|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.01. 16:24 - |
Jól látod, míg a szerencsétlenek odakint tengődnek a sivatagban, addig a burok védelmében ezek a kedves emberek nagy halmokban vesztik a pénzüket kártyán és szerencsegépeken, esetleg a pultnál üldögélve egy elbaltázott üzleti tárgyalás után. Esetleg -, ami valószínűbb - ide menekültek a feleségük elől, aki elüldözte otthonról a pénzéhes drágánkat. Gond van a paradicsomban? Térj csak be, itt egész biztosan megszabadítunk egy-két (sok) felesleges tehertől. |
[17-1]
– Meghívnám egy italra. – nézett végül a testőrre, és Victoria elégedetten mosolygott a háttérben. A rendfenntartó bólintott egy határozottat, és odacsörtetett Winter felé, hogy értesítse a meghívásról. Ha Rosedale arra fordult, amerre a férfi mutatott, azt láthatta, hogy tőle húsz méterre Mr. McCain és Mrs. Maynard várakozva fordulnak felé, előbbi pedig biztató mosollyal és egy poháremeléssel üdvözli.
Amikor Winter odaért hozzájuk, Victoria vérbeli buzgómócsing módjára ragadta kézen, hogy bemutatkozhasson. Eközben Clark intésére az egyik pincér is odarobogott hozzájuk, hogy ellássa a testőrnőt egy pohár pezsgővel.
– Ígérem, nem raboljuk sokáig az idejét, Ms. Rosedale. – üdvözölte Clark, és őszintén remélte, hogy így is lesz. – Ő itt Victoria Maynard, bizonyára nem kell bemutatnom. – gesztikulált Maynard felé, akinek majd' szétfeszítette a mosoly a száját, miközben a fogai közül kipréselt egy "nagyon örvendek"-et.
– Gyönyörű a ruhája! – ámuldozott Victoria. – Balenciaga?
– Dior. – válaszolt Clark a címzett helyett is, de nem nézett a kérdezőre, ehelyett Winterön tartotta a tekintetét. – A cipő Jimmy Choo, remélem, illik a lábára. – tette hozzá, megválaszolva azt a kérdést, amivel már nyílt is volna Mrs. Maynard szája. Kiszámítható, egyszerű nő volt, és bár Clark magasról tett a cipőkre, tudta, hogy ha Victorián múlik, előbb vagy utóbb úgyis anyagias vizekre terelődött volna a téma. Jobb volt túlesni rajta, és tovább menni.
– Mondja, Ms. Rosedale, hogy került maga egy olyan kemény helyre, mint a BDIS? – terelte másfelé a témát McCain. Úgy döntött, hogy ha már Forbes helyett Forbes embere jutott neki, kihasználja az alkalmat. – Félre ne értsen; nagyra tartom a bátorságát, de ugye tudja, hogy magáért igazán kár lenne? – húzta el a száját, mint aki csak kelletlenkedve gondol erre a témára, így nyomatékosítva a célzást: kár lenne, ha, tudod, mondjuk baleset érné szolgálat közben, úgyhogy vigyázzon magára. Így érthette.
Még jó, hogy nem Cohen testőrségének a tagja, mert a cipőjéért is kár lenne.
– Na és hogy telik az estéje, őrmester? Úgy tudom, eddig senki nem okozott kellemetlenséget, leszámítva Callahan tanácsos kislányát. – mosolyodott el ennek említésére. Eddig valóban nem történt különösebb baj, kivéve, amikor a szóban forgó gyermek nekiment egy pincér lábának, és a baleset három pohár életét követelte. Winter erről akkor is tudhatott, ha nem volt szemtanúja, mivel ő és a többi BDIS-es folyamatos forró drótot tartottak fent egymás között, a füleseiken keresztül. – Reméljük, ez így is marad. Tudja, mélyen tisztelem Önt és mindenki mást, aki a saját életét kockáztatja mások épségéért. Becsületre méltó, amit csinálnak; megérdemelnek egy görbe estét. – emelte meg a poharát kedves mosollyal, és megvárta, míg a két nő is így tesz. – Rosedale őrmesterre!
Épp, hogy koccintásra került volna a sor, a fal túlsó oldalán álló főcsarnokban az egybegyűltek lágy morajlásába lövések hasítottak, a tömeg pedig azonnal pánikba esett. A termek szélén álló őrök közül többen golyót nyeltek, a nyomukban pedig a falról csorogva terjedő, odafröccsent vérfolt maradt. A testőrök falanx-pajzsként gyűltek McCain mögé; az egyikük karon is ragadta, hogy sietősen arrébb tessékelje.
– Sanne! – üvöltött a főcsarnok felé Clark (ugyanis a felesége ott tartózkodott), mert számára még ez is a show része volt. Mindenki más sikoltozva menekült a golyózápor elől, az okosabbak a földre vetették magukat. A testőrök időközben elkezdték kikísérni őt az épületből az egyik vészkijáraton át, Sanne-t pedig egy másik csapat testőr vette oltalmába. |
|
A kaszinó előcsarnoka előkelő emberek gyűrűinek lezser csevegésétől morajlott. Selymes estélyibe öltözött nők feszítettek szmokingos férfiak oldalán, Moët & Chandon pezsgőt kortyolgatva, vagy esetleg a geometrikus gránitberakásokkal díszített padlóról visszatetsző tükörképüket csodálva. Túl sok? És még a felét sem láttad!
A black-tie dresszkód alól csupán a fegyelmezetten maguk elé meredő és időnként fontos személyek füleibe sugdolózó BDIS-személyzet képezett kivételt: a férfiak beosztásuktól függően egyenruhában vagy kényelmesre szabott, olasz öltönyben pásztázták a termet, a nők pedig fekete-fehér, nadrágos kosztümöt kaptak. Clark és Sanne McCain elit alakulatokból válogatott testőrei azonban egytől egyig szmokingban feszítettek, leszámítva az egyetlen női tagot, Rosedale-t, akinek Mr. McCain kérésére megengedték az estélyit, amennyiben az szellős, legalább a bokánál végződő nadrágot jelent. Ennél flancosabbra az ügyfél testi épsége érdekében nem voltak hajlandók áldásukat adni, így a rendfenntartót reggel az irodájában egy vörösszőnyegre illő Dior overál várta, gondosan vászoncsomagba bújtatva és felaggatva. Így tehát McCainék testőrsége egyáltalán nem hasonlított testőrségre — embereik pont olyan csinosan lézengtek a pár körül, mintha maguk is vendégek lettek volna, és jelenlétük egy cseppnyi veszélyérzetet sem sugallt. Ugyan, mégis ki akarná bántani ezt a gyönyörű, fiatal házaspárt?
Sanne éppen valamelyik szenátor fiának (vagy unokaöccsének?) fülébe duruzsolt a szemközti embergyűrű szélén. Mivel a társaság többi tagja túlságosan el volt merülve a tőzsdéről való diskurálásban (ott ugyanis most bizony bika piac van!), rá sem hederítettek a vígan kuncogó párosra. Clark ellenben hozzá volt már szokva Sanne lejárató kampányaihoz, amelyeket a nő szeretett épp az ehhez hasonlóan fontos eseményeken elindítani, ezért a férje mindig rajta tartotta fél szemét. Sanne tőle aztán azzal feküdt össze, akivel akart, de az maradjon a szobák falain belül. A háttérzajt a NASDAQ árfolyamai adták a gyilkos pillantásnak, amelyet Clark a felesége felé lövellt, azonban a nő (Clark tudta: szándékosan) hátat fordított neki, kuncogva hajolva be a jóképű idegen személyes szférájába.
Miközben a kék íriszek jegesen meredtek a távolba, a tőzsdespekulálókat félbeszakította egy elragadtatott nyávogás, amelyet Clark már ezer közül is felismert volna. Mintha a hipnotizőr csettintette volna őt ki éber álmából, a férfi eddigi fapofájára széles mosoly költözött, és a nőhöz fordult, aki a társalgást félbeszakítva lépett be az embergyűrűbe. Maynard tanácsos felesége elhatározta, hogy kapva kap az alkalmon, és szellemes belépőt csinál a fiatalabb McCain szokatlanul komor ábrázatából:
– Clark! Olyan feketén állsz itt, mint aki szellemet látott! – kacagott a nő széles mosollyal, Clark sötétlő összeállítására utalva. Még az inge is fekete volt, egyedül a szmoking gallérjának selymes anyaga vert vissza némi fényt rajta. A férfi nevetgélve lesütötte a szemét, mintha megilletődött volna attól, hogy ilyen csintalanul rajtakapták, majd megkereste Mrs. Maynard tekintetét, és bocsánatkérő hangon lehajolt megcsókolni a kacsót, amelyet felajánlottak neki.
– Elragadó ma este, Mrs. Maynard. – udvariaskodott közben. Csak úgy volt képes bókolni ennek a nőnek, hogy közben elképzelte, valami mást mond neki helyette. Például az igazságot: A férjed egy tizenkilenc évessel csal, hülye tyúk. Valójában a hölgy maga sem volt ennél sokkal idősebb, ugyanis Maynard tanácsos fiatalon szerette a nőket, viszont hajlamos volt egy kör után megunni őket. A lányánál nem sokkal idősebb harmadik felesége, Victoria pedig bizony sok körön túl volt, mondhatni mindenki ágyában megfordult már. Amikor fél éve, még friss húsként táncolt be a felsőbb körökbe, két szép szeme eleinte a figyelem középpontjába állította, és azóta azt hiszi, még mindig tart az ötperces hírneve, ezért továbbra is annyira próbálkozik, hogy lehetetlen levegőnek nézni. A nő lelkes vigyorát elnézve Clark kezdte úgy érezni, hogy neki is muszáj lesz megfektetnie, különben Victoria még gyanút fog.
– Clark... – szólt a nő fejét megdöntve, dorgáló hangon elnyújtva a nevet. Victoriának az volt a jellegzetes technikája, hogy addig tett úgy, mintha közeli barátok lennétek, amíg hozzá nem szoktál. – Erről már beszéltünk.
– Elragadó vagy ma este, Victoria. – pontosított a férfi széles mosollyal, mintha örömmel menne bele a játékba. Erre a nő illedelmesen elkacagta magát, talán időnyerés céljából.
– Tudod, ki elragadó még? – kérdezte hirtelen, majd pezsgővel a kezében oldalvást fordult, a háttérben lézengő Rosedale felé nézve, akit éppen egy politikus vett szemügyre a háta mögül. Szóval ez a baja, sóhajtott fel magában Clark. – Az a bájos teremtés az asztaloknál. És még csak be sem mutattál neki!
Victoria elégedett mosollyal vette szemügyre a rendfenntartót, de Clark tudta, hogy csak a lehetséges konkurenciára kíváncsi.
– Csak egy testőr, senki érdemleges. – szólt Clark, és szippantott egyet a pezsgőjéből. Nagyjából most jött rá, hogy ez talán jóval tovább fog tartani, mint hitte. Remélte, hogy Victoria nem kéri meg másodjára is, és annyiban hagyja a dolgot, mert két perc múlva kilencet ütött volna az óra, és kilenckor neki már Forbes tábornoknál kéne pitiznie. Direkt úgy osztotta be az idejét, hogy mindenkire jusson pár perce még a fő szám előtt, erre jön ez a kurva, és mindent felborít.
– Csak egy testőr? – hitetlenkedett Victoria álszentül, mintha le lenne nyűgözve. Clark erre egy véletlenszerű irányba elnézve kortyolt még egyet a poharából, a nő pedig észre sem vette, ahogy a SOKO-vezérigazgató arcán átvillan egy kifejezéstelen, ingerült kifejezés. – Beépített szépség, mi? De hát ez lenyűgöző! Mindenképpen meg kell ismernem.
– Hát persze. – emelte el szájától a poharát Clark, és elmosolyodott. Megismerni, még szép, hát hogy a pokolba ne?
