|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.01. 17:25 - |
A határ közvetlen közelében található a vasútállomás, ami általában kint meg is áll, a városba pedig csakis a kormány emberei engedhetik be a szerelvényeket, és annak utasait, minden rakományukkal. A szállítmányt szigorúan ellenőrzik, emellett pedig vigyáznak is rá, hiszen köztudott, hogy az állomás egy, a törvényenkívüliek nagylétszámú csoportjának törzshelyévé vált az évek folyamán. Gyakran erőszakosak, és nem egyszer kísérletet tettek már a teheráru eltulajdonítására. |
[4-1]
Ben csupán egy lenéző pillantást lövellt a közelben tartózkodó őrök felé; még ifjú, zsenge korában, amikor meg se fordult a fejében az illegális rádió gondolata, és még olyanokkal lógott, akiknek láttán egy normál erkölcsű embernek a szemöldökei fura rángásba kezdenek, párszor beleköpött képletesen a levesükbe. De legalább elmondhatták egymásról, hogy nem volt közöttük érzelembeli eltérés, hanem kölcsönösen utálták a másikat. Igaz, Benji legfőképp azért gyűlölte őket, mert a rendszer talpnyalóinak tartotta őket, amilyen a bátyja, Trenton is volt. S szerinte csak a vak nem látta, hogy a kormány által intézkedéseknek csúfolt valamik, amiket elkövettek, nagyjából olyan segítőjelleggel rendelkeztek, mint szarnak a pofon.
– Hát, ha a legjobb kereskedőt bízom meg az üggyel, nyilván nem robbanós cukorkát akarok a burkon belülre juttatni – meredt le Naidára félig-meddig hitetlenkedve, s egyúttal burkoltan bókolt a nőnek. Tapasztalatai szerint, ez kétféle reakciót váltott ki az emberekből: az egyik réteg elbizakodta magát, a másik pedig gyanakvóvá vált a bókoló féllel szemben, és Benji kíváncsi volt, Naida melyik kategóriába tartozott. Nyilván nem tartotta magát akkora őrültnek, hogy előzetes meggyőződés nélkül odadobja az adó-vevőket egy „Nesze, fogd a szajrét, és vidd!” mondattal, aztán zsebre dugott kezekkel, mint aki jól végezte dolgát, visszatér a kis bázisára, s közben időnként ugrik egyet, akárcsak egy mesefigura.
A csőbehúzásra csupán felvonta az egyik szemöldökét, és elismerően biccentett magában a kereskedő nyíltságát hallván. De ettől még lehet simlis. Merengve hintázott néhány másodpercig a lábain, mielőtt elindult volna.
– És mit gondolsz, mire használnálak fel? – tette fel a kérdést, miután elindult egy határozott irányba, több romos ház felé. A biztonság kedvéért hátrasandított, hogy meggyőződjön róla, a rendfenntartók nem fogtak szagot, mint a kopók, aztán újból Naidára tekintett. – A legjobb, ami eszembe jut, az, hogy felhúzlak nyársra, és megeszlek vacsorára. A kormány magasról leszarja, hogy te kint halsz meg, csak annak örül, hogy eggyel kevesebb éhes szájat kell etetnie. Vagy, el tudod képzelni azt a helyzetet, hogy egy rögtönzött bimm-bamm-bumm után beharangozom a rádióba, hogy szevasztok, van nálam egy kereskedő, ne keressétek tovább? – röhögött fel hitetlenül. Persze, a poén kedvéért néha belecsempészett az adásokba egy „Csellengők” nevű rovatot, ahol elsősorban kitaszított emberekről számolt be, s kínos precizitással és részletességgel számolt be az általuk elkövetett gyilkosságokról. Ahogy mondani szokta, a kinti élet nem egy szivárványos játszótér, ahol leesel a hintádról, és az emberek egymást eltaposva rohannak segíteni. Leginkább a „Halj meg, te köcsög, mert nekem is szar!” elvet vallják.
