|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.01. 14:49 - |
A városfalak tövében meghúzódó hatalmas, mocskos területek szeméttelepként szolgálnak DC lakosainak. A kaotikus, és rendezettebb kacatkupacok közt kisebb-nagyobb konténerek és raktárépületek találhatók, de ajánlatos oldalba rúgni őket párszor, mielőtt túl későn derülne ki, hogy foglalt szállást választottál. Nem ritka jelenség a lomok közt böngésző csavargó és fosztogató, kincs reményében bóklászó lélek a szemét tengerében. |
[11-1]
Először nem is értette, miért lehet, hogy a lány még mindig csendben mered rá, de a sokkra fogta, miközben a szíjakkal babrált. Először a jobb lábával, aztán a bal kezével volt meg; furcsa sorrendben haladt, pont, amilyen furcsa ő maga volt.
– Ne aggódj, kicsi lány, minden rendben lesz. De persze, hogy meg vagy rémülve, nem minden nap rabolnak el, kötöznek egy műtőasztalhoz, hogy kiszedjék a szíved. – Klikk - a lány bal lába is kiszabadult. – Mindez bizonyára rettentő ijesztő és új dolog, meg kell szokni.... – Elhallgatott, meg is állt, hogy elhúzott szájjal a lányra nézzen. Egy rövid nevetés után visszatért az utolsó öv eltávolításához. – Azért remélem, nem történik veled annyiszor ilyen, hogy megszokhasd.
Mire a szíjat lehúzta a gravitáció, a lány már sehol sem volt. Roarke leterhelt agyának kellett két másodperc, mire rájött, hiába tett mindent, a lány az összes történés ellenére menekülni akar. Épp előle!
– Ne fuss! – kiáltott rá, és közelebb lépett, mintha csak nem is fognának rá egy éles műszert. – Ugye tudod, hogy ha ki is mész azon az ajtón, a két seggfej újból karon ragad, és soha többé nem jutsz ki élve ebből a székből? TUDOD?
Roarke az övtartójáról lógó kulcskártyát a zsebébe süllyesztette, és eltakarta azt szebb napokat is látott fehér orvosi köntösével. Rájött, ha tovább kiabál, azzal sosem jutnak el a megnyugvás útjának virágokkal szegélyezett kereszteződéséhez. Ommmmmm... Csak higgy a szép dolgokban!
– Szóval ahelyett, hogy egyenesen az üldözőid karjába rohansz, inkább meg kéne állnod egy pár másodpercre, letenni szépen azt a fegyvert, és átgondolni, kinek a nevét akarod hálásan kiáltani. Segítek: ROARKE! – suttogta hangosan saját nevét, két tenyerét két arcára helyezve, ezzel imitálva a lány kiáltását.
Három pislogás, egy kis farkasszemezés a fiatal fogollyal: ennyi kellett a férfinak, hogy eljusson az agyáig az információ, és ott aztán összeadjon egyet és kettőt. Amellett, hogy megjegyezte magában, milyen ijesztően kékek azok a szemek, amik ilyen riadtan, mégis eltökélten merednek rá, a fülében ott csengett a szó, amit a szabaddá vált lány elsőként kiáltott.
– Várj... – Roarke izgatottan benedvesítette az ajkait, miközben a kék tekintetet kereste. – Inkább mondd mégis, amit az előbb kiabáltál! – Türelmesen várt pár pillanatot – talán ez volt a határa –, aztán megrázta a fejét. – Nem a kártyáról, azt tudom. Mondd a nevet! Azt mondtad... Azt mondtad, Jamal, igaz? Ez volt a név, amit kiabáltál?
Közelebb lépett a lányhoz, két üres tenyerét időközben kissé meg is emelte, ezzel próbálva megmutatni, nemes szándékkal érkezett, vagy legalábbis nem ártóval.
– Ismerted őt... Jamal Abadit? Hallottam, hogy... – A műszerész a homlokát ráncolta. Érezte, fontos, amit most mond, hogy sok múlik a következő szavain. – Ismertem én is, de nem láttam már régen. – Halvány mosollyal támasztotta neki a derekát a háta mögött álló íróasztalnak, jobb kezét a zsebébe dugta és kitapogatta a kártyát, a bal a teste előtt maradt, hogy azzal gesztikuláljon.
Roarke-nak fogalma sem volt, hogyan kell bánni gyerekekkel, tehát jobb híján megpróbált olyan megnyugató hangon beszélni, mint mikor kisállatokat hoztak elé. Igen, rengeteg furcsaságot látott már életében.
– Talán említette is a neved... Nora, igaz? Az enyém Roarke, de szólíthatsz akár Prestonnak is. A szüleim így neveztek el, de sajnos már nincsenek velem, hogy eképp hívjanak.
A férfi félszegen megvonta a vállait, ajka mosolyra húzódott, ahogy a lányt szemlélte. A pánikot olyan szinten és annyira hirtelen múlta felül ez a furcsa érzés, hogy abban a pillanatban nevet sem talált rá. Norában évekkel ezelőtti önmagát látta, elveszetten, egyedül, olyanok nélkül, akik szeretik, megvédik és hisznek benne. Azt akarta, hogy a lány higgyen neki, ő pedig meg akarta őt védeni Brandon Walterstől, Tellertől és az egész rohadt bandától. Mindezek előtt persze a bizalmát kellett megnyerni, s Roarke valamiért úgy érezte, ez lesz a legnehezebb feladat mind közül. |
Ne fújjuk le az akciót?
A sikoltozás azon nyomban elállt, és Nora feszülten fordította figyelmét két fogva tartója felé. Úgy kapkodta a tekintetét a szóváltás résztvevői között, mint aki pingpongmeccset néz. Természetesen Roarke-nak szurkolt, aki a vitának véget vetve olyan határozottan lépett fel, hogy még Nora is hitt neki. Mióta találkoztak, még semmiben nem tűnt olyan biztosnak, mint abban, hogy a beavatkozást fel kell függeszteni. Erre mondjuk, hogy ami késik, az nem múlik, de a lánynak esze ágában sem volt ezzel a címszóval beletörődni a sorsába, hiszen korántsem volt még felkészülve a halálra. Minél tovább húzódott hát el a műtét, ő annál elégedettebb volt.
Nora a szíjaknak feszülve várta Teller áldását, ami bizony váratott magára, de végül a donor is fellélegezhetett. Ahogy az izmai ellazultak, észrevette, hogy az egyik csuklóját vörösre dörzsölte a béklyó. Hát, ez legyen a legrosszabb, ami a testével történjen, nem igaz? Ezután már Teller közeledése sem tudta kibillenteni sztoikus nyugalmából – úgy érezte, mentelmi joga van, amit senki nem vehet el tőle. Ez persze nem így volt, de a műszerésznek köszönhetően ezt a kört Nora nyerte.
Állta hát Teller maró tekintetét, mert rögtön megérezte, hogy a nő az a fajta, aki mások félelmére izgul fel. Volt már dolga ilyen emberekkel, és egy mérföldről megérezte rajtuk a kegyetlenség bűzét. A világért sem adta volna meg Tellernek azt az örömöt, hogy a bibircsókos vasorrától feszélyezettnek tűnjön. Bár nem szólt semmit, ajkain egy csúfondáros mosoly halvány jelei jelentek meg, de az igazi káröröm a szemeiben volt. Most már hiába sugdolózol, vén szipirtyó.