Tekintetével megkereste az egyik közelebb álló testőrét. Állával invitálta őt maga mellé, és felsőtestével közel hajolt hozzá, hogy az ő szemszögéből legyen rálátása az előcsarnokra, majd a poharát tartó kezének mutatóujját elemelte az üvegtől, Winterre mutatva. – Hogy hívják a hölgyet? –kérdezte tekintetét a szóban forgó nőn tartva.
– Ő Winter Rosedale őrmester, uram. – válaszolt a testőr. Clark a nyelvét egykedvűen szájfalába tolva pislogott és bólogatott párat. Maynard szerzett nála egy rossz pontot azzal, hogy nem tette pórázra a díszpincsijét. |
Ethan magában ezerszer is elátkozta azt a napot, amikor először találkozott Gage Dawsonnal, a BDIS kollégiumában. Még pontosabban azt az estét, amit nem használt ki arra, hogy álmában megfojtsa, aztán azt a millió és egy alkalmat, amikor megmentette a seggét attól, hogy felrobantsák, szétrúgják, ledöfjék, és egyéb változatos módokon élettel összeegyeztethetetlen sebeket kapjon. Ha helyette valaki mással, akár Wade-del vagy Winterrel lett volna itt, biztosan egyikük sem tereli el a figyelmét a célpontjukról, android ide vagy oda.
Mindezek azonban csak szavak voltak; Ethan sem akarta tagadni, hogy a felelősség és a vétek kétség kívül az övé, hogy hagyta magát, az ösztöneit, a figyelmét lankadni – és tessék, meg is történt a baj! Ahogy szorosan fedezékben maradt, csak arra tudott gondolni, hogy ez milyen kihatással lesz rá és a karrierjére. Egy ilyen banális botlás után volt bármi esélye előre lépni? A pillanat töredéke alatt távolítotte el ezeket a gondolatokat a fejéből. Zavaró tényezők voltak, önzőségből és emberi gyarlóságból fakadtak; egy ember élete forgott kockán, amit kötelessége volt megmenteni. Akkor is, ha az az ember Cohen szenátor.
A lövések fülsüketítőek voltak, ahogy elhúztak mellette, miközben a középső vasbeton oszlop mögé húzódott fedezék gyanánt, a hallása még mindig nem tisztult ki teljesen a robbanás után, de a dörgő golyózápor sem segített, így csak feltételezni tudta, Dawson mit kiabált neki.
– BDIS, különleges alakulat – kiáltotta ösztönösen, még mindig a fedezéke mögött maradva, kihasználva a néhány másodperc szünetet a lövések között. Természetesen tudta, hogy nem fogják abbahagyni; de kötelessége volt azonosítani magát, mielőtt valaki még gondol egyet, és megvádolja azzal, hogy csak úgy lövöldöz az emberekre. Volt már példa rá, hogy ilyenből lefokozás született. – D.C. városának törvényei nevében, felszólítom, hogy azonnali hatállyal…
…szüntesse be a tüzet, akarta volna mondani, ha egy sorozat nem épp akkor húz el a feje mellett. Szentségelve számolta a golyókat, várva a pillanatot, mikor kifogy a tár, amikor pedig ez megtörtént, csepp késlekedés nélkül bukfencezett át a lépcső másik felére, hogy aztán féltérdre érkezve két jól irányzott lövéssel előbb kilője a fordulóban álló támadó támadó kezéből a fegyvert, majd a szívét vette célba. Az alak még át sem buckázott a korláton, lezuhanva a mélybe, amikor Ethan már ott termett, ahol korábban ő állt, és a társára vetette magát. A férfi Gage-re akart célozni, így Ethan megjelenése meglepetésként érte, és még mielőtt ideje lett volna a géppisztolyát ráfogni, azt Ethan már oldalra is csapta. Néhány lövés érte a forduló plafonját, végigszántották az oszlopot, néhány gellert is kapott a padlóról, de szerencsére mindegyik célt tévesztett. Ethan a nyaka felé ütött a könyökével, de a férfi kitért előle, sőt, annál fogva rántotta magához és fogta satuba a fejét. A szorítása egy pillanatra megdöbbentette, sokkal erősebb volt, mint azt lehetségesnek gondolta, vagy tapasztalta a kiképzések során; ennek ellenére a lábait már megtámasztotta a korláton, és sikerült hátra löknie magát, megbillentve a férfi egyensúlyát.
Egy éles lövést hallott oldalról, a következő szintről; még mielőtt észlelhette volna, hogy nem őt lőtték oldalba, átdobta a válla felett a férfit, aki legurult a lépcsőn, egészen Gage lábáig, ahol élettelenül terült el, főleg azért, mert az oldalán behatoló golyó végigszántotta a létfontosságú szervei többségét, mielőtt a másik oldalon távozott volna.
A korábbi satufogás miatti légszomj nyomán még mindig a fülében dobolt a vére, mikor már a tetőn ácsorgó férfira fogta a fegyvert. Nem nézett Gage-re, de tudta, hogy ott van; kérdés nélkül hagyta, hogy ő beszéljen helyette. Legalábbis egy darabig. De hamar kiderült, hogy ez nem lesz tipikus túsz-tárgyalás.
– Mit csinálnak? – kérdezte lényegre törően. Feleslegesnek ítélte a szócséplést; ezek nem aktivisták voltak, akik épp találtak maguknak egy puskát. A szavakkal semmire sem mentek.
– Hát, azt hittem, ez elég egyértelmű – nevetett fel az alak. A körülötte állók maszkjai mögül szintén röhögcsélés hallatszott, (még Cohen is erőltetetten nevetni próbált, hátha a szimpátiáját számításba veszik túszul ejtői, ha verésre kerül a sor, ehelyett viszont csak egy gyomrost kapott) az egyik állatias hö-hö-hö pedig egészen ismerősnek tűnt Ethan számára, de nem tudta hova tenni. Kik vagytok? ráncolta a szemöldökét. Az, hogy egy ilyen csapat csak úgy létezett DC féltve őrzött és felügyelt burkán belül, felkavaró gondolat volt.
Ethan nem hagyta annyiban. Beszéltetni kellett őket; arra késznek tűntek, még ha a válaszadásra nem is annyira.
– Mit akarnak vele? – biccentett Cohen felé. A csapat főnökének erre a maszkon túl is látható vigyor ült az arcára; aztán lehúzta azt. Negyven körüli, sötétszürke arcszőrzet, kék szem, fehér heg a jobb szem sarkától az álláig, jegyezte meg Ethan magában. A sötét, cserzett bőre egyértelműen burkon kívüli tartózkodásra utalt, a fogai pedig sárgák a nikotintól.
– Nos, ezt igencsak szeretné tudni, nemde, Ethan Ashbourne főtörzszászlós? – A gúnyos felhang, amivel a nevét és rangját kiejtette, bosszantotta Ethant; olyan érzés volt, mint mikor még kezdőként a tapasztalt rendfenntartók között kellett bizonyítania, hogy nem gyerek már. – Ilyen csinos rendfokozattal az ember azt hinné, betéve tudja a tankönyvet… Valahol a tizenegyedik fejezet körül keresném, túszejtés címszó alatt. Bár ez olyan durva megnevezés… Én inkább egyoldalú vendéglátásnak hívnám.
Ethan le se tudta szarni, minek hívta volna, csak az érdekelte, hogy nem ért még ide a rendfenntartók flottája. A robbanás mintha órákkal ezelőtt lett volna. Még csak ekkor rohantak ki az épületből az első emberek, ruhájukon és hajukon por és törmelék; aztán két figurát is megpillantottak odalent, akik testőrök gyűrűjében olyan lassan és ráérősen tipegtek, mintha csak a plázában korzóztak volna.
– Ejha, szenátor úr – füttyentett a Főnök, szemérmetlenül méregetve a lenti tömeget, akik látszólag semmi jelét nem adták annak, hogy tudnák, mi folyik odafent. – Csinos lánykája van, igaz-e? Bizonyára vörös folttal a homloka közepén is csinos volna.
Még ki sem mondta, az egyik embere máris ott térdelt a tető szélén, és ráfogta a fegyvert a lenti tömegre; bár nem túl pontosan. Ethan sejtette, hogy csak a szenátort heccelik.
– Kérem… – nyüsszögte Cohen. A Főnök erre felé fordult, és lekonyuló ajkakkal utánozni kezdte.
– „Kérem”? Milyen udvarias a vendégünk! Látja, mi is csak kérünk… Kérjük, hogy írja alá ezt – tolt elé egy papírt, amit addig valahol a háta mögött rejtegetett –, és már itt sem vagyunk.
Ethan még mindig rájuk fogta a fegyverét, bár kezdte érezni, hogy hasztalanul; még ha sikerül is egyet-egyet lelőniük, mire a túlerő visszalőne… Nem. Statisztikailag túl kicsi volt az esélye. Nem értette, hol maradnak már a lenti rendfenntartók; mindenki csak azzal volt elfoglalva, hogy az elitet mentse? A testőrök, nyilván. De az meglepte, hogy az árészosoknak még mindig nem volt nyoma, elvégre, szerették mindenhez az arcukat adni. A fülét ekkor csapta meg valami távoli hussogás, valami surlódó hang; a szeme sarkából látta csak a mozgó kis drónt, ami az éjszaka sötétjében rejtőzött. Fél szemét még mindig az előttük lévő jeleneten tartotta, de közben kérdőn Gage-re nézett. Ebből ki tudod beszélni magunkat? |
Ahogy az őrmester lenézett az elegáns cipők között elterülő mélységbe, érezte, hogy a fejébe száll a vér. A messzeségben zakatoló propellerek fuvallata a zakója alá kapott, és Dawson rájött, hogy talán egy kicsit túlságosan is élvezi ezt az egészet. Az öltönye alá rejtett, könnyebben egyensúlyozható pisztolyt kézbe véve, egyiptomi falfestmény módjára kezdett Ethan után oldalazni a keskeny perem mentén, és aggodalom nélkül figyelte, ahogy társa átvetődik a végeláthatatlan szakadék felett, majd a tűzlépcső egyik szintjén ér földet. Érkezését a lépcsőszerkezet fémes csörömpöléssel fogadta.
Gage habozás nélkül rugaszkodott el a szűk párkányról, és egy rövid repülést követően a tűzlépcső rácsának csapódva kapaszkodott a korlátba. Egy csúszós lábtámasz-keresési próbálkozásból rögtön rájött, hogy ez bizony színtiszta karizom lesz – ilyenkor kezdte csak el igazán hiányolni az ember az egyenruhához járó recés talpú bakancsokat.
Az őrmestert egy váratlan, de félreirányzott lövés késztette arra, hogy bal kezét reflexből lekapja a korlátról. A másodperc törtrésze alatt kellett feldolgoznia a hirtelen őrült sebességbe kapcsoló eseményeket – egy sorozatlövés szántotta fel a tűzlépcső padlóját, elérve egészen a korlát acéljáig. Akár egy inga, Dawson az egyik támaszát elveszítve lendült ki függőleges helyzetéből, és egy, a gyomorforgató mélységbe vetett futó pillantást követően a szabaddá vált kezével előrántotta pisztolyát. Mi atyánk, ki vagy a Mennyekben, szenteltessék meg a te neved…
– Ethan, helyzet van! – kiáltott fel sürgető, bizonytalan hangon, mintha Ethan magától nem vette volna észre, hogy a lépcsők tetejéről tüzet nyitott rájuk három állig felfegyverzett, maszkos nindzsa teknőc. Dawson fél szemét lehunyva emelte a magasba a pisztolyt, hogy célba vegye az egyiküket. Ezzel így nehéz lesz labdába rúgni, és ezt ő maga is jól tudta, de a gépfegyverhez előbb zöld ágra kellett volna vergődnie. Szívesen derékszögbe tette volna két tenyerét, hogy a golyózápor beszüntetését kérelmezze legalább addig, míg felkapaszkodik a tűzlépcsőre, de egyrészt nem volt elég szabad keze, másrészt pedig… Nos, ezek a csávók nem vicceltek. Időközben kettejük egy vadászpuska vagy egy közelharc számára ideális távolságba került a fiúkhoz azzal, hogy egész lépcsősorokat átugorva hidalták át a szintkülönbségeket. Ethanre ketten is jutottak, mivel Gage-dzsel még mindig a fentről lövöldöző gépfegyveres bajlódott. Talán időközben rájött, hogy kár volt a lépcső korlátjának fedezékébe lökni a célpontját.
