|
A Coleman família egy tapodtat sem mozdult D.C. közeléből, még akkor sem, amikor a fél kontinenst eltörölte egy atomrobbanás. A külvárosi házacskában volt ugyanis minden, ami valaha fontos volt a számukra, és ha egyszer a család feje, az öreg Theodore Coleman megmakacsolta magát, abból bizony nem engedett. A világ minden kincséért sem adta volna a romhalmazt, amelyet még valamelyik ükapjától örökölt, és amely generációkat látott pólyásból felnőtté cseperedni – már aki megérte azt a kort.
A rózsaszín tapétás, fiúbandák posztereivel kiplakátolt szobácska volt az egyetlen fennmaradó emlék a kislányról, aki korábban lakta azt, és aki a robbanás pillanatában a családjától távol, egy nyári táborban tartózkodott, a bomba hatáskörébe eső Bostonban. A házat elhagyni olyan lett volna, mint végleg búcsút inteni Mara Colemannek, amire a családapa még korántsem állt készen. A feleségét és két gyermekét szintúgy megrázta a középső testvér elvesztése; magától értetődő módon nem szerettek volna rögtön a családfőről is lemondani, ezért a menedékhelyre települést elutasító Theóval maradtak, a régi házukban.
A család évekig kérlelte a férfit arra, hogy belássa, milyen ártalmas is az egészségre, ha egyes-egyedül maradnak a hóval borított szomszédságban, ahol már a madár sem jár, helyette azonban megtalálják az újra tért hódító vadvilág kártevői. Theo csináld-magad csapdákkal szerelte fel a telket, és minden éjjel puskával aludt – a felesége egyébként sem foglalta többé a helyet az ágyukban, mivel látni sem bírta a férje képét. Legidősebb fiuk, Ridley hasonlóan érzett iránta, és napról napra növekvő megvetéssel szállt szembe apja gyengeségével és önző felelőtlenségével.
Teltek a hónapok, de Theo továbbra sem mutatott hajlandóságot arra, hogy megbékéljen a múlttal, sőt: egyre több időt töltött Mara szobájában kuksolva. Ridley időközben elérte azt a fázist, amelyben hajlandó lett volna faképnél hagyni az apját, csak hogy egy menedékhelyen biztonságban tudhassa magát, de egy takarót vagy egy tányér levest sem vetett volna meg. Az anyja és húga eleinte természetesen ódzkodtak a gondolattól, hogy megváljanak a megkergült családfőtől, de egy csapat banditával való találkozással később már ők is Reid nézeteit osztották.
Így történt, hogy a legidősebb fiú vált az új családfővé. Az anyjával és a húgával egy helyi búvóhelyre költöztek, ahol állami támogatással folyt a túlélők ellátása. Nem volt ötcsillagos a hely, de az ember legalább nem szenvedett harmadfokú fagyási sérüléseket, akárhányszor leheveredett a matracára. Theodore-t azóta sem látták, amiért Reid valamilyen szinten a mai napig hibásnak érzi magát, de szentül hiszi, hogy helyesen döntött.
Reid a középiskolát már a burok alatt járta ki, és négy évig a vitaklub lelkes tagja volt. A négy év végén kifogástalan eredményei állami ösztöndíjat nyertek neki a District of Columbia University-re, ami tulajdonképpen D.C. egyetlen felsőoktatási intézménye. Mire megkezdte jogi tanulmányait, már nyakig volt a washingtoni politikában, és ahogy a lakosság elég nagy része, ő is elégedetlenül figyelte a fokozatosan diktatúrába átcsapó kormány áskálódását.
Azóta a washingtoni oligarchák teljhatalmat építettek ki a város felett, és Reid jobban utálja a rendszert, mint valaha. Nyíltan természetesen nem emel szót, mivel ezzel nem csak az ösztöndíját, de az életét is kockáztatná – a színfalak mögött azonban már négy éve folyik a szervezkedés.
Az egész négy éve kezdődött abban a középiskolában, ahova Reid maga is járt. Végzős volt, amikor megütötte a fülét egy hír, miszerint az informatikaklub a dobogó tetejére állt egy neves innovációs versenyen, a saját fejlesztésű tűzfalukkal. A kocka klub tagjai nem igazán tudták mire vélni, amikor az általuk csak látásból ismert Reidtől meghívást kaptak az egyik népszerű focis kölyök villájában tartandó házibulijára, de a mentorukként funkcionáló egyetemi gólya, Kyle rávette őket, mondván, hogy rájuk fér egy kis... társaság.
A bulin az infóklub egész éjjel Reid társaságát élvezhette, aki egy hideg sör felett alapos interjúnak vetette alá őket, majd feldobta a népszerű témát, miszerint a kormány egy kalap guanó. Erre aztán minden jelenlévőnek megeredt a nyelve, elvégre D.C. lakosait egy dolog köti össze, és az a politikusok iránti közös utálat. Amint a kellő hangulatba került a társaság, Reid felvetette nekik az ötletet: mi lenne, ha ezúttal nem tűzfalat építenének, hanem tűzfalat támadnának?
Így alapult meg a Tau Kappa Kappa diákszövetség, melynek a DCU kampuszán áll az épülete, tagjai pedig az egykori infóklubosok mellett Kyle és Reid, avagy Washington. A diákok ugyanis az USA alapító atyáinak vezetékneveit használják kódnévként, az általuk alapított diákszövetség pedig a Harmadik Kontinentális Kongresszus elnevezést kapta — ennek rövidítéséről kapta görög nevét is. A kormányellenes szerveződés ritkán profitál online akcióiból, de szívesen siet D.C. bajba jutott lakosainak segítségére, végcélja pedig a kormányellenes ellenállók győzelemre segítése. A TKK jelenleg kizárólag informatika szakos egyetemistákból és a joghallgató Reidből áll, aki inkább a profikra hagyja a gépelést, így leginkább a szóvivő és kapcsolattartó szerepét tölti be.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