Tellert látszólag nem rendítette meg a gesztus: Roarke felé fordulva elbúcsúzott, Nora pedig már azon kezdett agyalni, hogyan fog kitörni ebből a koszfészekből. Úgy tűnt, a dolga sokkal könnyebb lesz, mint hitte, hiszen amint Teller kitette a lábát a küszöbön, a műszerész szinte összeomlott. A lány ezt nem igazán tudta mire vélni – az imént még olyan öntudatosan érvelő férfit mintha egy pillantás alatt kicserélték volna.
Nora furcsálló tekintete inga módjára követte a magában beszélő Roarke lépteit. Szeretett volna már a szabaduláson dolgozni, de nem tudta figyelmen kívül hagyni a skizofrén műszerész súlyosbító körülményét. A fiatalember végül felé fordult, és kiáltására a fogoly szemei elkerekedtek. A váratlan kirohanás hatására ő is kezdte kényelmetlenül érezni magát. Fektében ismét fészkelődni kezdett, ide-oda rángatva lekötözött csuklóit, és mindeközben összevont szemöldökei alól tartotta szemmel Doktor Frankensteint.
Bár Nora ezt még nem tudta, de a férfi csupán jót akart, így a fickándozás láttán valószínűleg nekilátott eloldozni a rabot. Amint visszanyerte a mozgásterét, elsőkörben a férfit kikerülve felállt, és eltávolította magát annak karnyújtási közeléből, méghozzá sebtében, és útja egyenesen az ajtóhoz vezetett. Az első szava pedig nem a „köszönöm” volt, hanem ez:
– Jamal!
Valójában szerencsés volt, hogy Teller és társai már elhagyták az alagsort, mert ha meghallották volna a kiáltást, a duó rögtön lebukott volna. Nora azonban nem volt tisztában Roarke jószándékával; mindössze annyit tudott, hogy egy életnagyságú széfbe van zárva egy skizofrén szervkereskedővel.
A műszerész ekkor már minden bizonnyal azon volt, hogy minden áron lecsitítsa, de amint a vérmes chihuahua bámiféle neszt hallott a háta mögül, a tengelye körül megperdülve vágta magát sprintre kész pozícióba, és még azt sem hagyta, hogy megközelítsék. Ezt követően nyilvánvalóan nem találta magát szembe mással, mint ugyanazzal a berendezéssel, ami a szobába való belépésekor fogadta – ez pedig azt jelentette, hogy a Roarke közelében álló kellékekkel megrakott fémasztalon még mindig kell lennie egy elég éles ollónak.
Nora úgy lőtte ki magát az asztalka felé, mintha az élete múlott volna rajta (elvégre ő így is hitte). Eközben szegény Roarke-ot is eltaszította az útjából, nehogy véletlenül megragadja őt, még mielőtt szert tenne az ollóra. Az egészet a másodperc törtrésze alatt lerendezve felkapta az éles tárgyat, és sarkon fordulva a műszerészre szegezte azt. Fenyegető, de egyben rémült tekintetét a férfira szegezte, viszont nem lépett közelebb felé. Némaságában úgy nézhetett ki, mint egy mérges sün, aki kiásta magát a ketrecéből.
– A kártyát! – utasította a maga szófukar módján. |
Az események olyan hirtelen történtek, hogy Roarke-nak meg kellett kapaszkodnia valamiben, nehogy véletlen ő is kiszaladjon a helyiségből. Eleinte saját ujjait szorongatta, majd a műtőágy rácsára fonta az ujjait, miközben a két hegyomlás odaszíjazta Norát. Minden porcikája viszketett, hogy közbevágjon, csak hogy tegyen valamit a fogolyért, de tudta, ha bármivel is veszélyezteti az üzletet, könnyedén pár foggal megrövidítve a sarokban végezheti – ha nem rosszabb. Annyira azért még szerette az életét, hogy idejének előtte megváljon tőle. Hamarosan azonban Roarke – és Nora – átmeneti helyzete is javulásnak indult, mikor Craig, hűséges motion blur-jével Penge személyében elhagyta a tett színhelyét. (Persze ez nem azt jelenti, hogy Roarke nem billent ki az egyensúlyából, mikor Craig megtalálta őt serpenyőnyi tenyerével.) Two down one to go.
– Ó, mamám! Ez meleg helyzet volt, nem igaz, Victorine? Egy percre megijedtem, hogy a lányka esetleg kárt tehet valakiben. Egy kicsit kételkedem benne, hogy megfelelő alany lesz. Ön mit gondol? Ne fújjuk le az akciót?
Az idősebb Preston Roarke annak idején hatalmas ember volt, az állát mindig a magasba emelve tartotta, miközben méltóságteljesen végigvonult az szétvált tömeg által teremtett folyosón. Victorine Teller szinte szerelmes kutyaszemekkel követte a férfit, a fiát azonban most figyelembe sem vette, amint ott állt előtte. Roarke úgy vélte, Victorine rémisztő asszony, legszívesebben a szemeibe sem nézett volna, azonban rettentő boldoggá tette az, hogy láthatta az undort a nő arcán, amikor a férfi annyi ideig bámult rá, hogy a nőnek vetnie kellett rá egy pillantást. Roarke arcán ekkor általában hatalmas, széles vigyor terült szét, most azonban csak állt, és bocsánatkérőn húzta el a száját, ezzel kérve elnézést a „kellemetlenségért”, amit a vergődő, felváltva üvöltő és sikítozó fiatal lány jelentett.
– Nem fújjuk le – vicsorított Teller, és emiatt valóban úgy nézett ki, mint a nagyfőnök ölebe. Roarke-nak nevethetnékje támadt. Csodálkozna, ha Victorine nem kapna agyvérzést az elkövetkezendő tíz év folyamán. Néhány ember egyszerűen túl sokat aggódott.
– Jólvan, jólvan – nevetett fel zavartan a férfi, kezeit védekezőn maga elé emelve. – Nem fújunk le semmit sem. Azonban javasolnám, hogy toljuk kicsit el a beavatkozás időpontját.
Az asztalon fekvő lány irányába sem nézett, nehogy kiessen a szerepéből. Nem szerette volna, ha Teller felfedezi arcán a rémülettel vegyes szánalmat, amit a fogoly jelenlétében érzett. Roarke nem akarta a halálba segíteni a lányt. Fiatal volt, előtte az élettel. Sokkal több joggal birtokolhatta azt a szívet, mint bárki más, akinek adták volna. A férfit lenyűgözte Nora. Annyi erő, annyi vadság volt benne még mindazok után is, amin átment. Vajon hány órát utazhatott a tűző naptól kísérve abban a fülled vagonban, emberektől körülvéve, akiket nem ismert és nem bízhatott bennünk?
A nő felvonta a szemöldökét. – És mondd, Preston, mégis miért tennénk ilyesmit?
Roarke legyőzte a kényszert, hogy eltűrje a szemébe lógó hajtincsét. A nő tudta, hogy nem szereti, ha az apjára emlékeztetik keresztnevével. Természetesen, amilyen hiéna volt, kihasználta a férfi minden ismert gyengeségét. Még szerencse, hogy nem tudott róla olyan sokat.
– Az alany rettentő fiatal. Még sosem dolgoztam gyerekkel, a szervezete rettentő gyenge lehet a sivatagi levegő, meg a hosszú utazás miatt. Azt sem tudhatjuk, hordoz-e betegségeket, vagy hogy egyáltalán túléli-e, míg eljutok a szíve kivételéig. Eltarthat egy ideig, amíg elvégzek minden vizsgálatot rajta, meg felkészítem arra, ami rá vár. Nem akarhatjuk, hogy komplikációk merüljenek fel. Amint végzem vele, máris az önöké. Viszont, mint mondtam: ez időt vesz igénybe. – Gondolatban már rég megveregette a saját vállát, amiért képes volt ennyire határozottan és magabiztosan kiállni a vélemény mellett, annak ellenére, hogy mindez, amit összehordott, mind egy nagy hazugsággá válik majd, ha a terve sikerrel jár.