Dupla vagy semmi. Az őrmester egy hirtelen ötlettől vezérelve oldalra fordult, és lábait előre-hátra lóbálva igyekezett elég lendületet gyűjteni ahhoz, hogy átvetődjön a korlát felett. Ez kevesebb időbe került, mint a felkapaszkodás, amellyel tökéletes célponttá varázsolhatta volna magát.
Hinta-palinta, régi dunna, kis katona, ugorj a Tiszába…
Zsupsz! – érkezett cipőjének talpa egyenesen az egyik Ethant túlerőben tartó férfi arcába, miután a büszke akrobata sikeresen átrepülte az akadályt. Ezzel a lendülettel teperte a földre a férfit, és a fejére gépfegyverrel mért ütéssel le is oltotta a villanyt.
Ha Ethan elbírt az ő szeletével, akkor mire Gage felállt, már relatíve tétlenül találhatta őt. Éppen ezért hihette azt, hogy az utoljára eldördülő lövés és lépcsők tetejéről lehengerbucskázó hulla a rajparancsnok ügyködésének eredménye.
– Szép lövés. – zihálta Ashbourne-ra nézve, és az arcára diadalittas vigyor ült ki.
– Kösz. – szólt valaki odafentről, aki egész biztosan nem Ethan volt. Gage a hang irányába kapta a fejét, és a látvány az ajkára fagyasztotta a mosolyt. Egy maszkos férfi állt odafent egy szarevő vigyorral, fegyvere ártatlanul lógott a mellkasán. Bakancsba bújtatott lábát a tető sípcsontig érő peremére dobbantotta, és alkarjával a térdére támaszkodott. – Direkt megmondtam a beszariknak, hogy ti meg vagytok hívva a buliba, de nem hallgattak rám.
Valószínű, hogy ekkorra már a duó egyik tagja (ha nem mindkettő) fegyvert emelt rá.
– Na-na-na. – fordította oldalra a fejét figyelmeztetőn, és a fiúkra sandítva ajkai féloldalas mosolyra rándultak. Időközben több embere előbújt a háttérből. Egyikük épp Cohent ráncigálta a színre, és a halántékához tartott revolveren fenyegető kattanással húzta meg a kakast. Gage erre vonakodva leengedte a fegyverét.
– Ethan Ashbourne főtörzszászlós és Gage Dawson őrmester vagyunk a BDIS különleges alakulatától. Azért vagyunk itt, hogy meghallgassuk és amennyire lehetséges, teljesítsük az Önök kívánságait. Nem szeretnénk, ha még többen megsérülnének.
A férfi elengedett egy lezser nevetést.
– Na és hány kívánságom lehet?
Gage tekintete feszülten ugrott a szenátorra, majd vissza a bérencre. Nem, ez nem a megfelelő időpont a seggfejkedésre.
A férfi természetesen egyébként sem várt választ a kérdésre, így rögtön folytatta.
– Mi a Szenátor Úrral jöttünk tárgyalni, fiacskám, de sajnos ő nem könnyíti meg a dolgunkat. Hát nézzük, ti tudtok-e javítani a helyzetén. – invitálóan rántott egyet a fején, és szélesen elvigyorodott. |
Ahogy az öltönyös úriember rántott egyet a pisztolya szánján, egy pillanatra azért megfordult a fejében: Hol van Ethan? Az egyszázad másodperces késés bizony nem volt jellemző a rajparancsnok teljesítményére – sőt, az is meglepőnek számított, ha a bevetésen nem végig az ő hátát kellett csodálnod. De még mielőtt az őrmester aggódni kezdhetett volna, Ashbourne stílusosan csusszant be a fedezék közepére, sósmogyi- és Sex on the Beach- lavinát sodorva magával. Egy vörös és kék színben tündöklő koktél teljes színpompájában landolt a pult mögött lapuló Dawson öltönyén. Az áldozat nyakát behúzva, egy elkínzott grimasszal vette szemügyre a kasmírt tarkító foltot.
– Ez Hugo Boss volt, csak hogy tudd. – mormolta rosszallóan, leginkább magának, hiszen Ethant ilyenkor semmi nem zökkenthette ki a Terminátor-üzemmódból. Eközben Gage ellökte magát a szilánkszőnyeggel burkolt márványpadlóról, és kétrét görnyedve oldalazott a félkörös ívű bárpult túlsó falához. Igyekezte figyelmen kívül hagyni az angol öltönyben guggolás extrémsportjának kockázatait, mint például a teljes érelzáródás és a későbbiekben elvégzendő végtagamputáció. A Desert Eagle csövét méltatlanul alvilági stílusban fordította vízszintesbe, és a bárpult fölé nyúlva mérte be a célpontot, ezzel gyakorlatilag kiküszöbölve a fedezetlenségből adódó kiszolgáltatottságot. A pult fölé denevérekként felaggatott borospoharak szolgáltak irányzékul a számára. Az imént megjegyzett harmadik és negyedik pohár közé eső keskeny terület jelentősen szűkítette a célpont lehetséges tartózkodási helyeinek körét, így az őrmester az ötödik lövéssel célba talált. Hallását tompították a civilek sikolyai és a mennyezetből záporozó gigantikus üvegtömbök moraja, így a sikerről csupán az alapján győződhetett meg, hogy a csillár felé irányzott lövéssorozat hirtelen megszakadt.
Dawson a saját istenkirályságától lenyűgözve pillantott fel, de még mielőtt ideje lett volna előállni valami irritáló közbevetéssel, egy vándor villanógránátot szúrt ki röptében. Ezekből a kis mocskokból a kiképzések során már eleget látott (avagy nem látott) ahhoz, hogy reakcióul ösztönösen becsukja a szemeit és alkarjával retinái elé kapjon, de az ezt követően felcsendülő Jingle Bells ellen még nem találtak fel védekezési módot. Jó ideje nem forgolódott már át éjszakákat a kéretlen mariachi zenekarként rázendítő zúgás kíséretében – de ami késik, nem múlik. Legjobb lesz, ha lélekben felkészül a hajnalig tartó bárányszámolásra, és hazafelé beugrik a közértbe pár kiló kávészemért.
A vállán érződő nyomás hatására felriadva Ethan irányába kapta a fejét, de az ismerős sziluett láttán lehiggadt. A füst még ilyen közelségből is nehezen átlátható fátyolt képezett közöttük, így Dawson igyekezett szorosan Ashbourne nyomában maradni. A fejében továbbra is ezer síp sikított, de kisvártatva a civilek tompított nyögései és segélykiáltásai is utat nyertek a hallójárataiba. Portól könnyes szemekkel pillantott körbe a helyiségben, és imádkozott, hogy ne épp a füstfelhő közepébe eresszenek golyózáport azok a rohadt állatok.
Dawson első dolga volt, hogy egy kétméteres kitérőt tegyen abba az irányba, ahol egyetlen áldozatának testét sejtette – ez volt ugyanis az egyetlen felszabadult lőfegyver, amelynek hollétében biztos volt. A törmelékdarabok közt botladozva guggolt le a vérbe fagyott holttesthez, hogy azt megmotozva egy tölténytárra és egy villanógránátra bukkanjon. A hulla mellett heverő gépfegyvert a saját nyakába akasztva állt fel és sietett a rajparancsnok után.
Ahogy a duó óvatos, de szapora léptekkel szelte át a csatatérré zúzott termet, lábuknál a ködből fokozatosan előrémlett egy csillárdarab alá szorult férfi alakja. Dawson megtorpanva lepillantott rá, és szabad keze már úton volt az áldozat ütőere felé, amikor Ashbourne némán tudatta vele, hogy haladni kíván. Az őrmester a felettese unszolására ellenvetés nélkül megindult, akár egy jól idomított ló. Nem ezért fizetnek – érvelt magában, majd vetett hátra egy utolsó pillantást. Látta, ahogy az ismeretlen férfi lassan megemeli a fejét, és hunyorogva, félálomban néz utánuk. Erre Dawson visszafordult, az AK-47-es pedig egy rántással és két kattanással lökte ki magából az utolsó töltényűrben maradt lövedéket, hogy az őrmester egy új ívtárat tolhasson az előző helyére.
A kérdéses állapotban lévő testek közt szlalomozva folyamatosan a helyiséget kémlelte, de a túszejtőknek egyetlen lehetséges útvonala volt: a vészkijárat. Az alagút végét egy zölden fénylő EXIT felirat és egy menekülő, stilizált emberke jelezte.
A kétszárnyú tolóajtón átlépve egy hűvös, de tiszta levegőjű folyosó fogadta a párost. Amint egyértelművé vált, hogy tiszta a terep, Dawson leengedte a fegyverét.
Ahogy a fénylő dolgok általában, Ethan kütyüjének felvillanása is azonnal magára vonzotta a tekintetét. Szokatlan csendben figyelte a rajparancsnok ügyködését. Kivételesen a legjobb barátja törte meg a csendet, mire Gage megemelte a tekintetét, és a férfi kifejezéstelen arcára vetülő kék fényeket fürkészve próbálta meg megtippelni, az mégis mire gondolhatott. Lehetett ez megrovás, mentegetőzés, esetleg észrevétel… vagy csak szimpla tényközlés. Dawson az „észrevétel” lehetőségétől ódzkodott annyira. Ahogy mindent, a feldúltságát is könnyűszerrel leplezte, Ethant pedig nem érdekelték annyira az emberek, hogy energiát pazaroljon a lélekbúvárkodásra.
– Igen… Tudom. – bökte ki végül Gage egy apró bólintással, higgadt hangon. Úgy tűnt, ennél többet nem volt hajlandó rászánni a témára.
– Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hasznát vesszük valamelyik kütyüdnek. – jegyezte meg hirtelen, bár válaszra nemigen számított, hiszen a rajparancsnok sosem hagyta, hogy eltereljék a figyelmét; Gage pont ezért engedhette meg magának az efféle megjegyzéseket a bevetések során. Mintha csak a falnak beszélne.
A furcsa kis képernyő visszaugrott oda, ahonnan jött, és Dawson készenlétbe állt.
– Na, kikockultad magad? – kérdezte, és vigyorogva követte tekintetével a mellette elmasírozó Terminátort. Ethan egyszavas válasza egyben utasítás is volt, így Gage megemelte a fegyverét, és a tempót felvéve eredt a férfi nyomába. Minden elágazásnál hirtelen fordulatokat téve térképezte fel a terepet, de egészen a mosdóig nem találkoztak senkivel.
Az illemhelyen sikolyok és rémült visszahőkölések fogadták a két fegyverest. Dawson az AK-47-est készenlétben tartva figyelte a sarokban kuporgó civileket, miközben Ethan akcióba lendült. Mindannyian feszült csendben várták, hogy a fegyveres fenyegetés végre elmúljon.
– Jól telt az este? – törte meg a csendet Gage, mintha egy kínos családi vacsorán lenne – kivéve, hogy gépfegyvert tartott a kezében. Egy ötvenes gentleman lebiggyesztett ajkakkal ingatta meg a fejét, mint aki épp most értékeli az élményt.
– Többnyire kellemesen. – nyögte ki végül, miközben Ethan sikeresen a párkányra ereszkedett. Gage megértése jeléül bólintott párat, mielőtt ajkai a kisebb szünetnek véget vetve szándékos cuppanással váltak szét.
