügyfelek körébe tartozik, akiket nem kell véresen komolyan venni vagy félteni a konkurenciától, ezért a szörcsögés sem tabu a társaságában – gondolta, miközben a szájába vette a hullámos szívószálat.
– Persze, hiszen ezért vagyok itt. – válaszolta, hangjában barátságos könnyedséggel. – Csüccs! – gesztikulált a szemben lévő szék felé.
– Úgy látom, nagyon rád férne egy eperturmix. Nem valószínű, hogy eperből készül, de ez itt az egyetlen iható cucc. – egy mosoly és egy fintor keveréke villant át az arcán, mielőtt a mellettük elhaladó pincérnő után szólt, hogy hozzon egy eperturmixot Monday-nek. Jobbnak tartotta, ha rajta kívül senki sem hallja az androidot beszélni.
– Szóval, mesélj: mi nyomja pici szíved? – kérdezte, miközben a saját porturmixát kevergette és szemkontaktust teremtett. Nem szeretett androidokkal üzletelni; egyrészt nehéz figyelni a kliensre, ha tökéletes az arcberendezése, és mindig ugyanannyi idő telik el két pislogása között; másrészt ezek a dolgok nem csak az ő figyelmét keltik fel, hanem másokét is. – Már nem mintha nem tudnám kitalálni. Valószínűleg egy rutinművelettel orvosolható a probléma, de jobb, ha előbb beszélünk róla, nem? Már ha van kedved, persze. Ismerkedhetnénk is, de… – az asztal fölé hajolva suttogni kezdett. – nem hiszem, hogy van horoszkópod, és így nem tudom megnézni, hogy kompatibilisek vagyunk-e. Bocsika. – fejezte be, majd lassan hátradőlt és szörcsögni kezdett a szívószállal, lehetőséget adva a kliensnek a kifejtésre. A pénz már át lett utalva, úgyhogy neki aztán édesmindegy, de ritkán van olyan ügye, ami miatt élőben is egyeztetnie kellett a klienssel, úgyhogy kifejezetten érdekelte a dolog. Ha szerencséje van, mégsem rutinműveletet tartogat neki ez az egész. |
Egy angolos, ötperces késés.
Monday Evans sietősen haladt végig Washington DC alvilági utcáin, anélkül, hogy bármire is szentelt volna valamennyi figyelmet. Rettenetesen szégyellte magát, amiért megvárakoztatta a rá váró, s legnagyobb reményei szerint segítséget nyújtó Pia Rohrbachot, ám lelkiismeretét igyekezett azzal csitítani, hogy minden önhibáján kívül történt. Mint mindig, mikor valamilyen katasztrófa (leszámítva a természeti pusztításokat, azért mosta kezeit) bekövetkezett a környezetében az ügyetlenségéből fakadóan.
Remegő kezekkel fogta össze magán az elromlott cipzárú széldzsekijét, amely méret szempontjából kicsit túlméretezett volt rá, ezen felül élénk, rikító bugyi rózsaszínével felhívta a ruhaneműre, egyben a viselőjére is az érdeklődést. Régebben – úgy öt hónappal ezelőtt – még egy Hello Kitty matrica is díszelgett rajta, amit Monday könnyáztatott arccal kapargatott le az anyagról, miután a kollégái kigúnyolták a korához egyáltalán nem illő ízlését.
Persze, ahhoz előbb nem ártott volna, ha Miss Evans tisztában van azzal, a Hello Kitty milyen korosztályban számít menőnek.
Kifújta a levegőt, amolyan megnyugtatásképpen, amint megtorpant a Dinch&Coffee bejárata előtt, s mielőtt belépett volna, amatőr módon, látványosan körbenézett, látja-e valaki. Ugyan, a józan esze kapizsgálta, hogy ez nem feltétlenül számított jó húzásnak, főleg, gyanússá tette minden mozdulatát, azonban mindez nem ötlött fel Mondayben, így ösztönből cselekedett ostobán.
A küszöbön megtorpanva széjjelnézett, és ahogy megpillantotta Piát (legalábbis elmormolt magában egy „Légy szerencse!” mondatot, reménykedve, hogy ő lesz az), széles mosollyal az arcán lépett oda hozzá, majd intett.
– Bocsánat késés – biccentett felé sajnálkozóan. – Összejönni dolgok, remélem, te nem haragudni – bökött a társasága felé. – Magyarázat rejleni dzseki, de nem fontos. Tudni tárgyalni? |
[21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