– Ha lenne egy tankom, akkor én magam mennék be a városfalon keresztül. A tankkal. Tökön-paszulyon keresztülgázolva, tojva bele, kinek a muskátliját tapostam le – vont vállat. Azt csak mellékesen tette hozzá magában, hogy elsőként Trentont kereste volna fel egy debil vigyorral az arcán, és újrakezdte volna vele a „Ki a menőbb, öcsifej?” kezdetű játékot. Hogy a rák enné ki a beleit.
Ismét hátranézett, immáron a romos épületek között, és a szemöldökeit összevonva vette tudomásul, hogy egy nem túl fess „úriember” a nyomukba eredt, szinte nyíltan. A szemeit forgatva torpant meg, és nyúlt a homokszínű bőrdzsekijének a belső zsebéhez, hogy elővegye a nagyon is éles lőfegyverét. A bal oldali rejtett zsebből elővette a tárat.
– Kezdenek az agyamra menni – magyarázott közben Naidának. – Vagy Máltai Szeretetszolgálatnak, vagy kirabolható baromnak néznek. Esetleg ismered az újdonsült barátunkat? Mert nem komálom a névtelen sírokat. Nem azért, mert lehangolóak, csak idegesítő, hogy egy olyan miatt kell a pokolban égnem, akit nem is ismerek. Vagy, ahogy mondani szokás: kövesd el azt, ami miatt kiraktak a burokból. – Azzal unott fejjel, szinte morcosan hátrafordult, kérdezés nélkül felemelve a pisztolyt, egyből becélozva a toprongyos férfit. – Két percet adok, hogy eltűnj a szemem elől, seggfejkém, különben lyukat lövök a füledbe! Világos? – A száműzött férfi kitágult szemekkel két lépést hátrált, majd jobbra fordult és elfutott. – Én is így gondoltam.
Az, persze, egyáltalán nem merült fel Benjiben, hogy a másik száműzött viselkedése szokatlannak volt minősíthető, csupán leeresztette a pisztolyt, azzal a megnyugodott lelkiismerettel, hogy nem kellett használnia. Kivételesen hálát adott Willnek, amiért volt gusztusa megmotoznia pár hónappal ezelőtt egy legyilkolt csoport tagjait, használható tárgyak után kutatva. Neki speciel már a látványtól is hányingere támadt.
Mindenesetre, a fegyvert nem tette el arra az eshetőségre, hogyha a hapinger visszatért volna, végül intett a fejével a kereskedőnek, hogy haladjanak tovább. A harmadik, vagy talán negyedik kihalt utcánál letért balra, és közvetlenül első ház ajtaja előtt megállt.
– Megbuherált adó-vevőkről lenne szó. Egész pontosan egy hátizsáknyiról, amiért majd jelentkezik egy srác, Adam Zinder. Egyedül ő tud rajtunk kívül erről az egészről, szóval attól nem kell tartani, hogy illetéktelen fülekbe jut az információ, és olyan jelentkezik érte, aki miatt megütheted a bokád. Ő majd rendezi a többit, neked csak a csempészés a dolgod. Egészen biztosan vállalod? |
Naida egy fajta hidat képezett a külvilág és a burok között. Apjától örökölt kapcsolataiból élt, de olykor új felkéréseket is bevállalt, a jobb haszon reményében. Olyan fákba vágta a fejszéjét, amik nem feltétlen kecsegtetőek, de minden centért keményen megdolgozott és még a bőrét is kockáztatta. Műszaki tudása megvolt pár cselhez, de kétszer már feljegyezték, így óvatosabban kell már eljárnia. Egyszer apja miatt, ami mondhatni oktalan volt, mert az egészhez semmi, de semmi köze nem volt. A másik saját hibájából. Csempészésen kapták rajta, de még jó, hogy nem a feketébbnél is feketébb áruja miatt, csupán az egyikről nem volt semmi papírja sem.
Az életéhez már-már így hozzá tartoztak a rizikós helyzetek, és lassan teljes nyugalommal kezelte őket, minél kisebb feltűnést keltve a dologgal.
