Ifjabb Preston Roarke - szigorúan Roarke, ugyanis utálja, ha a keresztnevén hívják - egy olyan ember, aki mellett meglehetősen könnyű elmenni. Nem láthatatlan persze, vagy átlagos, például 189 centijével a magasak közé sorolható, viszont olyan kisugárzása van, amit a legtöbben inkább elkerülnek. Senki nem akarja a bonyodalmat, amit egy olyan vékony, kissé esetlen ember jelentene, aki késés okából kiindulva mindig mindenhová siet, kapkodva jár-kel, beszél, beszéd közben hevesen hadonászik, gyorsan beszél, gyorsan él, és a csupán azzal, hogy egy helyben ül, mindent felforgat. Ugyanis attól még hogy ül, nem jelenti azt, hogy semmit nem kell csinálnia, tehát a tekintete ide-oda pattog, ahogy a kezei is vándorolnak közvetlen környezetében, hogy mindent megfogjon, csak hogy valami a kezében lehessen, amivel játszhat majd.

Roarke emellett szívesen beszél, sokat, sokszor - még álmában is -, kapkodva, azonban ha egy pillanatra le is lassul, egyből nem lesz olyan idegesítő a jelenléte: a hangja meglepően mély, kellemes baritonja megkapja a neki járó tiszteletet és türelmet, hogy kibontakozhasson. A hirtelen sokkoló energialöketet követően megismerhetjük a férfit, akinek arca kedves, szeretetteljes és megbízható mosolyba ráncolódik, amint valami iránt fellelkesül. S bár elsőre a türelem nem az ő asztalának tűnik, fontos dolgokat illetően képes lenyugtatni magát, és figyelmét - majdnem - teljesen egyvalaminek szentelni. Legyünk őszinték, ez sosem fog megtörténni, de ha mégis, medált neki!

Mint ahogy már rájöhettünk, emberünk meglehetősen érzékeny és fogékony környezetére, ám ez így van az emberekkel is. Rendelkezik társadalmunk egy ritka kincsével, az emberek szeretetével, ez pedig felhatalmazza őt arra, hogy szociális és buzgó legyen, valamint talán csak egy kicsit vak a gonoszságra.