– …Nos, örültem. – köszönt el udvariasan, miközben megindult az ablak felé. Néhányan erőtlenül elmormogtak valamit, és Dawson mintha egy „Jó szórakozást!” kívánságot is kihallott volna a gyér kórusból.
|
*
– Erre – adta ki a rövid utasítást, aztán megindult a mosdók felé, hogy a férfi oldal csapóajtaját belökve felszínesen körbekémleljen. Egy férfi és két nő, akik valószínűleg a benti hangokat hallva menekültek ide, riadtan emelték fel a kezüket, és menekültek az ajtó melletti sarokba. – A földre, és maradjanak ott – vakkantotta, majd meg sem várva, hogy akármit reagáljanak az ablakhoz sietett. Hatalmas volt, olyannyira, hogy hülyének nézné azt, aki ilyet tervez egy mosdóba, akkor is, hogyha kívülről tükrös a felülete, és nem látni be, de most kapóra jött. Előbb biztonságos távolból két golyót lőtt ki rá, mire az ablak megrepedt, ám az erősített fólia még összetartotta a szilánkokat (a három civil riadtan sápítozott), amit Ethan rövid úton elintézett a golyó ütötte lyukak közepére mért jól irányzott ütéssel a pisztolya agyával, majd a fegyverrel kivert még néhány nagyobb, a tokban maradt üvegszilánkot, és csak azután kapaszkodott fel, hogy kilépjen rajta keresztül a párkányra. A tűzlépcső, amely igazából az épület mellé épített, vaskos beton tartóoszlopokból, gerendákból, és tömegek menekítésére alkalmas, széles lépcsőfokokból állt, nagyjából tíz méterre volt a mosdó ablakából. Elég jó kiképzést és alkalmakat kaptak ahhoz a múltban, hogy egyikőjüknek se okozzon problémát sem az óvatos, de sietős léptekkel való közlekedés a keskeny párkányon, sem az onnan való kisebb ugrás a lépcsőkig. A távolból már közeledő szirénák harsantak, és egy helikopter propellere is keverte valahol a levegőt, a visszhang miatt nehéz volt megállapítani, hol, de minden bizonnyal túl messze.
Amint mindketten a lépcsőre érkeztek, Ethan két rövid, kurta kézjellel adta Gage tudtára, hogy felváltva fedezik egymást, úgy haladnak felfelé. Inkább megszokás volt, mint szükség. |
Többször, többen feltették már Ethannek az élet nagy kérdéseit, a húga például azt, hogy miért ekkora karót nyelt pöcs, Milo azt, hogy ha a fogtündér nem létezik, akkor Apa mit művelt a fogaival, a BDIS dolgozók legtöbbje pedig, aki ismerte mindkettejüket: hogy lehetnek barátok Dawsonnal? Ethan válasza egyébként az összes kérdésre minduntalan teljes system shutdown volt, míg a másik fél inkább megszánta, és nem kérdezősködött tovább. Igazság szerint tudta, hogy a barátságuk végérvényesen eldőlt, mikor a kiképzés alatt egyszerűen a kiképzőtisztjük egy szobába osztotta őket a barakkon belül, még mielőtt Ethan annyit mondhatott volna Gage-nek, hogy "sáros mancsokat le az asztalról", mert túlzottan lefoglalta, hogy egy foltot vakargasson le az ablakról, és mire észbe kapott, már egy vadi új Dawsonnal volt gazdagabb. Nem sokat gondolkodott a dolgon (általánosságban nem szánt túl sok időt a szociális kapcsolatain való rágódásra, helyette aggódott eleget minden más miatt), ám ilyen és ehhez hasonló alkalmakkor akaratlanul is felvetődött benne a kérdés: miért is vagyunk mi barátok?
– Jesszusom – nyögött fel fáradtan, arcát a tenyerébe gyűrve, ahogy Gage száját elhagyta az "üzlet" szó. Kész, vége volt, Dawson őrmester belelendült, és Ethan tapasztalatból tudta, hogy mindkettejüknek megspórol jó néhány percet, meg magának egy agyvérzést, ha inkább csak nyüsszögve tűri, hadd mondja végig. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne öltötte volna magára a legszebb resting bitch face-t, amit csak produkálni tudott. Néha eszébe jutott, hogy ha még az első ilyen húzásánál megölte volna Gage-et, nagyjából most szabadulna. Aztán eszébe jutott, hogy Milo szomorú lenne Gage bá nélkül, így visszaszívta a gondolatot.
Szinte a nyelve hegyén volt az a mondás, miszerint ne fesd az ördögöt a falra (Ethan csak és kizárólag akkor nyugodott meg egy-egy ügyet követően, ha már lezárult, sőt, még akkor sem), ám az élet meg Murphy törvényei úgy döntöttek, rúgnak még beléjük néhányat, csak a hecc kedvéért. A kiáltásra ösztönösen nyúlt a fegyvere után miközben a hang irányába kapta a fejét, és csak akkor jött rá, milyen jól tette, amikor félreismerhetetlen fémtárgyat pillantott meg az android mellett álló biztonsági őröknek álcázott férfiak egyikénél.
Valószínűleg nem csak emberi szemmel, géppel is nehéz lett volna mérni a másodpercnek azon töredékét, míg Gage-től lemaradva csúszott be a pult mögé, át felette, ezzel leverve az ott sorakozó drága kristálypoharakat és értékes italokat, amelyek csörömpölve hullottak a földre; legalábbis, Ethan biztos volt benne, hogy olyan hangot kellett kiadniuk, mert a földre zuhanó mennyezetdarabok robajától nem igen hallott mást.
– A francba – állapította meg elmésen, amikor a pult felett átnézve ő is megállapította, amit Gage, nevezetesen, hogy Cohent épp a nyakkendőjénél fogva vonszolták arrébb a gépfegyveres alakok, legyenek ők akárkik. Az egyik biztonsági őr – egy igazi –, miután felsegítette az egyik iparmágnás sokkos állapotban lévő lányát, aki a golyóeső hatására úgy omlott a földre, mint egy zsák krumpli, előkapta a fegyverét, és a hozzá legközelebb álló fegyveresre tartott, ám még mielőtt rendesen célozni tudott volna, a Cohen mellett álló férfi három golyót eresztett belé. Még ha viselt is golyóálló mellényt (Ethan történetesen nem, és megint átkozta magát, amiért hagyta lebeszélni), a második és harmadik lövés már a nyakát érte; a férfi a vért spriccelő sebhez kapott, miközben a földre rogyott.
– A francba! – ismételte meg Ethan, ezúttal már a mellkasán lévő tokból elővett fegyver tárát ellenőrizte. Miután egy kattanással visszanyomta, a pultot használva mellvédként, gyorsan felmérte a helyzetet. Egy férfi ráncigálta magával Cohent valamerre, amit Ethan nem látott, mert egy fal a képbe lógott, a másik kettő pedig ropogó tűzzel fedezte magukat a talpon lévő fél tucat személyi testőr mellett, akik még jelen voltak a Dawson-Ashbourne kettősön kívül, és igyekeztek menteni a menthetőt. Forbes tábornok két őrrel használta ideiglenes golyófogónak az egyik felborított Black Jack asztalt. TJ-t sehol sem látta, de akár a lezuhanó mennyezetdarabok alatt is lehetett, amik egész szép kis halmot alkottak. Ethan csak néhány lövést tudott leadni, mielőtt az a közbeékelődő díszfal kitakarta volna a támadókat, és épp csak fel tudott állni a pult mögött, mikor valami fekete, henger szerű valamit látott a levegőben repülni, majd pittyegés hallatszott, aztán éktelen robaj, villanás és füst. A lökéshullám nem volt nagy, szinte észrevehetetlen, de a hangzavar annál fülsüketítőbb, mintha egyenesen mellettük robbat volna egy egész bomba. Villanógránát. A termet sűrű, fekete füst töltötte meg, lehetetlenül korlátozva a látóhatárt.
Ethan a torkát köszörülve bökte meg Gage-et, majd remélhetőleg vele együtt felpattant, és míg jobb kezével előreszegezte a pisztolyát, ami most igencsak kevésnek bizonyult, addig a ballal a száját és az orrát takarta el, ahogy megindult abba az irányba, ahol utoljára látta Cohent. Semmit sem látott, a füle pedig csengett, és az átkozott sípoláson túl csak néhány hangosabb, kétségbeesett női sikoly jutott el hozzá tompán. Valahol ott, ahol az egyik csillár leszakadt, majdnem átbukott egy földön heverő testen. Meg sem próbált megállni, hogy megnézze, él-e még, és ha Gage akár csak egy pillanatig is habozott, úgy vállával megbökte az övét, hogy mozgásra ösztönözze. Az ő dolguk Cohen felügyelete volt. Eddig nem ment túl jól.
Néhányszor még majdnem megbotlott, hála az elsietett mozdulatoknak, de rendületlenül ment előre, míg el nem érte a tágas helyiség hátsó falát, amit addig tapogatott, míg ujjai egy ajtó kilincsét nem tapintották. Az ajtó a mosdókhoz vezető hosszú, tágas folyosóra nyílott, és amint bezáródott mögöttük az ajtó, a füst nagy részét maguk mögött hagyhatták, és a fojtogató, égett szagon kívül más zavaró tényező nem akadt. Már azt leszámítva, hogy az egész küldetésük, ahogy volt, el lett kúrva, és ennél már csak akkor kerülhettek volna elbaszottabb helyzetbe, ha most esett volna rájuk egy aszteroida.
Miután meggyőződtek arról, hogy a folyosó tiszta, Ethan elővette a hátsó zsebébe rejtett, összecsukható tabletet, és az életre kelő kékes, átlátszó képernyőn kezdett pötyögni. – Meg kell találnunk Cohent – jelentette ki a helyzethez képest meglepően nyugodt és szigorú hangnemben, a hőtérképet vizslatva. Akkora volt a nyüzsgés, hogy semmi hasznát nem vették, így inkább a kamerák képeire váltott, és azok között kezdett pörgetni. – Nincs idő másokra. – Ráért még később is ismét megkapni, mennyire érzéketlen.
Kék írisezi ide-oda ugráltak, ahogy a lehető leggyorsabban nézte végig az elé bukkanó képeket, egészen addig, míg fel nem tűnt a szenátor képe az egyik kamerán. Amint Ethan pillantása a helyszín nevére vetült, fújtatott egyet, ám más jelét nem adta a benne tomboló frusztrációnak, miszerint azok hárman a tetőre vonszolták Cohent, ahol épp most húztak be neki egy isteneset. Az egyetlen lift, ami a közelben volt, a füsttel teli teremből nyílt, és talán meg is rongálódott, a másikhoz pedig át kellett volna vágniuk a fél épületen. Akadt azonban egy útvonal, a harmadik számú, amin Cohent tervezte kimenekíteni, ha valami nem sülne el jól, az pedig egy tűzlépcsőn keresztül vezetett, ami ugyan az egyik szomszédos folyosóról nyílt csak, amihez ismételten vissza kellett volna menniük a termen, aztán átvágni az egyik kisebb szobán, ami túl sok időnek tűnt. Elrakta a tabletet, és futólépéssel egybekötve tartotta ismét maga elé a pisztolyát. |
[ . . . ]
– Köszönöm, Uram. Persze ez nem egyedül az én érdemem, hiszen Ön adott lehetőséget arra, hogy itt lehessek, és ez az adomány megszülethessen. – kedves mosoly, amolyan Most pedig menj és baszd meg magad-féle. – Na meg, hogy legyen végre egy görbe estém. Ha rajta múlna – Ethan felé gesztikulált –, egész nap jelentéseket körmölnénk. – tette hozzá kedélyes nevetéssel, tudván, hogy a Cohen-félék szeretik, ha végtelen jófejségük elismerésre talál. Az elköszönést már hamar elintézte, ügyelve arra, hogy végig széles vigyor feszüljön az arcán.
– Nagy fazon. – jegyezte meg Ethan nyomába eredve, miközben a férfi után nézett. Keserű mosolyáról csak úgy ordított a szarkazmus.
Persze amint előre fordult, kezdetét vehette az atyáskodás, amit egy kelletlen tinédzser szemforgatásával nyugtázott.
– Csak essünk túl rajta, oké? Várnak rám. – szögezte le már az elején, és a lányra gondolt, aki… autogramot kért tőle. Fogjuk rá.
Ethan azzal a szöveggel kezdte, ami mondhatni napi szinten elhangzott közöttük. Gage már régóta nem fáradozott azzal, hogy megtalálja rá a megfelelő választ; inkább csak csendben megvárta, míg a másik listázni kezdi az éppen aktuális vádakat.