A burok alatt már volt pár elterjedt név az alvilágban, és ami a kereskedelmet illeti... Naida Rhyne is rajta rejtőzött valahol eldugva, de nem szerette, ha nagyon híre meg a csempészésének. Jelenleg felkeresték, de részletes információt még nem igazán kapott az egészről. Úgy vélte, érdemes lehet megkérdezni legalább, miről lenne szó, ha már így is, úgy is hozott ki pár csere tárgyat a falon kívülre.
A falon belüli állomáson táskáját feldobta az asztalra és papírja után kotorászott, miszerint kereskedelmi engedélye van arra, hogy kimenjen (nem mintha bárki is oda kint akarna élni) és legfőképpen arra, hogy visszajöjjön. Cuccába bele-bele néztek, de semmi gyanúsat nem találtak, mire ő csak nagyot sóhajtott és számonkérően vizslatta a pasasokat, hogy meddig húzzák még az ő drága idejét. A vonaton utazás sosem volt kényelmes számára. Mindig féltette a holmiját a már agyon foltozott félvállas táskájában, ami régen talán egy katonáé lehetett még, amíg a molyok el nem kezdték atomjaira szedni. Mindig ebben cipelt mindent, remélve, hogy a külső elvonja a figyelmet a belső értékekről, kincsekről.
Leszállva a szerelvényről, úgy haladt előre, mintha tudná, pontosan kit is keressen, de úgy volt, elvileg majd kint kiszúrják őt, így mint aki dolgára igyekszik, cikázva kerülgette az előtte tömörülőket, táskájának pántján rántva egyet lezseren, de közben még jobban megragadva a markolatát. Véletlenszerűen pont a célszemélyhez közeledett, bár jó maga azt sem tudta, merre lesz. Egy magas pasast pillantott meg maga előtt, aki egy pillanat alatt le is szólította. Az egész olyan volt, mintha a lány homlokára lett volna kiírva a dolog.
Az ismerkedést csupán egy bólintással és szabad kezének a pasas felé nyújtásával viszonozta.
- Attól függ, a cucc mennyire egyedi és milyen fontos a szívednek. - egyszerűsítette le, és a válasz egyértelműen az lehetett, hogy nem az őrök mellett kellene megvitatni a részleteket. Megigazította fejkendőjét, majd kérdő tekintettel nézett Benjaminra.
Naida terepe inkább bent van, ott ismeri a fekete piac minden egyes apró zugát, az embereket és a saját kis rejtett üzletének titkos részeit. A vasútállomás nem volt a kedvenc helye, nem is nagyon volt tisztában vele, merre lehetnek lebonyolítani a dolgokat, az ilyeneket ráhagyta az ügyfelekre.
- Mutasd az utat, ha már sütit nem kapok! - ejtett meg egy idióta poént, ami tükrözte saját magát. - Oh! Mielőtt elindulnánk! Csak egy valami. - állt meg egy pillanatra, és az illető vállára tette a kezét, majd mosolyogva kezdett bele. - A csőbehúzásokat nem szeretem. - emelte le a kezét. Hangja nem volt fenyegető, még a szigor apró jelei is csak elvétve voltak megtalálhatóak benne. Naida csupán szeretett nyílt lapokkal játszani.
- Bármit kijuttatok, vagy bejuttatok, ami nem akkor, mint egy tank. Szóval tiszta lapokkal játszom. - vonta fel az egyik szemöldökét. Ha erre nem érkezett válasz, akkor csupán követte az illetőt arra, amerre vezette, vagyis a megbeszélés helyszínére. |
– Lucy, édes, egyetlen, aranyló kis mazsolám a nem létező kuglófomban – sóhajtott fel Benjamin az orrnyergét masszírozva. Az említett lány elvörösödve rezzent össze, miközben megigazította a repedt lencséjű szemüvegét, és félve pislantott fel a fiúra. Szörnyű lelki traumaként élte meg, hogyha valaki felemlegette neki az életbeli szerencsétlenségeit, annak ellenére, hogy a kütyükkel úgy bánt, mintha azokkal a kezében született volna erre a világra. – Nem arra a balra megyünk. A jobbik balra. Tudod, arra a vasútállomásszerű helyre, ahol vonatok is szoktak lenni. Rémlik? – vigyorodott el szélesen.