A pánik majd jön később.
Vére pezsgett az adrenalintól, az óramutató lassú vánszorgása őrjítő kattogással kísérte a csendet, miközben Victorine töprengő arcába nézett. A nő szeme elárulta a gondolatait, s Roarke tudta, Teller ebben a pillanatban az apját látja benne. Az idősebb Preston Roarke karizmatikus egy szörnyeteg volt, egy szemvillanás nélkül képes volt hazudni és manipulálni az embereket. A fia ebben a pillanatban hálát adott neki, amiért tíz éve viszonyt kezdett Victorine-nal. Ha nem fektette volna olyan lelkesen a nőt, az most bizonyára nem is egyezett volna bele az ifjabbik Roarke ajánlatába. Isten nyugosztaljon, Apa!
– Legyen – jelentette ki végül Teller, persze jelentős időhúzással felvezetve válaszát. Mégsem mutathatja túl engedékenynek magát dolgozói és a donorok előtt. Mielőtt kivonult volna a helyiségből, kopogó cipősarkain Norához sétált, hosszan a lány szemeibe nézett, végül felemelte jobb kezét, és eltűrte az ezüstszőke zuhatagot a lány mellkasáról, mintha az lenne az egyetlen akadály, ami közte és a beültetett szív között állna. Elmosolyodott.
– Jó éjszakát! – súgta, aztán felegyenesedett, s fejével Roarke felé bökött. – Üzenj, ha végeztél! Holnap délután visszajövök.
Amint az utolsó ember is elhagyta Roarke munkahelyét, a férfi összeomlott. Ebben a percben érte el a pánik, de nem engedte, hogy a kimerültség levegye a lábáról.
– Ó, anyám, mit tettem! – sipákolta, és tett egy félkört az asztal körül, aztán megállt, végül nagy levegőt vett és elindult visszafelé.
– Minden rendben lesz, Roarke, gondolkodj!
Kézfejeinek élét két szemüregébe nyomta, így próbálva elűzni a szédülését. Újra nagy levegőt vett.
– Huh! Jó! – A tekintete Noráét kereste. – Nem fogunk meghalni. Figyelsz? NEM. FOGUNK. MEGHALNI!
Kiáltása akár önbuzdításnak is beillett volna, ha nem néz ki közben úgy, mint egy tajtékzó őrült. |
Szóval Roarke. Így hívják a férfit, aki szó szerint kitépi majd a szívét a mellkasából, és eladja valami korrupt disznónak. A lány lehajtott fejéből egy gyűlölettel égő tekintet villant a férfira, miközben a díszfelvonulás élén átlépte a Harcosok Klubjának küszöbét. Ettől a ponttól kezdve ideiglenesen felhagyott bármiféle ellenállással, viszont ha ennél is erősebben szorította volna össze állkapcsait, a fogai talán szilánkokban hullottak volna a padlóra, akár az előző esti rémálmában.
Bár megindokolni képtelen lett volna, de Norának az az előérzete támadt, hogy valami nem kerek ezzel a hellyel – és most nem a nyirkos pincébe vezető betonlépcsőkre vagy a különös szagokra gondolok. Ez a nyurga srác előbb moonwalkozott le a lépcsőn, minthogy hátat fordított volna a szelíd motorosoknak. Ami azt illeti, kifejezetten megilletődöttnek tűnt. Hogy miért, arról Norának halvány lila gőze sem volt, de a remény újabb szikrájához épp elég volt a tudat, hogy az ellenség látszólag nincs a helyzet magaslatán.
A pincébe vezető alagút még Nora termetének is szűkös volt, hát még a nyomában menetelő két meláknak. A háttérzajt Roarke figyelmen kívül hagyott dünnyögése és a falakról visszhanggal csöpögő víz adta. Rövid útjuk végén házigazdája kitárta a vakondjárat végében álló ajtót, és Nora szíve újra őrült kalapálásba kezdett. A szeme még hozzá sem szokott a retinaégető fényáradathoz, de a pisztolyos már hajtotta is előrefelé.
Úgy tűnt, megérkeztek. Egy ismeretlen nő fogadta őket, aki némán állt a sarokban, mint a cövek. Bár nem volt különösebben magas, zord tekintete olyan leereszkedően meredt az érkezőkre, hogy Norát leginkább egy kolosszusra emlékeztette. Talán nem is ember volt, hanem gótikus faliszobor, és ezért nem méltatta egy szóra sem Roarke szöszmötölését.
A lány készségesen hagyta, hogy betessékeljék a mesterséges fényben úszó helyiségbe, ahol váratlan meglepetés érte: testőrei Teller példáját követve beleolvadtak a falba, és Penge még a pisztolyát is visszahelyezte a helyére. Úgy néztek Roarke-ra, mint akik a csodát várják. Nora most először értetlen forgolódásba kezdett, bár a helyéről elmozdulni egyelőre nem mert. Érezte, hogy most történni fog valami, amire nincs felkészülve, és ettől a gondolattól elfogta a rettegés. Szeme sarkából az őrizetlenül hagyott fémajtóra nézett, amely ígéreteivel mintha magába akarta volna szippantani. Nora nem is ellenállt sokáig, hiszen így is, úgy is halálra volt ítélve, és nem volt mit veszítenie.
Teller kérdését elnyomta a fogoly fejében cikázó gondolatok zsivaja, de a többieknek sem volt alkalmuk válaszolni, mert Nora hirtelen úgy meglódult az ajtó felé, mint akit ágyúból lőttek ki. A kilincsre vetette magát, és akkorát rántott rajta, hogy már neki fájt, a ketrec azonban nem nyílt. A lány kész rodeót rendezve kezdte cibálni a fémkart, és földöntúli ordítás szakadt fel a torkából. Amikor eljutott az agyáig, hogy az erőlködéssel nem megy messzire, akkor az ajtó lapjának rontott neki, teljes erejéből dörömbölve rajta abban a reményben, hogy valaki, valahol meghallja.
– Segítség! Segítség! – üvöltötte a fémlapot csapkodva.
Az ordítozást sikoltozás váltotta fel, amikor Penge és Craig csuklón ragadta a lányt, akit úgy kellett lehámozni a kilincsről. Azért sem törték magukat túlságosan, mert tisztában voltak vele, hogy az ajtó széf módjára elektronikus úton, kártyával vagy ujjlenyomattal nyílik.
Nora vadul kalimpálva, vérmes felmordulások közepette ütlegelte a két férfit, ahol csak érte őket. Nekik ezek a pöccintések meg sem kottyantak, azonban mikor Craig megpróbálta beléfojtani a dobhártyaszakasztó rikoltozást, Nora úgy a tenyerébe mélyesztette a fogait, hogy még a férfi is felkiáltott. Mint akiben felpattintottak egy kapcsolót, a bandatag újfent dühvel ragadta meg a foglyot, és Penge segítségével a helyiség félig függönnyel takart, fémkeretű ágyába tuszkolták őt. Nem volt egyszerű feladat a lány rángatózó végtagjai köré kapcsolni a szíjakat, de csapatmunkával ezt is megoldották.
Penge zihálva törölte le az állára csurgó vért, amit Nora minden bizonnyal kapálózás közben fakasztott ki az ajkából. Apró nevetése arról árulkodott, hogy kellemes meglepetés érte.