Ethan hamar belelendült az érvelésbe. Gage mindig is rosszul bírta az igazságtartalommal bíró kritikát, úgyhogy inkább elvett a bárpultról egy fogpiszkálóra szúrt olívabogyót, hogy azon csámcsoghasson időközben. Rühellte az olívát. Nyamnyogás közben eszébe ötlött egy jó visszavágás – már épp szóra nyitotta a száját, hogy felhasználhassa a Két rossz-féle kifogást, amikor Ethan ellőtte a lehetőséget, majd zavartalanul folytatta. Még annak ellenére is, hogy Gage közben fáradhatatlanul böködött a szája felé egy olíva-nyárssal, hátha ezzel kizökkentheti, vagy legalább idegesítheti.
– Sh-sh-sh-shhhh… Mélylevegőőő… – csitította a vége felé ráncolt homlokkal, mint egy megbokrosodott lovat. Ha a barátja elhallgatott, akkor jöhetett a szokásos süketelés, Dawson doktori disszertációjának tárgya. – Ethan, ezt úgy hívják, hogy üzlet. – mondta, középső- és mutatóujjával aposztrófokat imitálva. – Engem megdobnak pár ezressel, ő pedig cserébe nem olvad szarrá odakint, és még csak nem is került neki semmibe! – fejét megrázva fordította tenyereit az ég felé. – Hol itt a gond?
– Ott vannak! – hallatszódott pár méterről egy ismerős tenor. Gage a hang irányába kapta a fejét, és a feléjük mutogató androidot pillantotta meg, három öltönyös csávó díszes társaságában. Ezt egy géppuskából leadott lövéssorozat követte, amit az egyikük adott le, és a plafonnak címezte. A helyiség közepe felett függő csillárból lehulló darabok önmagukban is elég masszívak (és földet érve fülsüketítők) voltak, de a gyorsulás törvénye tette csak igazán jó tömegoszlatóvá őket. Gage azonnal lebukott a bárpult mögé és a helyiséget kezdte pásztázni, Cohen után kutatva, de a szenátort foglyul ejtő biztonsági őrnek öltözött férfiak már kirángatták a célpontot a csillár alól.
– Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát neki! – sziszegte Dawson, miközben előkapta az öltönye alól és élesre töltötte a pisztolyt, amiről még neki is el kellett ismernie, hogy édeskevés lesz minimum öt géppisztoly ellen. |
Dawson úgy nézett ki, mint aki köpni-nyelni nem tudott a hír hallatán. A meglepő fordulat a nézők reakcióját is késleltette egy kissé, de hamarosan mindenki egy emberként kezdett diszkrét éljenzésbe, mire a nyertes arca úgy derült fel, mint egy éhező hajléktalané, akinek negyven év szelvénytöltögetés után végre hatosa volt a lottón. A figyelem középpontjában sütkérezve szemmel láthatóan elemébe került, és sajátos nevetéssel (arról a jellegzetes-copyrightos Háhhhháááá!-ra gondolok) Ethan felé fordulva olyan kézmozdulatot tett, mint a rapperek a videoklipjeikben, amikor elszórnak egy köteg bankót.
Nem, nem tervezett meghívni senkit, és esze ágában sem volt beérni ennyivel. Ha egyszer elkapja a harci láz, onnantól nincs megállás.
– Köszönöm, köszönöm. – hajtott fejet Lucky Luke egy ünnepelt sztár mosolyával, mintha mindez az ő érdeme lett volna. Páran megeresztettek egy sor halk, élettelen nevetést, a többiek pedig sóváran meredtek a krupié által előretolt zsetonoszlopokra, mintha nem lennének már így is mind csőre töltve.
– Na, mit mondtam, közlegény? Erre inni kell. – lelkesen vigyorogva vágta hátba a mellette álló Ethant, azzal a hiú reménnyel, hogy a pénz az ő arcáról is leolvasztja majd a savanyú kifejezést, amely mára a védjegyévé vált. Természetesen a karriergyilkosság nemigen hozta lázba a rajparancsnokot – a szokásosnál is többet kérette magát. Vajon miért? – Gyerünk, Ashbourne. Mintha élnél! Egy pár ezresbe még senki sem halt bele. – unszolta barátját megbillentett fejjel és kedvtelenül lekonyuló vállakkal. Kezdett rádöbbenni, hogy ezúttal talán tényleg túl messzire ment.
Bár a rajparancsnok mindig hozza szokásos, fanyalgó formáját, mégsem hétpecsétes titok, hogy valójában nincs annyira ellenére ez a… dinamikus életmód. Általában. A valódi különbség kettejük között az, hogy Ethan tisztában van a „kaland” és az „öngyilkosság” fogalmak jelentésbeli különbségével, Gage viszont nem. Míg előbbibe szorult egy csipetnyi egészséges életösztön, utóbbi mindig hajlandó volt az élete árán is elkerülni az unalmat. Természetesen az őrmester sem rosszindulatból tette tönkre a legjobb barátja karrierjét, csupán a hagyományoknak hódolt. Megítélése szerint ez az eset sem tért el sokban a napi rutintól, ami a következő volt: ő a dolgok közepébe vetette magát, Ethan pedig káromkodásokat mormolva utána ugrott, hogy legyen, ki fedezze azt a repülőgépekből-kiugrós, robbanásoktól-elsétálós hátsóját. Kemény munkájával a rajparancsnok lehetővé tette, hogy Dawson őrmester egészen idáig változatlanul boldogíthatta a csapatot megtisztelő jelenlétével és nélkülözhetetlen társaságával. Bizonyára Ethan is az egész különleges osztag, de legfőképp az Athéné-raj örök háláját élvezhette, hiszen mindez részben az ő érdeme volt.
Persze Dawson sem a puszta szerencsének köszönhette, hogy idáig jutott a ranglétrán. Akármilyen meglepő is, de egy árva pillanatra sem felejtette el, hogy miért is jöttek ide. Született megfigyelő volt, és minden érzékszerve ki volt élezve a kívülről érkező impulzusokra. Egyetlen látóterén belül tett hirtelen mozdulat, egyetlen hallótávon belül koccanó pohár sem kerülhette el a figyelmét. Nagyon is érdekelte a feladata, és még ha időnként szem elől is veszítette a szenátort, figyelme egy pillanatra sem lankadt.
Na jó, egy pillanatra talán mégis, ugyanis az Istant Milliomos-csomag mellé járó aranyásó sem váratott magára sokáig. A fiatal nő egy gyengéd érintéssel vonta magára a szerencsés nyertes figyelmét, hogy végtelenül őszinte módon, füstös szempilláit rebegtetve fejezhesse ki csodálatát. El kellett ismerni, a látszatból ítélve valószínűleg megérte a pénzét – pedig a látszatból ítélve drágán adhatta magát.
Igaz, orrának éles íve könyörtelenül árulkodott egy alacsony költségvetésű plasztikai műtétről, de ez már csak szőrszálhasogatás, és ügyfélkörének nagy része valószínűleg azt sem vette volna észre, hogyha a mellei helyén két kosárlabdát hordott volna. A felső kerületben ugyanis minden mesterséges volt: az emberek, a mosolyok, a szavak. Egy „turista” szemei számára szokatlan tudott lenni ez az álságosság. Sőt, valószínűleg egy született milliomos számára is, aki életének minden percét ezekben a körökben töltötte. Ennek ellenére soha senki nem hozta szóba, és elfogadta, mint az új természetest. Ez is része lehetett a játéknak.
Mivel a rulettasztalnál tilos volt bármiféle elektronikus eszköz használata, a lány az ősrégi szokásnak hódolva egy valódi, hús-vér golyóstollat varázsolt elő a retiküljéből, nyilvánvalóan azért, hogy megadhassa a telefonszámát. Folyamatosan beszélt, de Gage figyelme eközben az asztal túlsó végében fészkelődő android felé kalandozott, aki vállát a tömeg sűrűjébe ékelve igyekezett átfurakodni a sokaságon, magánakciójával átrendezve Dawson pillanatnyi prioritásait. A rendfenntartó le sem vette szemét a célpontról, miközben olyan kérdezés nélküli természetességgel írta alá a lány karját, mintha egyébként is minden sarkon autogramért könyörgő rajongókba botlana. Ezt követően megfordult és elkezdte kiverekedni magát a nézőgyűrű közepéből. A nő értetlenül hunyorgott a karján virító névre, majd fejét felemelve szétnézett, de mindkét bajnoknak csak hűlt helyét lelte. Az itteni pasik talán még az alvilágiakon is túltesznek.
Mint ahogy az imént ecsetelni kezdtem: Gage Dawson rajta volt az ügyön. Körülbelül két másodpercig. Amint sarkon fordult és utat tört két férfi válla között, Ethan hátával és Cohen szenátor derűs arcával találta szembe magát. A társa mellett felsorakozva varázsolt barátságos mosolyt az arcára, hogy méltó módon üdvözölhesse ezt a remek embert, akivel már az út során bensőséges viszonyba kerültek.
A férfi bizonytalan járásából arra következtetett, hogy kérdés esetén bárkire rámutathatnának azt állítva, hogy ő a szenzáció, és Cohen minden további nélkül elhinné. Még ha oda is menne gratulálni, ilyen állapotban nemigen foglalkozna az áldozat zavart pislogásával. Nos, Ethan szokás szerint a szöges ellentétének bizonyult. Gage az élete árán is terelte volna a témát a vétkéről, és csak akkor adott volna választ azzal kapcsolatban, ha egyenesen arról kérdezik. Ethan ezzel ellentétben habozás nélkül szóba hozta, és a taktika eredményesnek bizonyult.
Dawson őrmester megnyerő mosollyal és egy helyeslő bólintással vette fel a neki kiosztott szerepet.
– Remekül, Uram. Igazán felemelő érzés tud lenni az adakozás. Próbálta már? – kérdezte gúnymentes, érdeklődő hanghordozással, mintha az Adakozás 2000-ről, valami népszerű, forradalmian új termékről várna véleményt.
A kapottnál kétszínűbb, de szebben csengő válaszra számított. A lefitymáló nevetés hallatán egy pillanatra forróság szökött az arcába, de nem engedhette, hogy a társaságának szemet szúrjon. Maga is hiteles nevetéssel és helyeslő bólogatással reagálta le a helyzetet, bár nem volt teljesen biztos benne, hogy min is nevetnek pontosan. A degradáló megjegyzésre Ethan részéről (szokás szerint) nem érkezett reakció. Egy másodpercnyi csend következett hát, amitől Gage-nek összerándult a gyomra.
Mondania kell valamit, amivel biztosítja az egyetértéséről. Ki kell böknie valami jelentéktelen megjegyzést, ahogy mindig, különben feltűnő lesz.
A férfi kettejük között dobálja a tekintetét, és eltereli a témát. Késő. Gage megsemmisülve, merev mosollyal várt a következő alkalomra, amikor kiküszöbölheti a csorbát. Ez az iménti azon ritka pillanatok egyike volt, amikor egyszerűen elállt a szava.
Mit mondott? Koszos bolhazsákok. Koszos bolhazsákok.
– Köszönöm, Uram. Persze ez nem egyedül az én érdemem, hiszen Ön adott lehetőséget arra, hogy itt lehessek, és ez az adomány megszülethessen. |
– Te megvesztél? – szegezte neki a kérdést, amint Gage odaért mellé. Fojtott hangon beszélt, de a lehető legkevesebb mimikát alkalmazva, hogy mások ne nagyon vegyék észre rajta a feszültséget. Gage, persze, alighanem eléggé ismerte már ahhoz, hogy ez ne zavarja meg a felismerésben. – Nem használhatsz ki egy androidot, és a kaszinókban a matematikai számítások is tilosak! Duplán mocskos az a pénz! Csak azt ne mondd, hogy két rossz kiüti egymást… Tényleg nem tarthatod meg. Azt csinálsz vele, amit akarsz, de nem tarthatod meg. – Néha nem tudta eldönteni, vajon Gage-dzsel vagy Milóval volt-e nehezebb betartatni a szabályokat.