Benji már az első percben megbánta, amiért Lucindát hozta magával Andrew helyett. Habár, azt el kellett ismernie, hogy a fiút valószínűleg az első kereszteződésnél a homokba ásta volna, amiért szokásához híven, megállás nélkül a különböző helyekről összeguberált cuccokból próbálta összeállítani a robotmacskáját – Lucy legalább csendben maradt, vagy csak tapintatosan ráérzett, hogy bármiről is beszél, Gray nem ért belőle egy kukkot sem. Mondjuk, ezt egyikük se vallotta be a másiknak, legfőképp önmaguknak. Különben is, Lucy – Benji véleménye szerint – olyan volt, mint egy ártalmatlan kis pillangó: lehetetlenségnek tűnt ártani neki, s talán éppen ezért bánta meg már a következő pillanatban, hogy mocsok módon rádörrent.
Az előbbit az idegesség számlájára írta, noha, csupa jót hallott a kereskedő nőről, akit ajánlgattak neki az akcióhoz. Persze, az információ hitelességét nem kérdőjelezte meg; a nők simlisek. Nagyon simlisek. Éppen ezért bízott láthatatlanban is a képességeiben, de azért aggódott, hogy esetleg a rendfenntartók ráteszik a mancsukat a szállítmányra.
– Igen – bólintott Lucy, és sietve tette meg a közte és Benji közt levő pár méternyi távolságot.
– Helyes. Ugye, arra emlékszel, mi a feladatod, igaz? – szegezte neki jóval kedvesebb hangnemben a kérdést. Biztos, ami biztos alapon felemlegette, nehogy gubanc keletkezzen a tervben. Mert – most kivételesen – egy előre összetákolt terv alapján dolgoztak, a tét miatt. A lét a tét.
– Igen – bólintott ismét Lucy. – A jelzésre kibújok a rejtekhelyemről az adó-vevőkkel. Ha nem jelzel, elfutok.
– Pontosan. Menni fog, mint a karikacsapás – veregette meg az alig százhatvan centis lány fejét, amolyan „Ügyes vagy te, látod, ezért tartalak téged.” stílusban. Közelebb érve a célhelyszínhez, csak biccentett felé, amit az informatikai zseni egyből megértett, és enyhén botladozva előresietett, szorosan fogva a hátizsákjának pántját, amit viselt.
A fiú megtorpant annyi időre, míg tisztes távolra nem kerültek egymástól, s csupán azután indult el a vasútállomás felé. Menetközben odabiccentett egy-két ott portyázó törvényen kívülinek, akiket ismert – egy ideig, a száműzetése elején velük fújt egy követ –, és a szemeivel keresni kezdte Naidát, aki éppen leszállt a burkon belülről érkező vonatról. A közelben tanyázók egyből felpattantak a jármű közeledésére, de Benji nem zavartatta magát tőlük kifejezetten. Megszokta, hogy az emberek körülötte úgy rohangálnak, mint pók a falon. Mondjuk, a pók nem hordott magánál innen-onnan zsákmányolt fegyvereket, amivel lövöldöztek, mint az eszetlenek.
A tekintetével végigpásztázta az alacsonynak nem nevezhető kereskedőt, mielőtt megszólalt volna:
– Naida Rhyne-hoz van szerencsém, ugyebár? Benjamin Gray. Itt szándékozol traccs partizni, a sok földönfutó között, vagy menjünk egy nyugodtabb helyre? Teával és sütivel nem tudok szolgálni, mert kifogyott a készlet, szóval, csak szerény személyemmel kell beérned. – De azért álljon távol tőled a kannibalizmus, mucukám. |
A határ közvetlen közelében található a vasútállomás, ami általában kint meg is áll, a városba pedig csakis a kormány emberei engedhetik be a szerelvényeket, és annak utasait, minden rakományukkal. A szállítmányt szigorúan ellenőrzik, emellett pedig vigyáznak is rá, hiszen köztudott, hogy az állomás egy, a törvényenkívüliek nagylétszámú csoportjának törzshelyévé vált az évek folyamán. Gyakran erőszakosak, és nem egyszer kísérletet tettek már a teheráru eltulajdonítására. |
[4-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