– Nem szívbajos, az biztos. – konstatálta, ezzel mintegy beleegyezését adva az egyre elhúzódó beavatkozáshoz.
– Fogd már be! – ordított Craig Norára, aki meglepettségében egy másodpercre el is hallgatott, majd csak azért is rázendített újra, egyenesen a férfi arcába sikoltva. – Na jó, én ezt nem bírom tovább. – fordult el a melák, és megindult Roarke felé, hogy egy utolsó biztató szót szólhasson hozzá. – Kelts fel, ha végeztél, Roarke. Ez nagy hal lesz. – vigyorodott el a pénz gondolatára, és lapáttenyereivel afféle baráti pofont adott a fiatalembernek. Ezután megindult az ajtó felé, Penge pedig az árnyékaként követte. |
A műszerész halkan nevetgélt magában, miközben lapozott egy oldalt. A szoba fertőtlenítőtől bűzlött és furcsa, meghatározhatatlan műfajú zenétől zengett, de ez egyáltalán nem gátolta meg Roarke-ot abban, hogy élvezze a kezében tartott romantikus kalandregényt. Mintha csak nem is egy pincében rostokolna a szeméttelepen, kényelmesen belesüppedt a fekete bőrszékbe, bakancsait feldobta a kopott íróasztalra, és lengette a lábfejeit a követhetetlen ritmusra. Naponta körülbelül százszor meghallgatta a számot, amit más egyszerűen csak förmedvénynek hívott, ezért természetesen már azt is tudta, mikor vesz levegőt a jóindulatúan énekesnek nevezett nő, aki leginkább olyan hangot adott ki, mint mikor három óvodás próbál egy furulyadarabot előadni, természetesen úgy, hogy életükben nem fogtak még hangszert a kacsójukban.
Csoda, hogy meghallotta a sípolást, ami azt jelezte, hogy valaki belépett a raktárba.
- Franc... - hunyorgott el tehetetlenül a monitor felé, azt találgatva, hogy vajon kettő, vagy három pálcikaemberke mozog a képernyőn. A könyvet becsapta, és szinte abban a másodpercben felpattant az irodaszékből, ahogy kihúzta az íróasztal egyik fiókját, majd besúvasztotta a rongyos olvasmányt az akták közé. A gurulós szék nagyot csattant a kövön, ahogy Roarke hirtelenségét nem tudván követni hátralendült, majd felborult, végül egy ennél is nagyobb csattanás követte a zűrzavart, mikor a férfi után becsapódott a hatalmas acélajtó. Még szerencse, hogy hangszigetelt volt a pince, még a végén egy errejáró azt hinné, hogy valakit épp eltesznek láb alól. Ha!
Miközben sorra vette a lépcsőfokokat, hallotta is Craig artikulálatlan kiáltásában a nevét végigsüvíteni a raktáron, ami valahogy úgy hangzott, "ROOOOOK". Ilyen hangsávon a Prestonnal lehet, meggyűlt volna a baja. Mielőtt kinyitotta volna az újabb ajtót, megigazgatta magán a vékony inget, és izgatottan fújt egyet. A szeme elé nőtt hajtincsek vidám táncba kezdtek, mire Roarke egy pillanatnyi ingerültséggel megrázta a fejét. Kéne egy időpont a fodrászhoz.
Amint kilépett a lépcsőházból a raktárhelyiségbe, hunyorogva próbált alkalmazkodni a sárgás fényekhez, de tekintete eközben máris a jövevények után kutatott.
- Craig! ...Penge! Már vissza is értetek? Mintha csak tegnap lett volna, hogy elmentetek! - hadarta. A hangja akár őszinte örömtől is csenghetett volna, hiszen egész nap egy teremtett lelket sem látott, csupán regénye főhőseivel volt bármiféle kapcsolata. A feltételezésre kacagnia kellett volna, az arcán azonban hamis mosoly ragyogott fel rosszmultú munkatársainak társaságát megpillantva.
Természetesen tudta, hogy az Áru ma érkezik. Azt is tudta, hogy az Áru milyen célból érkezik, sőt, azzal is tisztában volt, hogy neki mit kell kezdenie az Áruval. Arról viszont halvány gőze sem volt, hogy az Áru egy gyerek. Egy reszkető, szőke lányka riadt tekintettel, aki leginkább a Rejtőzködő szerelem borítójára emlékeztette Roarke-ot. Onnan is az őzre.
Közelebb lépdelt a trióhoz, arcára gondtalan mosolyt ragasztott, pedig legszívesebben halálra váltan a másik irányba botladozott volna. Ha ezt sejti... már hetedhét országon túl járna.
- Craig - nevetgélt. Az a pisztolycső sosem nézett ki rémisztőbbnek, mint a lány üstökén. - Hagyd már szegény lányt, mennyi lehet, tizenkettő? Nem kell a fegyver.
Azért kicsit többet tippelt volna, de minél fiatalabbnak sikerül feltüntetni a lányt, annál kevésbé hiszi majd a két pasas, hogy a fogoly veszélyt jelent bárkire is. A lány felemelt karjai olyannak tűntek Roarke számára, mint két piszkafa. Már csak azért is elindult a kis társasággal, mert félt, hogy esetleg idő előtt kárt tesznek benne. Előresietett, az ajtót szélesen kitárta, hogy mindenki kényelmesen beférjen rajta.
- Fejre vigyázz! - kurjantotta az ő 189 centijével, amint elindult háttal lefelé a lépcsőn. Így meglehetősen lassan haladtak, de biztosra akart menni, hogy a két férfi türelmetlenségében le ne lökje véletlen a lányt a meredek fokokon. - Gyere csak. Kicsit sötét van, de nincs semmi... szörny. Vagy ilyesmi... - motyogta, fokozatosan elhalkuló hanggal.
- Minden rendben volt az úton? Nem ütköztetek semmi akadályba, igaz? - fordult hátra a két verőemberhez, a kíváncsiság mindenféle csírájától mentesen. Őszintén szólva már egyáltalán nem érdekelte, milyen utuk volt, vagy hogy lefülelte-e a csoportot bárki is.
- Már mindjárt ott is vagyunk, csak pár lépés - serénykedett, és olyan izgatottan várta a három embert, mintha egy büszke anyuka lenne, aki a sütijét osztogatja az otthonkájában. Kitárta az ajtót, ahonnan fény ömlött ki a sötét lépcsőházba, és hatalmas, sötét Roarke-szörnyet festett a falra. - Fáradjatok be!
A fertőtlenítőszagú helyiségben ezúttal síri csend fogadta az érkezőket, a falnál pedig egy szigorú arcú nő állt, akinek fizimiskájától még a férfit is kiverte a víz. A szoros konyba fogott sötét hajú Victorine Teller sötét kosztümöt viselt, és úgy nézett az összeverődött társaságra, mintha legalábbis egyenként mindegyiket saját házimacskája megkínzásával vádolták volna meg.
- Ms Teller! Micsoda meglepetés - virult Roarke, noha egyáltalán nem érte váratlanul a nő megjelenése. Csupán azt nem tudta, a nagyfőnök csicskása mikor lopózott be a helyiségbe. - Üdvözlöm kis irodámban. Remélem, nem volt nagy fáradság eljönni idáig. - A férfit azonban szinte földöntúli örömmel töltötte el, mennyire undorodhat Victorine a szemétteleptől.
Craig és Penge a helyiség közepére tolta a lányt, aztán a falhoz húzódtak ők is, így a foglyot immár három oldalról kíváncsi, illetve mohó szemek vizslatták, a negyedik oldalon pedig egy függönnyel félig eltakart műtőasztal hevert kivilágítva.