Ethan lehunyta a szemeit, és megdörzsölte az orrnyergét. Még csak az hiányzott, hogy a következő hazugságvizsgálaton ne menjen át; a régi gépeket talán át lehetett verni, ám az újabbak már olyan pontossággal mérnek minden életfunkciót, és olyan algoritmusok futnak alattuk, hogy még az androidok is könnyedén elhasaltak.
– Csak tartóztassuk le, jó? – nyitotta ki a szemeit, tekintetével megkeresve az androidot, aki még mindig az asztalnál álldogált. – Mielőtt elszelel. Lepasszoljuk a kintieknek, ők majd intéznek járőrkocsit, még néhány órán át figyeljük Cohent, aztán mehetünk haza. A gyerek tiszta hisztis újabban, nem tud aludni egyedül, szóval jó lenne minél előbb hazaérnem, mert ha holnap egész nap kómás lesz, az óvónő megint behív, hogy közölje velem, pocsék szülő vagyok… |
Ethan, a híresztelések ellenében, nagyon is rugalmas tudott lenni. Ha akart. Az esetek többségében nem akart. Úgy gondolta, az időbeosztások, a tervek, az, hogy mindennel és mindenkivel tisztában legyen maga körül, fontosabb volt akármi másnál, és szívesen beáldozta a spontán ötletek adta szórakozást a biztonság oltárán. Szerinte egy kis paranoia ég nem betegség, csupán túlélési ösztön, és ez az ösztön most azt súgta neki, hogy Forbes tábornok úgy kirí a tömegből, mint egy dinnye az áfonyák között.
Megesett már párszor, hogy mikor ide kísérték Cohent, a tábornok is itt volt, ám soha, egyszer sem fordult elő, hogy bejelentés nélkül, az előre egyeztetett listán magát fel nem tűntetve jelent volna meg. Egy Forbes rangú ember, aki mondhatni, a város Top 3-as listáján volt, nem igen tehette meg, hogy kénye-kedve szerint változtasson úticélt, nem azért, mert ne lenne hozzá joga, ám a biztonsága elsőrendű szempont, és ezzel Ő is teljesen tisztában volt. Ethannek ötlete sem volt, mégis mit keres itt, ám a természetes aggodalmon kívül nem időzött túl sokáig ezen a gondolatszálon – habár szerette volna, hogy egyszer az a megtiszteltetés érje, ők nem a tábornokot kellett szemmel tartsák.
Igaz, az android felbukkanása után Cohen is perifériára szorult. Ez egy maximálisan védett létesítmény volt, telekamerázva, szigorított bejutással, három tucat jól képzett őrrel, plusz a személyes testőrökkel, aligha történhetett volna valami idebent.
– Én nem hívnálak Esőembernek – jegyezte meg vállat rántva, Gage-re hagyva, hogy eldöntse, vajon most az általános szellemi képességeit dicsérte, vagy a matematikatudását vonta kétségbe. Az, hogy Gage ezt az androidra értette, nem számított, egy évek óta tartó beszólás-háborúban az ember tegye világossá, kire vagy mire utal, vagy szenvedje a következményeket.
A játék közben némán figyelte az androidot; régebbi modell lehetett, egy csöppet még elnagyolt mozdulatokkal és kifejezésekkel, ám az, ahogy a szeme a számok között ugrált, szinte láthatóvá tette a szintetikus emberi maszk mögött rejlő processzorok őrült száguldását. Számolt; igen ostoba android lehetett, ha azt hitte, nem bukik le. Szinte túl ostoba, gondolta Ethan, metsző, gyanakvó tekintetét az alakra szegezve. Ébredt benne valami balsejtelem, egy aprócska kis noszogató érzés, ám mielőtt lényegében észrevehette volna, hogy aztán okok után kutasson, Gage megszólalt mellette.
– Mit csinálsz? – kérdezte fásultan, bár szemöldökei értetlenül ráncolódtak össze, és a barázdák csak mélyebbek lettek, ahogy barátja egyenesen az android felé vette az irányt. Először azt hitte, megpróbál beszélgetni vele; ám a nem sokkal azután az android arcára kiülő merevség valami másról árulkodott. Ethan fáradt, ráébredő sóhaja csupán internális volt, kívülről, ha lehet, az arca még érzelemmentesebb lett, ám amint Gage visszaért mellé, rosszallóan összevont szemöldökkel fordult felé, nagyjából úgy, mint mikor rájött, hogy Milo kilopta a pudingot a hűtőből és befalta, pedig még nem is vacsorázott. Ahogy Milónak nem fogadta el indokként, hogy utálja a kelbimbót, úgy Gage-nek sem volt hajlandó elnézni, csak azért, mert megtehette. A kelbimbó egészséges, Gage pedig épp szolgálatban volt.
– Ha most milliomossá nyered magad, megverlek – közölte rezzenéstelen arccal. Még csak az kellett volna, hogy a tömeg éljenezni kezdjen, aztán Cohen, vagy ami még rosszabb, Forbes felfigyeljen rájuk, és kiderüljön, hogy munka helyett szerencsejátékoznak. Még ha Cohen már előre túl részegnek tűnt is ahhoz, hogy emiatt megorroljon rájuk, ez olyan szégyenfolt lett volna, amit Ethan nem szívesen visel. Arra az eshetőségre, hogy a tábornok fülébe juthat, az egyik beosztottja kihasználta, hogy ismeri egy illegális android személyazonosságát, és ezen nyerészkedett, nem is akart gondolni.
Pedig kellett volna. Ahogy megállt a fehér golyó a piros hetesnél, az asztal az addigiaknál is hangosabb zajongásba kezdett, Ethannek legalábbis nagyon úgy tűnt. Hangosabb vagy sem, úgy festett, megkapták azt a figyelmet, amit nagyon nem akart: a Cohen-Forbes páros és a körülöttük lévők, utóbbi valószínűsíthető jelére, az asztal felé fordultak, mi több, Cohen néhány a tábornokkal váltott szót követően megindult feléjük.
Megöllek, üzente Ethan pillantása Gage felé.
Egy lépésnyire távolodott az asztaltól, és teljes testével az érkező Cohen felé fordult, azzal a hiú reménnyel, hogy talán hellyel-közzel sikerül kitakarnia azt a rakás zsetont, amit a krupié épp akkor tolt Gage elé. A szenátor nem tűnt túl mérgesnek, ellenben kellemesen ittasnak – kellemesen, mint talán nem rúgatja ki őket. Ethan akaratlanul is fél szemmel a tömeget pásztázta, amin Cohen keresztülvágott, öltönyujjból előkerülő kompakt pisztolyt vagy mellényzsebes kést keresve; mintha ugyan azt nem vették volna észre már az ellenőrzéskor jogtalan személynél. A pásztázás közben lett figyelmes egy nagyon is ismerős arcra, egyenesen a tábornok mellett, aki a hölgy-gyűrűt maga mögött hagyva az egyik, szinte üres pultnál álldogált. TJ, az Árész-raj parancsnok-helyettese határozottan nem volt fent a listán. És határozottan ismerős módjára beszélgetett a tábornokkal. Ethan hirtelen nem is tudta, melyiktől indult be jobban a vészsziréna a fejében. Mielőtt azonban szólhatott volna Gage-nek, a szenátor odaért.
– Jól szórakoztok, fiúk? – kérdezte vidáman, egy fél-részeghez mérten gyors pillantást vetve Gage zsetonjaira, majd cinkosan rájuk kacsintott.
– Dawson őrmester épp most nyert egy szép összeget az Egyenlő Esélyek Alapítványnak – vágta rá Ethan gondolkodás nélkül, majd hátrapillantott Gage-re. – Ugye?
Cohen alkoholmámorosan felnevetett, majd legyintett; nem volt titok hogy Ő személy szerint nem tartotta sokra a bevándorlók gyerekeit segítő szervezetet, de városi szinten ez volt a legnagyobb, ami még odakintre is szállított egészségügyi termékeket, gyógyszereket, kötszereket, oltóanyagokat meg miegymást.
– Koszos bolhazsákok – közölte, a politikusokra jellemző gúnnyal és lenézéssel. Tekintetét ide-oda hordozta a két testőre között. – De titeket kedvellek. Még lehet is belőletek valami! A nyereményedhez meg gratulálok, ilyen szerencsés kéz kell ahhoz, hogy az ember előrébb jusson.
Szerencse, hát, Ethan nem épp így nevezte volna, ez pedig, talán, az arcára is kiülhetett, ugyanis a következő pillanatban Cohen vállon veregette.
– Ne légy ilyen savanyú, Ashbourne, az ember életkedve is elmegy, ha rád néz… Érezzétek jól magatokat, komolyan mondom! Mindent én állok, csak aztán keltsétek majd jó híremet a kollégák közt – nevetett fel, enyhén túljátszva. Ethan a felszólítás ellenére sem kezdett mosolyogni, csupán bólintott egyet.
– Feltétlenül, Uram.
Amint Cohen elindult az egyik irányba, vissza, oda, ahol a társasága várt rá (leszámítva Forbes parancsnokot), Ethan az ellenkező oldalon lévő pult felé indult, és amennyiben Gage egy pillanatra is ránézett, intett neki, hogy kövesse, kicsit távolabb az asztaltól. |
A nézők lélegzetüket visszatartva figyelnek, és minden bizonnyal teljesen hülyének nézik azt, aki a bajnok ellen fogadott.
– Piros hetes!
Harmincötszörös nyeremény. |
Gage a nyakkendőjén lazítgatva sandított a mangusztacsalád felé, akik az érkező Forbes tábornok és felesége láttán az eddiginél is lármásabbá váltak. Bősz bókolások közepette mindenki mindenkivel kezet rázott és csókot váltott, majd folytatódott a társalgás. A kapitányságon felvilágosították a fiúkat az összes várható tag kilétéről, és Gage tisztán emlékezett rá, hogy Forbes nem volt része a forgatókönyvnek. Cohen sohasem tért el a megbeszéltektől. Ezt a váratlan fordulatot Dawson nem igazán tudta hová tenni, de egyelőre nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Zavartalan vigyorral fordult a barátja felé, hogy megválaszolja a kérdését.
– Az Esőember ellen? – kérdezte ráncolt homlokkal és változatlanul mosolyra görbülő ajkakkal. Ethan mellől elmozdulva megpördült a tengelye körül, hogy barátja elől hátrálva, kihívóan széttárt karokkal célba vehesse a rulettasztalt. – Mi van, talán nem veszítesz eleget már így is? – csipkelődött a kettejük végeláthatatlan versengésére utalva, majd ismét sarkon fordulva nekilódult. Lendületes, céltudatos csörtetéséből látszott, hogy a balhé ígérete felvillanyozta. Dawsont ismerve várható volt, hogy amennyiben az események nem folynak maguktól más mederbe, ő örömmel vállalja majd magára a kirobbantó szikra szerepét. Rendfenntartó létére meglepő gyakorisággal bújt a rendbontó szerepébe, csak azért, hogy utána visszaállíthassa azt a bizonyos rendet. Mások keresztrejtvényt fejtettek unalmukban, ő meg… nos, önmagát adta.
Ethan oldalán közelítette meg az asztalt, és amint a duó szert tett egy viszonylag jó kilátással bíró állóhelyre, Gage szemügyre vette az ünnepeltet. A szarkazmus hallatán nem nevetett, mert túlságosan lefoglalta a figyelmét a férfi kategorizálása.
– Sosem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de… nem hinném, hogy az esete vagyok. – mormolta vissza Ethannek az androidot méregetve, és ezzel össze is foglalta diagnózisát annak kilétéről. Az Esőember nem úgy nézett ki, mint azok a gépek, amelyeket nem romantikus érzelmek imitálására programoztak: tetszetős arcberendezése ellenére külalakra kifejezetten alacsony költségvetésűnek tűnt. Nehéz lett volna teljes bizonyossággal megmondani, mi okozta a természetellenes hatást, de Gage a mozgáskultúrára tippelt.
Az ismételt sikert követő ujjongáshoz ő is csatlakozott, hasonulva a tömeghez. Valaki elismerően hátba veregette az androidot, a krupié pedig legereblyézte az asztalról a vesztes téteket, egyedül a bajnok szaporodó zsetonoszlopait hagyva fent. Ethan beszélgetést kezdeményezett egy idegennel, egyértelműen csakis a plusz információ reményében, amit a nő segítőkészen meg is adott.