Roarke hátán izzadság folyt végig. Az összegyűltek nyilvánvalóan vártak valamire.
- Minden rendben ment? - tette fel Teller is azt a kérdést, amit Roarke odavetett a férfiaknak. Őt is pont annyira érdekelte a válasz, ahogy a férfit, egyészen más okokból, mint Roarke-ot. |
Ahogy kitessékelték a vagonból, Nora két dologra lett figyelmes. Először is, hogy amikor elindultak, még nappal volt, most viszont már éjszaka van. Másodszor pedig, hogy amikor elindultak, még odakint voltak, most pedig idebent vannak, a burok alatt. Amint megcsapta az orrát a nyirkos levegő, már tudta; pedig tizenhárom éve volt utoljára, hogy olyan helyen járt, ahol nem sugárzott minden felület. A lány egy pillanatra úgy ledöbbent, hogy el is állt a fülsüketítő sipítozás, de ekkor valamelyik melák a felkarja egy rántásával próbálta meg haladásra bírni, és Nora újdonsült erővel zendített rá. Satnya kis karjai minden erejükkel azon voltak, hogy kitépjék magukat a szervkereskedő szorításából, de az ő izmaiktól nem tellett másra, mint elesett nyögésekre és egy kis kapálózásra.
– Engedj... el! – morgott fogcsikorgatva, de mikor rájött, hogy az erőfeszítései hiábavalók, visszatért a sikoltozáshoz. Ugyan nem könnyítette meg a díszpintyek dolgát az ugrándozással, de ennél többet nem ért el náluk.
Norának fogalma sem volt, mégis miféle helyre keveredhetett. Minden nyirkos volt és bűzlött, még az emberek is. Merthogy volt itt ember bőven: némelyek aludni próbáltak, mások a szemétkupacok bányászatában merültek el, ügyet sem vetve a fiatal lányra, akit egy csapat középkorú férfi cibál végig a szeméttel borított betonon. Az egyetlen zajforrás egy (minden bizonnyal üres) kólásdoboz volt, amelynek felvételével egy idős férfi küszködött, csakhogy akárhányszor lehajolt érte, a cipője orrával messzebb rúgta magától. Ezen és még egy-két szánalmas nyöszörgésen kívül minden és mindenki néma volt, a közelben lézengő emberek görnyedten, letörten foglalkoztak a maguk dolgával. A különös éjszakai élet láttán Nora üvöltése fokozatosan elhalt, beleolvadva az éjjel csendjébe. Úgy érezte magát, mint aki egy másik dimenzióba csöppent.
Az egyik óriás előresietett, hogy kinyissa a közeledő raktárépület rozsdaette ajtaját. A vasszörnyeteg nyíló szája éles nyikorgással hasított a lány dobhártyájába, mielőtt durván belökték volna rajta, egyenesen a gyomrába. Ideje sem volt felfogni az eseményeket, a füle mellett egy villanykapcsoló kattant, és a tekintélyt parancsoló belmagasságon végigfutó csövek kerregve, szép sorban gyulladtak ki. Nora félrekapta a fejét, hiszen a többórás utat teljes sötétségben töltötte, és a pislákoló lámpák úgy marták a szemét, mintha reflektorfénnyel csapták volna arcon.
A fény egy egyetlen tágas térből álló, faládákkal dekorált helyiséget fedett fel. Valamiféle raktár lehetett egykoron. A falakat rácsdobozokba bújtatott ventilátorokkal szerelték fel, melyek hatalmas lapátjai lomhán, hangos suhintással tettek meg minden fordulatot, akár egy óriási kasza.
A rozsdás ajtó csak most csapódott be mögöttük.
– Roarke! – kiáltott az egyik férfi, és a hangja többször visszaverődött a csupasz falakról.
Valaki erre belépett a raktárhelyiségbe. A ventilátorokon ámuló Nora tekintetét a helyiség túlsó végében nyíló ajtó vonta magára. Egyszerre didergett és izzadt.
A jövevény láttán az imént kiáltó férfi a megkönnyebbült nevetés és sóhajtás halk elegyét hallatta.
– Már azt hittem, lekapcsoltak. – mondta. – Pedig ezért kár lenne. – tette hozzá elégedett hangon, és Norára nézett. Arra az összegre utalt, amit a szívéért kapnak majd. Jelzésül az állával Roarke felé bökött a lányt szemmel tartó férfinak, aki elővarázsolt a farzsebe tájékáról egy Glock 19-est.
Hideg fém tapadt a lány tarkójára. A tüdeje reflexből beszippantott egy korty levegőt, a többi izma viszont tökéletesen mozdulatlanná dermedt.
– Mire vársz? Indulj! – hallotta a háta mögül a parancsot, és bólintott rá. Nem egyetértése jeléül, hanem azért, mert a pasas taszajtott kettőt a fején a fegyvere csövével. Nora kifújta a levegőt, amelyet eddig bent tartott, majd akár egy kötéltáncos, bizonytalan léptekkel és félig magasba emelt kezekkel indult el efelé a bizonyos Roarke felé. Bár a pisztolyt már nem nyomták a hajába, még mindig érezte, ahogy az aurájába fúródik, és felállt tőle a tarkóján a szőr.
A sajátján kívül még három szinkrontalan lépés visszhangzott, ahogy célba vették a rejtélyes ajtót – ez a helyiség csak az előszoba, esetleges elterelés az erre tévedőknek. Az őket fogadó férfi talán csak biztosíték, hogy a banda ne egy rajtaütésre sétáljon be azon az ajtón. Nora nagyot nyelve tett eleget a kérésnek, miszerint haladjon gyorsabban. A valódi üzlet, akármi is az, az Ajtó mögött folyik. Volt egy sejtése, mi is az az akármi. |
Nem mondhatni kifejezetten,, hogy Rex félt volna az emberektől. Igazából szerette őket, mindenkiben talált valami érdekeset, szinte akárki társaságában képes volt jól érezni magát, főként azért, mert úgysem igen voltak mély témái ahhoz, hogy csak bizonyos emberekkel tudjon beszélgetni róluk. Volt viszont ez az aprócska kis dolog, miszerint rettegett attól, hogy elszúr valamit (ami általában meg is történt, elvégre, olyan volt, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltban, akárhová is ment), és attól is, hogy mások mit szólnak ehhez. Ha így nézzük, akkor bizonyos szögből tényleg félt az emberektől.
A kanállal hadonászó, kék hajú lánytól pedig, aki kábé fele akkorának tűnt, és Rex egészen biztosan fél kézzel fel tudta volna emelni, mondhatni, hogy rettegett, amit ki is fejezett hatalmasra táguló, kék szemekkel, és még egy adag néma hápogással.
– Mé-mé-mé-mérget? – pislogott, nem igazán fogva fel, miről is hadovált a lány, ám a vádló hangnemtől összerezzenve, sietősen kinyitotta a zsákot, hogy megnézze, rakott-e bele valamit. Mármint, biztos volt benne, hogy nem csinált vele semmit, főleg nem olyasmit, amivel árthatott volna másoknak, de néha inkább hagyta, hogy az emberek szavai irányítsák mozdulatait a saját agya helyett, ami sokkal könnyebbnek és biztonságosabbnak tűnt. Elvégre, ha nem ő dönt a cselekedetei és a szavai felett, akkor nem szúrhatja el, nem?
A zsákban lévő holmik egyike sem volt ismerős neki, és biztos volt benne, hogy egy ketyegő bomba sem esett bele valahol útközben, így végül megrázta a fejét.
– Esküszöm, hogy semmit sem csináltam! Csak... segíteni akartam – motyogta bűnbánóan; az ismeretlen hanglejtéséből adódóan úgy érezte, valamit minden igyekezete ellenére is sikerült elrontania, és bár fogalma sem volt arról, mi volt az, mégis bűnbánóan sütötte le a szemeit, és hatalmasra nőtt óvodáshoz méltóan sután arrébb rúgott egy alumíniumgolyót, ami a szinte nulla erőbedobás ellenére is tíz métert pattogott, majd gurult, mielőtt egy távolabbi kupacnak ütközve meg nem remegtette az egész, ingatag halmot. Rex egy pillanatra riadtan figyelte a rakást, ám mikor az a remegés ellenére is végül egyben maradt, lassan kifújta a levegőt. Még csak az kellett volna, hogy betemesse mindkettejüket. Rex eldöntötte, hogy mostantól meg sem mozdul. A legbiztosabb az lett volna, ha levegőt sem vesz, nehogy a légballon méretű tüdejének erejével végül túl erősen fújja ki a levegőt, és úgy döntsön romba valami romosabb épületet a közelben, de akkor nem tudott volna válaszolni a gyanakvóan kanállal hadonászó lánynak.
– A tiéd... izé, nem... nem akartam ám elvenni tőled! – rázta meg a fejét, majd a kanalat méregetve óvatosan kinyújtotta a zsákot tartó karját a lány felé, hogy odaadja neki. Addig tartotta úgy, míg el nem vette, és közben azon ritka pillanatok egyikét élte, amikor épp megengedte magának a gondolkodás és érvelés luxusát, és bizonytalanul, értetlenül méregette a lányt, akiről nem tudta elképzelni, mit keres itt. Ahogy azt már megállapította, nem tűnt rossznak; márpedig az ilyen sötét, koszos, büdös helyeken csak rossz emberek szoktak megfordulni.
Azután a beálló csöndben meghallotta a lány megkorduló hasát. – Éhes vagy? – tette fel az okos kérdést, majd szokásához híven túlzott lelkesedéssel teli mozdulatokkal tapogatta végig szakadt farmerjének zsebeit, hogy végül eleven mosollyal nyújtson a lány felé egy XXL méretű energiaszeletet. Rex egészségtelen mértékben sokat evett, úgyhogy óriás testéhez mérten minden ruháját telepakolta hasonlókkal. Nem sok dolgot nem bírt elviselni az életben, de az éhséget nagyon.
– Vedd el nyugodtan! Nincs... megmérgezve – tette hozzá magyarázatként gyorsan, az utolsó szónál összeráncolva a szemöldökét. Nem igen értette, miért akarna bárki bárkit megmérgezni, de úgy tűnt neki, hogy kék hajú társaságának ez a mániája, ő pedig igyekezett mindenki dilijét tiszteletben tartani. – Azt nem mondom, hogy egészséges... A Mama szerint többet ártanak, mint használnak, de én naponta vagy két tucat ilyet megeszek, és még itt vagyok, szóval...
Igyekezett visszafogni a beszédet, mielőtt szokása szerint nagyon belekavarodna a szavak rengetegébe, és teljes sületlenségekkel ijesztené el a lányt. Még sosem látta ugyan korábban, de Rex nem szívesen hagyta volna magára, elvégre, épp az előbb lopta el valaki a zsákját, ami láthatóan sokat jelentett a lánynak, bár nem tudta elképzelni, miért. Elvégre, finom a szárított hús, de bármikor lehet újat venni, nem?
– Rex. A nevem. Meg Danowski... Mármint, hogy Rex Danowski vagyok. De inkább csak... Rex – habogta, a végén legyőzötten rázva meg a fejét. Próbálkozott ő, de igazából tartott attól, hogy valami rosszat mond vagy tesz, amit a lány félreért, és megint olyan hevesen reagál, mint az előbb. Nagy levegőt vett, majd kifújta, hátha attól elül a zsongás a fejében. – Szerintem nem kéne itt mászkálnod, mert a végén bajod esik – folytatta, egy fokkal összeszedettebben. – Rád esik valami, vagy... Valaki... Vagy valaki és valami egyszerre... Nem lenne jobb, ha hazamennél? |
Már kezdett egészen otthonosan mozogni a szeméttelepmocskában. Igazából az óriási kupacok a szemfüles kutakodóknak maga volt a paradicsom. Itt-ott fellelhető volt egykét igen hasznos termék, amiből jól tudott gazdálkodni az okos ember. Kaira térdig taposott egy fémhulladékos rakáson. Talán néhány darab kellemetlenül a lábába szúrt, és egy élesebb példány meg is vágta sípcsontját, amin szépen lassan csordogált le a forró vörös vér. Ez már meg se kottyant neki, hisz sose pátyolgatták agyon, és nem óvták a véletlen avagy szándékos balesetektől. Életében megszámlálhatatlan alkalommal került közeli kapcsoltba a város aszfaltjával, és nyalta fel alkalmanként akarata ellenére a szilárd talajt. Belátása szerint sokkal előnyösebb volt az, ha a lábát vágta tönkre, mintsem a feje levesedett meg, ezért is leginkább az a tény aggasztotta, hogy feje úgy sajgott, mintha egy zongorát ejtettek volna arra.
Éppen egy elitnek tűnő ezüst étkészletet kotorászott elő, amit az évek vasfoga tönkre tett. Foltos volt, és már senki se hitte volna el róla, hogy ezeket valaki valamikor még használta. Minden esetre Kairanak megtetszett, hisz talán egy kis plusz bevételért túl adhatott rajta. Egy kis tisztogatás, és úgy képzelete, jobb lesz mint újkorában. Az egyik tompán csillogó kanál pedig még a búb megszüntetésére is alkalmasnak látszott.
Egy elhaló puffanást hallott a távolból, amire egyből felkapta a fejét. Alaposan körül nézett, nehogy valaki épp az ő életére akarjon törni, abban az eleve elcseszett pillanatban már nagyon nem örült volna. A támadója mellesleg még csak jól se járt volna, hisz semmi értékes magántulajdonnal nem rendelkezett. Magának tudhatta az egyik tágas konténert, ha éppen a patkányok nem sajátították ki, és azt az árva ezüstkanalat, ami csak egy olyan szerencsétlennek számított értéknek, mint amilyen ő maga volt. Miután meggyőződött arról, hogy a látókörében senki nem fogja elvágni a torkát, akkor visszatért az evőeszközzel való zsonglőrködéshez. A búbhoz nyomta igyekezve nem sikoltozni, és kizárni azt a tényt, hogy hányféle tetű mászik éppen kék hajzuhatagába arról a csekély kis fémdarabról. A gondolattól is megborzongott egész teste, és úgy érezte, hogy millió kis bogár futkározik fejbőrén. Lehunyta szemét, így próbálva távol tartani a képzeletében megszületett kártevőket.
A hirtelen történő becsapódásra kapta fel fejét, ahogy Rex filmes jelleggel zuhant át egy vasrúdon. Karira hátrahőkölt, a kanál pedig szárnyakra kapva repült, akárcsak egy fémmadár. Egyensúlya is megingott egy kissé, és kezeivel kalimpált, nehogy arccal essen neki az egyik kiálló hegyes darabkának. Rosszabb esetben pedig rómaias halált halva feküdjön kardjába, ami ez alkalommal inkább egy félbetört lámpa lett volna. Végül sikerült az ügyetlen hadonászásával talpon tartania magát, és az ismeretlen személyt megnézni, akit éppen egy mikró készült agyon nyomni. Nem oda valósinak tűnt, nem volt meg benne az a tipikus guberáló szellem.