– Nem semmi. – ismerte el Gage is lomha fejcsóválások közepette, miközben a tapintatos tapsözönt erősítette, majd összenézett Ethannel. Ha eddig nem lett volna számukra egyértelmű, hogy kivel – azaz mivel volt dolguk, mostanra kétség sem férhetett hozzá.
– Attól tartok, Willy másnap sérvet kapna az edzőteremben. – válaszolt a kérdésre, miközben a nézőközönség elcsendesedett. Az Árész-rajjal közös gyúrások mindig izgalmas fordulatot vettek, ugyanis volt egy olyan furcsa szokásuk, hogy testépítői mérkőzéssé fajultak. Lenyomtál száztizenöt fekvőt félkézzel? Nagy ügy, ő lenyomja egy ujjal is! William bagázsának összeállításakor valószínűleg a jelentkezők kiállhatatlanága volt a döntő szempont, mert kizárólag nagyzási hóbortban szenvedő suttyókból állt. Ezt figyelembe véve jogosan merülhet fel a kérdés, hogy Gage mégis hogyan úszta meg őket… Vagy hogy ők hogyan úszták meg Gage-et.
Esőember újabb zsetonpillérekkel gazdagodott, és mások is megtették a tétjeiket. Dawson megint Cohen felé sandított. Úgy tűnt, a szenátor társasága is felfüggesztette a beszélgetést, mert Forbes állával a rulettasztal körüli forgatag felé bökve felhívta a figyelmüket a szenzációra. A tábornok tekintete szinte azonnal megtalálta az őrmesterét, aki erre reflexből elfordította a fejét.
Ahogy a krupié a kerékbe helyezte a golyót, Gage azon tűnődött, mégis hogyan győzhetnének le egy két lábon járó számítógépet. Megpörgették a kereket, és Dawson felnézett – ahogy mindig, inkább az embereket figyelte, akikhez amúgy is jobban értett, mint a kerekekhez. Tekintetét végighordozta a feszülten figyelő nézők ábrázatán, és egyszer csak figyelmes lett egy férfira, akinek lehajtott feje ugyan a kerék felé fordult, de mégsem az abban pattogó golyót figyelte. Ellenségesen összefont karokkal, sandán meredt a bajnokra, és csak úgy ordított róla az ellenszenv és a gyanú. Ennek láttán Gage ajkai elégedett mosolyra húzódtak.
Újabb nyerő tét került bejelentésre, és a közönség változatlan lelkesedéssel reagált. Gage a szeme sarkából figyelte Ethant, és azon tűnődött, hogyan tálalja az ötletet anélkül, hogy teljesen kiakasztaná vele. Ha ő egyszer megérzi a pénz szagát, csakis lángszóróval lehet megfékezni, így főképp Ethan hozzáállásán múlott, hogy a tervet együtt, vagy egymás ellen próbálják meg véghezvinni illetve megakadályozni.
– Egy pillanat, és jövök. – hajolt közelebb a barátjához, és úgy döntött, inkább szemléltetni fogja a tervét, mint elmagyarázni. Ahhoz túlságosan is félt Ethan reakciójától.
Gage vetett egy utolsó pillantást az asztal túloldalán társalgó androidra, mielőtt a nézők gyűrűjét megkerülve megindult volna felé. A grupié éppen a nyereményeket osztotta és az emberek a partnerükkel fecsegve várták a következő kört, amikor az android a vállán érezhette a váratlanul bizalmas érintést. Kívülről egyelőre az tűnhetett a legvalószínűbbnek, hogy Gage halál komolyan vette Ethan korábbi tanácsát, és megpróbálta becserkészni a gettó milliomost.
– Gratulálok! Azt hiszem, egy legenda született. – tűnt fel a férfi válla fölé hajolva, fejét az android profilja felé fordítva. Túl közel állt hozzá ahhoz, hogy a másik is szemügyre vehesse, így az igyekezett odébb húzódni, hogy szembe kerülhessen újdonsült társaságával. Azonban amint ezzel megpróbálkozott, megérezte a vállán erősödő szorítást, és fenyegetésre gyanakodva, feszülten mozdulatlanná dermedt. – Sgt. Gage Dawson, a BDIS különleges alakulatától. – hadarta suttogva a férfi füle mellett, mintha az androidnak nem lenne minden valószínűséggel egy egész BDIS-adatbázis a fejébe ültetve. – Tudom, hogy mi Ön és jogomban áll most azonnal ellenőrizni és letartóztatni. Egy feltétellel vagyok hajlandó szabad lábon engedni: ha cserébe elárulja a nyerőszámokat, amíg azt nem mondom, hogy kiszállok. Nézzen rám és nevessen, ha megértette. – ezzel elengedte a férfi vállát, majd kihajolt mellőle és hátba veregette. Az android enyhén oldalra fordult és a duó hangosan nevetett egymásra, mintha Gage az imént valami hatalmas poént sütött volna el. Ezt követően Dawson látszólag ideiglenes búcsút vett tőle, és ajkán az iménti hatalmas poén maradékával visszasietett Ethan mellé, nehogy lemaradjon a következő játékról.
– Most figyelj! – mormogta elégedetten, majd odaszólt a krupiénak, hogy zsetont akar váltani.
Amint a játékosok elkezdték lerakni a tétjeiket, Gage az androidra sandított. A férfi bambán maga elé meredve helyezte ujjait a szája elé, mint aki épp nagyon erősen töri a fejét, és mutatóujja elkezdett apró, alig látható koppintásokat mérni az állára.
– Piros hetes. – tudatta a tétjét Gage a krupiéval, aki az említett számra tolta a zsetonokat.
– Hosszú gurítás? – kérdi.
Igen – válaszolja az android mutatóujja.
A labda gurul, a kerék forog. |
*
– Fantasztikus, ugye? Ez már zsinórban a tizenkettedik! – Alig fejezte be a mondatot, máris visszafordult az asztal felé, mintha túl izgatott lenne ahhoz, hogy akárcsak egy pillanatot is elmulasszon.
– Fantasztikus – bólintott, arcán merev mosollyal fordult kissé oldalra, hogy jelentőségteljes pillantást váltson Gage-el, aki minden bizonnyal mellette állt. – Fantasztikus – ismételte meg, ezúttal halkabban. Vetett egy pillantást Cohenre, aki még mindig ugyanabban a csoportban álldogált, és épp hangosan nevetett valamin. – Szerinted Williamék mennyire örülnének, ha besegítenénk a munkájukban? |
Ethan arra kelt, hogy Milo orrba vágta. El tudott volna képzelni kellemesebb reggelt, de nem panaszkodott, és a hirtelenjében kiszaladni akaró káromkodásokat is azonnal visszanyelte; a frusztrációját ehelyett inkább abba ölte, hogy kétszer olyan erőszakosan súrolta le a fekete gránit konyhapultot, amire a fia valamilyen mágiával ragasztott lekvárt. Még csak nem is tartott otthon lekvárt.
Milo már napok óta képtelen volt egyedül aludni; meg volt győződve arról, hogy az ágya alatt zombik ástak alagutat, és amint lekapcsolja a villanyt, kimásznak és elkezdik lenyammogni a lábát. Ethan fejben már ezer meg egyszer feltette magának a kérdést: pontosan miért is alkalmazta Addyt, a tizenkilenc éves bébicsőszt? Nos, először is azért, mert bármikor ráért, de tényleg, bármikor. Néha elgondolkozott azon, vajon a lánynak van-e egyáltalán élete, vagy csak odapottyan a semmiből a felhajtóra, ha hívja. Az is mellette állt, hogy nagyon jól kijött Milóval (ami mondjuk nem volt nehéz, a fiú tulajdonképpen mindenkit szeretett, egyszer azt is közölte, hogy ha tehetné, ki-ölelné a Transformers Megatronjából a gonoszságot, mert biztos az a baja, hogy nem ölelték meg eleget), ráadásul a szülei volt különleges alakulatosok; az apja tulajdonképpen Ethan felügyelőtisztje volt. Nála megbízhatóbbat aligha talált volna – ráadásul barátnője volt. Ethan szeretett teljesen biztosra menni.
Ugyanakkor Addy megszállott horrorfilm-rajongó volt, a legutóbb pedig Milóval együtt nézte meg a Kaptárt. Ennek már négy napja volt, és pontosan négy napja szorult Ethan az egyébként széles franciaágya csücskére aludni, már ha egyáltalán tudott.
Mennyit aludhatott az elmúlt héten, talán összesen tizenöt órát? Úgy érezte, hogy a lelke halott és sivár. Mármint, ezt elég sokszor érezte, de most különösen.
Az egyetlen ok, amiért kényszerítette magát, hogy annyi kávét igyon, amennyi csak belé fért, és eszébe se jusson elaludni, az az extra pénz volt, ami Cohen szenátor kísérgetése jelentett. Elvégre, mivel mással tudott volna ennyi idő alatt ennyit keresni? Szüksége volt a pénzre; nem egészen olyan elégedettségi okból, mint a mellette ülő Gage-nek, de sosem tudhatta, mikor jönne közbe valami, ami miatt esetleg keresőképtelenné válik (példának okáért meghal), és esze ágában sem volt hagyni, hogy Milo emiatt akármilyen hátrányt szenvedjen.
A limuzinban Ethan nem igen szólalt meg; leginkább abba az összecsukható, hordozható tabletbe mélyedt, amire lekérte az egész kaszinó interaktív alaprajzát; hőtérkép és az összes elérhető kamera képe. Csak az elmúlt egy órában harmadjára ismételte végig magában, mi a kimenekítési terv ebben vagy abban az esetben, és a bájcsevejt inkább Gage-re hagyta, neki úgyis sokkal jobban állt. Amint a limuzin megállt az örök nappal városrészében egy vakító led-tábla alatt, összecsukta a tabletet, és kiszállt; habár kívülről úgy tűnt, az utazás alatt minimálisan összegyűrődött öltönyét igazgatja, valójában újra leellenőrizte, minden felszerelése (két fegyver a mellkasánál és még egy kisebb a bokájára kötve, egy sokkoló, az emlegetett tablet és biometrikus bilincs) a helyén van-e.
– Jó szórakozást, Uram – biccentett kurtán. Marconán összeráncolt szemöldökkel sorolt be Gage mellé, és nehéz volt eldönteni, az arckifejezése vajon túl rideg-e, vagy épp megfelelő a sok száraz politikus közé, akiknek pókerarcához himnuszt lehetett volna írni. Amint beléptek, első dolga volt végigpásztázni a tömeget; csupa giccs és csupa fennhéjázás, lerítt róluk, hogy feljebbvalók a város többi népségénél, hogy jobb és fontosabb dolgaik is akadnak, mint az övéik.
Ethan le sem tudta volna tagadni, hogy egy nap szeretett volna közéjük tartozni.
Épp csak egy pillantást vetett a két nőre, utána rögtön visszanézett a tömegre. – Vörös – közölte, majd azzal a lendülettel, ahogy Gage a kezébe nyomta az italt, fordult egyet, és a másik oldalán elhaladó pincérnő tálcájára helyezte. Még csak az kellett volna, hogy igyon, és két perc múlva nyáladzva, klinikai halál állapotát idéző kómában terüljön el a fáradtságtól a drága márványpadlón. Habár épp oldalra nézett, a mellőle érkező meglepett hangok alapján úgy tippelt, ezt a tipp-meccset megnyerte Gage-dzsel szemben; ez egy pillanatra eléggé feldobta ahhoz, hogy elégedett vigyor üljön az arcára, és halkan felnevessen, mielőtt ismét elsötétedett volna az arca.
– Az agyad a manguszta – vonta össze a szemöldökét. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy néhány évvel ezelőtt valószínűleg nyomdafestéket kevésbé tűrő válasszal élt volna, ám amikor Milo megszületett, megfogadta, hogy nem káromkodik soha többé, mert még csak az hiányozna, hogy az első szava a "bassza meg" legyen. Vagy rosszabb. Valószínűleg rosszabb.
– Figyelj, és mi lenne ha – ezt kapd ki! – a "munka" nevű mágikus dologra koncentrálnál? Ha ügyes vagy, kapsz a végén lufit meg sütit, meg mindent – ajánlotta barátjának olyan hangon, amivel egyértelműen le lehetett szűrni, pontosan mennyire is gondolja komolyan. Ez már csak így ment, Gage szórakozást keresett, Ethan rászólt, mintha idegesítette volna, és közben mindketten tudták, hogy ha nem ez lenne a napi rutin, beleőrülnének. Ethan biztosra vette, hogy hetven évesen is ezt fogják csinálni, már azt leszámítva, hogy addigra minimum egyikük tolószékbe kerül, és meg van az esélye, hogy Gage-et megöli valamelyik nője. Megrázta a fejét, és ismét a tömeget kezdte pásztázni; a másik hangjára azonban kérdőn arrafelé nézett, amerre ő. Elég volt egy-két másodperc, a tömeg kisebb éljenzésben tört ki, ahogy a krupié "Piros tizenkettes nyert" felszólalással egész szép rakás zsetont tolt az egyik játékos felé, már amennyire Ethan a körülötte csoportosulóktól látta.
– Vagy a világ legszerencsésebb embere... Vagy a legszerencsétlenebb – állapította meg karba tett kézzel, nyelvét a szája belső falához nyomva. Soha egyetlen szerencsejáték-tulajdonos sem díjazta túlzottan, ha valaki sokat nyert; a szerencse, ahogy mondják, forgandó, és ha valaki Ethant kérdezte, mindig a rosszabbik végén lyukad ki az ember. Ha mégsem, nos, akkor lehet sejteni, mekkora beleszólása volt a dologba a puszta szerencsének.
– Nincs kedved rulettezni egyet? – vonta fel a szemöldökét, hallgatva, ahogy a kerék kattog, majd mikor megáll, ismét éljenezni kezdenek. Jókedvű mosoly terült szét az arcán, ahogy Gage felé fordult. – Ha jól látom, még nem választott maga mellé szerencsehozó nőt. Lehet, hogy bejönnél neki!
Cohen szenátor nem volt messze az asztaltól, és ami azt illette, még jobb rálátásuk is nyílt volna onnan, mint ahol most álltak. Biztosra véve Gage válaszát, Ethan ráérősen megindult az asztal felé, mintha ő is játszani jött volna, csak még nem döntötte el, pontosan mi mellé is teszi le a voksát. Közelebb érve olyan pontot választott az asztal oldalánál, ahol három alacsonyabb nő állt, a fejük felett pedig kényelmesen át lehetett nézni; a játékos férfi késő húszasnak tűnt, tökéletesen kettéválasztott, fekete hajjal és lehetetlenül kék szemekkel. Az arckifejezései rendkívül, hát... kifejezőek voltak. Ami meglepte Ethant, az az érzések tisztasága volt; cseppet sem keveredett az izgalom vagy a boldogság, mintha az egyik BDIS tankönyv "Érzések" fejezetéből emelték volna ki a képeket.
Fekete nyolcas. Pörög a kerék. Ismét nyer.
– Lenyűgöző széria – jegyezte meg hangosan, szavait ezúttal nem Gage-nek, hanem az előttük álló egyik nőnek címezve, aki meglepetten, de mosolyogva fordult hátra.
– Fantasztikus, ugye? Ez már zsinórban a tizenkettedik! – A |
Dawson tisztán emlékezett a legelső alkalomra, amikor a Felvilág ezen negyedében járt. Ez a városrész volt a felső tízezer játszótere, ahol DC lakosságának többsége még egy négyzetméter kibérlését sem engedhette volna meg magának. Egy pár évvel ezelőtt, a legelső látogatás során Gage nyakát nyújtogatva bámult ki a limuzin sötétített ablakán, és tátott szájjal ámuldozott a kolosszális építészeti remekek láttán, melyek vakító gyöngysorként keretezték a láthatárt. A hibátlan, kilencsávos autópályáról régebben mindig az a göröngyös földút jutott eszébe, ami a régi házuk mellett húzódott. Szükségük van egyáltalán kilenc sávra? Ha adnának egyet a régi utcánknak, nekik még mindig maradna nyolc. Talán észre sem vennék, hogy hiányzik – gondolta ilyenkor. A látvány azóta nem vesztett impozáns jellegéből – sőt, a férfinak úgy tetszett, mintha a tájkép a legutóbbi alkalom óta még több fénylő toronnyal gazdagodott volna. Dawsont valahogy mégsem hozta már annyira lázba a kilátás.
Az éjszaka errefelé valójában csak egy sötétebb (és valamilyen értelemben mégis ragyogóbb) nappal, hiszen aki elég elfoglalt ahhoz, hogy ezen a környéken korzózzon, annak bizony nincs ideje alvásra.
A politikai és üzleti élet nagy része ezekben a gigászi létesítményekben folyt, és ezekben a sugárzó üvegpalotákban ütötte el az idejét mindenki, aki számított. A társadalom „számító” rétegébe tartozott Cohen szenátor is, aki néhány bűntársával tervezte eltapsolni a város pénzét a helyi luxuskaszinóban. A kliens őszülő, nyurga férfi volt. Karizmatikus, de felszínes beszélgetőpartner. Titkon igazi partiállat. Gage az út során tett róla, hogy máskor is őket hívják száz rugóért kaszinózni. Puszta udvariasságból gőzerővel töltögette Cohennek a vörösbort, és végig szóval tartotta, szinte meginterjúvolva őt mindenről, amivel henceghetett.
– Proszit, fiúk! – emelte meg sokadjára poharát Cohen az Ethanékkel szembeni fotelszerű ülésről.
– Ha így folytatja, Mr. Cohen, nem győzzük majd dobálni a sárgát. – mormolta Gage egy széles mosoly mögül, és megemelte a saját poharát, amiben csupán ásványvíz volt. A többes szám arra a szabályra vonatkozott, miszerint a klienssel együtt kell majd illemhelyet látogatniuk. A megszólalást az enyhén ittas Cohen túlságosan is értékelte.
A feketén fénylő, áramvonalas tervezésű jármű befordult a kaszinó melletti hotel limuzinparkolójába, és a sofőr célba vette a rendszámmal ellátott privát parkolóhelyet, míg Gage szomorúan szemezett az ülése melletti jeges vödörbe ültetett borosüveggel. Ha nem ihattak belőle, akkor végül is felesleges volt a limóban utazniuk. Kísérhették volna Cohent a terepjáróban is, ahogy általában, de úgy tűnik, a múltkori után a szenátor már ehhez is túlságosan paranoiás.
A protokoll a szokásos: mindig Cohen tízméteres körzetében maradni, anélkül, hogy akár egy pillanatra is szem elől veszítenék őt. Minden potenciális veszélyt kötelességük elhárítani, és kockázat megalapozott gyanúja esetén joguk van az általuk megfelelőnek ítélt módokon közbelépni. A szenátorral és társaságával interakcióba lépni csakis szükség esetén engedélyezett.
A limó sofőre sietősen kiszállt, hogy kitárja az utastér ajtaját. A hagyomány szerint először a fiúk szálltak ki, nehogy mondjuk egy aknamező vagy egy csapat terrorista várja a gyanútlan szenátor urat a parkoló betonján. Dawson a terepet felmérve kászálódott ki a limuzinból. Annak ellenére, hogy a személyre szabott öltöny készítésekor a tervező minden szempontot figyelembe véve a lehető legpraktikusabb megoldásokat vetette be annak érdekében, hogy a ruházat alatt kényelmesen és feltűnésmentesen lehessen fegyvereket hordani és szükség esetén mozogni, Gage talán még egy épkézláb karkörzést sem tudott volna véghezvinni benne. Szerencsére neki világéletében rendben volt az értékrendje, így mindez a legkevésbé sem zavarta, amíg kellően dzséjmszbondosnak érezhette magát benne. Ami azt illeti, másképp nem is igazán olvadhattak volna be – a hotel és a kaszinó előtt gyülekező kisebb delegációk tagjai egytől-egyig estélyiben pompázva társalogtak és welcome drinket kortyolgattak.
Utolsónak Cohen hagyta el a limuzint, és még egyszer a kísérete felé fordulva köszönt el.
– Legyen élvezetes az estéje, Mr. Cohen! – hajtott fejet Gage illedelmesen. Ahogy mindig, az elválást követően a duó enyhén lemaradozva eredt a férfi nyomába. A bejáratnál Dawson olyan arccal intézett biccentést az ott őrködő kollégák felé, mintha a találkozás kellemes meglepetésként érte volna.
A kaszinó előcsarnoka zsongott az élettől. A belső tér tervezésekor teljesen nélkülözték a modern és minimalista elemeket, így a helység minden zugáról ordított a patinás fényűzés. Gage szembetűnő elégedettséggel emelte tekintetét a plafonul szolgáló gigantikus kupola és az azon függő csillár felé, de ahhoz pont idejében lenézett, hogy egy arra járó pincér tálcájáról leemeljen két színes koktélt. Ipari mennyiségben szállították, úgyhogy egyértelműen welcome drink volt, és nem rendelés.
– Szerinted melyik a lány, és melyik a feleség? – nyomta Ethan kezébe az új szerzeményt, miközben unott arccal azt a társaságot figyelte, amihez Cohen csapódott az imént. Jelenleg Maynard tanácsost és a családját méregette, akikre csak hátulról nyílt kilátás. Való igaz, a két lány innen és profilból nézve nagyjából egy életkorúnak tűnt, és mindketten klasszisokkal felülmúlták az államférfi megjelenését. – Fogadjunk, hogy a szőke a lánya. – mormogta a szája elé tartott pohár mögül, majd belekortyolt az italba. A következő pillanatban Maynard keze egy csók közepette a szóban forgó nő hátsó felére csúszott, és Gage fintorogva emelte el a koktélt a szájától.
– Nos, asz'szem eleget bébicsőszködtünk. Ennél a társaságnál még a délelőtti mangusztás dokumentumfilmek is érdekfeszítőbbek. – sóhajtott sajnálkozó arccal egy kis idő után, és egy közeledő tálcát kipécézve megszabadult a poharától. Szokásához híven leplezetlen megvetéssel tett rosszmájú megjegyzéseket a Cohen-féle mintapolgárokra, akiket Ethan valószínűleg tisztelt. Kedve lett volna természetfilmes stílusban szinkronizálni a kompánia tagjait, de volt egy olyan érzése, hogy erre nem a kaszinó a megfelelő hely.
Most, hogy a kezei felszabadultak, lelkesen összecsaphatta tenyereit.
– Én azt mondom, keressünk új játékot. – javasolta, és lehetőségek után kutatva körbenézett. Ethan elég jól ismerte már ahhoz, hogy sejthesse, valójában mit is ért játék alatt. – Hmm… – hunyorgott. Több jólöltözött nőn is megakadt a szeme, akiknek a nyakában drágának tűnő ékszerek virítottak – ő azon a ritka állatfajba tartozott, melynek példányai szerették, ha a nők költöttek rájuk, és nem fordítva. Ethan valószínűleg nem rajongott volna az ötletért, így Gage már meg sem próbálta rávenni.
A tekintete megakadt egy rulettasztalon, ahol egy feltűnően szerencsés játékost kész tömeg vett körül.
– Van egy öngyilkosjelöltünk. – vigyorodott el, és állával a csoportosulás felé bökött. |
Jól látod, míg a szerencsétlenek odakint tengődnek a sivatagban, addig a burok védelmében ezek a kedves emberek nagy halmokban vesztik a pénzüket kártyán és szerencsegépeken, esetleg a pultnál üldögélve egy elbaltázott üzleti tárgyalás után. Esetleg -, ami valószínűbb - ide menekültek a feleségük elől, aki elüldözte otthonról a pénzéhes drágánkat. Gond van a paradicsomban? Térj csak be, itt egész biztosan megszabadítunk egy-két (sok) felesleges tehertől. |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