Kaira azonban mégis igazán örült annak, hogy láthatja, hisz birtokolt valami olyat a férfi, ami nemrégiben még nála volt, aztán elvették tőle, és ez tűnt a megfelelő pillanatnak arra, hogy vissza szerezze ami az övé.
Elindult lefelé, hogy egyszerűen kikaphassa Rex kezéből, és hasonlóképp léphessen meg vele, mint az, aki tőle lopott. Óvatosan, azonban mégis fürge és tapasztalt mozdulatokkal haladt lefelé a hulladékkupacon. Nagyon igyekezett, hisz a nagydarab alak már talpra kószálódott, és félő volt, hogy lelép, majd Kaira képtelen lesz még futtában is utolérni. Már a felénél járt a dombocskának, amikor a társasága egyszeriben beszélni kezdett, benne pedig megfagyott a vér.
Semelyik tolvaj nem kérkedett még így a zsákmányával. „Zsák” Hát Kaira ezen egy kissé bepöccent. Mégis kinek képzelte magát az a fickó, hogy csak úgy megalázza a lányt. Igen, úgy fogta fel, hogy ezzel őt lekicsinyítik. Felért neki egy „Ez az enyém, nem a tied!” mondattal. Már a torkában gyülekeztek az üvöltözéshez szükséges hangok.
- Mégis… - engedte ki az első szót, de tovább nem is jutott, mert Rex folytatta bezsédét, ezzel Kairába fojtva az ingerült kiabálást. Mégis milyen tolvaj az, aki vissza adja a másiknak a dolgait? Nem igazán állt neki össze a kép, gyanakodóan tekintett a másik felé. Szemei összeszűkültek.
- Mit tettél bele? Hmm..? Mivel akarsz megmérgezni? - faggatta erőteljes hangnemben – Engem csak úgy nem lehet átverni! Ha meg is halok, csak egy nyamvadt kanált kaphatsz meg – mutatott a földön heverő tárgyra.
Lemászott a szemétkupacról, hogy szemtől szembe intézhessék el a dolgot. Útközben felkapta a kanalat, fő hogy legyen valami fegyvere, mert mért is választana bármi hegyeset, ha van egy kanala. A kanállal legalább ki lehet vájni az ellenfél szemeit.
Amikor a fickó elé állt, inkább tett egy lépést hátra. Túl kicsinek érezte magát olyan közelségből. A kupac tetejéről is látta már, hogy nem egy törpe, de onnét nem tudta felmérni a valós méreteket.
- Szóval, csak add át nekem a zsákot – ekkor megkordult éhes hasa, és ennek hatására egy újabb elszántsági hullám futott át rajta –, és bökd ki szépen, hogy mivel akarsz megmérgezni, mert esküszöm..! – mutogatott a kanállal figyelmezetően. |
Rex nem állította volna telje bizonyossággal, hogy eltévedt, inkább úgy mondta volna, ha akárki kérdezi, hogy nem volt benne biztos, hol van. Aprócska hiba, amit bárki eltéveszthet, nem? Egy bal helyett jobb (Rexnek mindig is gondjai voltak azzal, hogy megmondja, melyik a jobb vagy bal oldala, ha valaki hirtelen rákérdezett, és kellett neki néhány perc, míg összeszedte magát a kérdés okozta sokkból) kanyart vett, és tessék, máris olyan utcákat rótt, amiket még sosem látott. Amikor kis taknyos volt még (az emberek néha nehezen hitték el, de egy ekkora darab fickó is volt valamikor a felnőttek derekáig érő kis vakarcs), sokszor koslatott a mostohatestvérei után, akik mindig ide-oda szambáztak az utcák között a környékükön – igazából legfőképp Rexet akarták elhagyni valahol, de ő valahogy mindig visszatalált hozzájuk, mint egy jól idomított kopó –, így az alvilág jelentős részét bejárta, ám ezek az utcák... Valahogy nem kongattak meg egy harangot sem a fejében, ő pedig kezdett feltűnően zavarba jönni. A szembe jövő emberek mind gyanakodva néztek fel rá, ismeretlen volt egy nagyon is zord környéken, ráadásul, meg kell vallani, valahogy az emberek nem bíznak a két méteres hústornyokban. Mármint, Rex számára tényleg érthetetlen volt ez a bizalmatlanság. Ő meg votl róla győződve, hogy Ő jobban fél másoktól, mint fordítva.
Igazából a Mama a lelkére kötötte, hogy ne induljon útnak egyedül, mert ismerte már annyira a fia esetlenségét, hogy aggódjon érte; ám ez most külön helyzet volt. A bárban összeismerkedett egy fickóval, aki mondta, hogy jutányos áron tudna kismacskát szerezni; Rex húgának, Rorynak két hét múlva lett volna esedékes a születésnapja, és mindig szeretett volna egy cicát, csak régen, a háború előtt túl drágának bizonyultak, most pedig, hát... még mindig. Rex úgy gondolta, egy "ingyen vannak, csak vidd innen az egyik dögöt, mert kiesznek a vagyonomból" szerű alkunak nem lehet ellenállni.
Nos, minden bizonnyal sokkal egyszerűbb lett volna, ha nem téved be úgy a szeméttelepre közben, hogy már azt sem tudja, merre menjen. A szag igazából nem zavarta túlzottan, ahogy a legkevésbé sem bizalomgerjesztő alakok sem, akik itt-ott felbukkantak, riadtan rápillantottak, majd arrébb iszkoltak. Tanácstalanul kezdte a hónapok alatt egész szépen növögető szakállából kiálló egyik hosszabb szálat húzogatni, próbálva találni valamiféle tájékozódási pontot, ami alapján elindulhatna, de minden pont ugyanolyan szürkének és büdösnek tűnt. Tű a szalmában, vagy ilyesmi. Amikor sikítást hallott az egyik irányból, a feje ösztönösen arra fordult, csak a törzse nem, így kirántotta a szőrszálat, amit lebiggyesztet ajkakkal vett tudomásul. Nem tudta mire vélni a sikolyt, de kellemetlen érzés költözött a hasába, mint mindig, ha ilyesmit hallott; rossz gyerekkori emlékek. Amikor meglátott egy alakot vele szemben futni, kezében egy zsákkal, s maga mögé pillantgatva, miközben messzebbről valamiféle "állj" szerű parancsok hallatszottak női hangon, valahogy eszébe sem jutott ellenállni a késztetésnek: egyszerűen kitette maga mellé a kezét, egyenesen elzárva ezzel azt a kis utat a szemétkupacok között, amin a fickó elszaladni akart. A férfi nem vette észre időben a sajátos útzárat, így mielőtt még reagálni tudott volna, teljes erővel Rex szoborszerűen elmozdíthatatlan alkarjának rohant, majd nyekkenve elterült a földön.
Rex összeráncolta a szemöldökét, és a kezében lévő zsák felé nyúlt. – Bocsánat. De ez szerintem nem a magáé.
A férfi kábán, de riadtan pislogott fel rá, és úgy hátrált el Rex kezétől, mintha izzó vas volna. Rex elvörösödött szégyenében; gyűlölte magát azért, mert folyton megijesztette az embereket, pedig tényleg nem volt szándékos. Ő rossz ember, döntötte el, legyűrve a lelkiismeretét. Egyszerűen érezte. Habár nem volt épp túl okos, valahogy volt benne valami ösztönös dolog, amivel egy pillantás alapján fel tudta mérni, ki "rossz" és ki nem. Amikor megkerült néhány szeméthalmot, és megpillantott egy kutakodó, a fejét fogó lányt, valahogy úgy érezte, Ő nem rossz.
Mielőtt még hanggal tudta volna jelezni itt létét, kecsesen keresztül esett egy vasrúdon, ami az egyik halom alól kandikált ki, és a puffanása okozta rezgések eléggé megremegtették az egyik kisebb, instabil kupacot ahhoz, hogy a tetejéről egy jobb napokat látott mikró, meg szakadt anyagfoszlányok és valami káposztaszerű akármi essen rá. A mikró szerencsésen elkerülte (azt még az ő kemény kobakja sem igen bírta volna sérülés nélkül), ám a hajába beleragadt néhány bűzölgő kajamaradvány. Orrát ráncolva tápászkodott fel, és amit csak látott, lepucolt magáról, ám így is egy fokkal közelebb került a kinézete ahhoz, hogy a szeméttelep berendezési tárgyaihoz méltó legyen.
Mikor ráeszmélt, hogy nincs egyedül, hirtelen ráereszkedett a szociális szorongásának (Rex nem igen tudta, hogy így hívják azt az izét, ami van neki, de ha tudta volna se tudja, hogy kell leírni, az egészen biztos) minden súlya, és hal módjára tátogva pislogott a lányra, ha az addig ugyan nem szaladt el félelmében. Kínjában a kezében lévő zsákra nézett, majd vissza fel a lányra, végül pedig előrenyújtotta a zsákot. – Zsák – közölte értelmesen, majd megrázta a fejét. Hülye! – Mármint, a tiéd... A tiéd? Visszaadom... Ha a tiéd. Elvettem attól az embertől – mutogatott hátrafelé esetlenül. – Leütöttem érte... szóval remélem, hogy nem az övé volt... mert nem lopok, de már elfutott, úgyhogy nem... nem tudom visszaadni neki... |
A szeméttelep orrfacsaró bűze és a gyanús kigőzölgések, amik orvosilag nem kaptak pecsétet arról, hogy nem halálosak a tüdőbe lélegezve, egy közembert mélységes undorral töltött volna el. A fintorok és az ismeretlen eredetű vegyszeres hordóktól való tartózkodás puszta önvédelmi mechanikának számított az idetévedőknél. Kaira viszont kifejezetten kellemesnek tartotta ezt a fajta gyomorforgató aromát. Neki is kellett egy kis idő mire megszokta a szokatlan szagokat, és nem kerülgette hányinger minden második percen. Az ott tanyázó élőlényekkel már egészen baráti hangulatban volt, amolyan házi kedvenc és gazdi viszonyt ápoltak egymással. Vacsorájának utolsó falatjait odavetette a természetellenesen nagy patkányoknak. Többnyire a féleleme vezérelte, hogyha nem táplálja őket rendesen, akkor majd a horda őt akarja felszámolni mint friss hús. A csótányokkal se akadt különösen nagyobb baja, azokat a termetes házi patkányok elűzték. A konténer, amiben ő telepedett meg, már egészen otthonossá kezdett válni. Mivel minden második héten kidobták az aktuális lakásból, amit kibérelt, majd egészen véletlenül a lakbért minden áldott alkalommal elfelejtette befizetni.
Visszafelé tartott a konténerhez egy kiadós üzletelgetés után a fekete piacon. Egy zsákot cipelt vállán, amiben egy megnyúzott csirke lapult, előkészítve a sütésre. Súlyos szárnyas volt, és csak két családi ereklyébe került. Remek üzlet. Már csorgott a nyála, szinte érezte a frissen sült hús ízét. A mennyei aromákat idézte fel, amik szétáradtak a szájában, mikor régebben az anyja tökéletes főztjét ette. De sajnos Kaira, sose volt egy konyhatündér, így csak ízetlen száraz dolgokat tudott elkészíteni, amikbe belefulladt az ember, ha egy pillanatra is elmerengett rágás közben.
Sikerült képzeletben úgy beleélnie magát az ízvilágokba, hogy a környezetére már el is felejtett figyelni. Egy fazon tűnt fel a semmiből. Hosszú szakálla volt, és épp úgy bűzlött mint egy ázott kutya. Valami -féle vasdarabot tartott a kezében, amit egy szemétkupacról szedhetett össze. Jobbra-balra lóbálta Kaira előtt, aki nem igazán tudta mi tévő legyen. Voltak ötletei, hogy a pasas mire készül azzal a jókora éles fémmel, az ötletek között viszont sajnos nem szerepelt a csirke békés felvágása. Egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, és nem kapcsolt elég gyorsan. Az első ütés elől sikeresen hajolt el, még éppen időben. Nem is tétovázott tovább, szaporán szedte a lábait a másik irányba, igyekezett megfutni rekordját, azonban a jókora tyúk nem segített a tempó gyorsításában. Egyre szaporábban vette a levegőt, vagy ami a szemét telepen annak számított. Oldala szúrni kezdett, nem volt egy tapasztalt futó. Hátra-hátra pillantott, hogy ellenőrizze üldözője merre lehet. Amikor már nem volt beazonosítható határokon belül, akkor Kaira lassítani kezdett, majd végül teljesen megállt. Válláról levette a zsákot, és a földre dobta. Abban a pillanatban még az sem érdekelte, hogy valami bogár vagy fertőzés megszencségtelenít a kiváló minőségű eledelt. Már fájt a háta és a válla is a cipekedéstől, így fél kézzel beállt végtagját kezdte masszírozni. Kellemes és némileg felszabadító volt, lassacskán pedig levegővétele is kezdett helyreállni. Azzal viszont nem számolt, hogy bármelyik pillanatban beérhetik. Egy szemét kupac mögül ugrott elő az elvetemült figura, és kólintotta fejbe hátulról a lányt, aki legkevésbé sem számított a váratlan csapásra. Kaira-nak még hátra pillantani se volt ideje, fájdalmában a fejéhez kapott, és úgy sikított fel, hogy azt az egész szeméttelep hallhatta. Az alak felkapta a földről a zsákot, és sunyi módon eliszkolt azzal. Ez a guberálás törvénye, aki kapja marja.
- Adja vissza! – kiáltott utána, de mihaszna volt, már látókörön kívülre került a támadó. Szitkozta a jó édes anyukáját, és még ezen kívül is elmondott néhány rontást, hátha belefullad a fickó a kiszárított húsba.
Alaposan meggyőződött róla, hogy a chipnek semmi baja nem esett. A biztonság kedvéért elhatározta, hogy meglátogatja a doktor urat, hátha ő más véleményt alkot. Még mindig a koponyáját tapogatta, jobban belegondolva inkább a másik fejét, mert elég termetes dudor nőtt az ütés helyén. Nem szándékozott vele kórházba menni vagy ilyenek, így házi praktikához akarat alkalmazni. Egy szemét kupachoz lépett, hogy keressen valami „steril” fém darabot, amivel egy kicsit visszább nyomhatta a búbot. |
A városfalak tövében meghúzódó hatalmas, mocskos területek szeméttelepként szolgálnak DC lakosainak. A kaotikus, és rendezettebb kacatkupacok közt kisebb-nagyobb konténerek és raktárépületek találhatók, de ajánlatos oldalba rúgni őket párszor, mielőtt túl későn derülne ki, hogy foglalt szállást választottál. Nem ritka jelenség a lomok közt böngésző csavargó és fosztogató, kincs reményében bóklászó lélek a szemét tengerében. |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
